Ha van az emberiség történelmének igazi mondanivalója, akkor az a következő:
Az ideológia nem ment fel a bűn alól.
Sőt: a bűn felmentésére gyártott ideológia önmagában is bűn, s nem csak a bűn áldozatát, hanem az elkövetőt (legyen az egyén vagy egy szervezet) is károsítja. Legyenek azok a bűnök kicsik vagy nagyok...
A jeges kávé a nyárelő egy fontos pontja, most jött el az a pillanat, hogy ennek az elkészítésébe is belefogjak. Szeretek éttermekből, kávézókból apró ötleteket lopni, így miután az egyik rendszeresen látogatott vendéglátóipari helyiségünk jeges kávéjára kezdtünk el vágyakozni, jött az ihlet, miért ne lehetne házilag? Persze nincs a háznál olasz kávékülönlegességünk és csokiöntetünk, de oldjuk meg valahogy.
Ledarálva az eredeti hozzávalók: valami furmányos kávé, tejszínhab, csokoládéöntet, vanília és csokoládéfagylalt, tej. Mindössze. Ízlelés alapján nehezen lemodellezhetőnek tűnt a tejeskávé, és a csokiöntet. De belefogtam.
Kotyogós kávé két személyre, jó erősen, ez felöntve jó adag tejjel, csipetnyi fahéjjal, kis kanál cukorral elkeverve. Két háromdecis pohárba széttöltve. A tetejére egy-egy gombócnyi csokoládé-vanília jégkrém. Erre kellett némi csoki. A csokiöntet hiányából eredő fejvakarás vége a következő lett: két teáskanál kakaóporba tettem 1,5-2 teáskanál mézet, pici tejet, ennek a felével megöntöztem a kávé tetején úszkáló fagylaltot. A tetejére került a tejszínhab, amit a kakaómassza tejjel továbbhígított maradékával koronáztam meg. Talán még egy szem meggy kellett volna rá (vagy egy kis alkohol:P).
A végeredmény? Kicsit több tej és több fagyi mehetett volna (ezt a poharak mérete miatt elnéztem magamnak, így is alig fért bele minden), illetve egy kis többlet vaníliát is lehetett volna bele varázsolni, hogy az eredetihez jobban hasonlítson, de valljuk be: házi örömnek így is tökéletes lett.
Mindketten meg voltunk elégedve az alkotással, egy nyűgös, lustulós napban egy tökéletes pillanat. Megéri.
Igen, megnéztük!
Nem gondoltam, hogy ennek a ténynek a közlésénél többre lesz szükség ennek a filmnek a kapcsán. Mégis van! A végignézését egyfajta hőstettnek éljük meg mivel a egy igazán mélyen ZsKat filmmel volt dolgunk. Ha el is nézzük az őrületbe kergető jeleneteket, mint amikor a cápa a vízből kiugorva elkapja az utasszállító repülőgépet, vagy a sztorinak azt az apró gyönyörét mely szerint a jégkorszak alatt egy küzdelem kellős közepén fagyott meg a két jószág, mintegy kimerevített pillanatban, a mű bőven rejteget apró és átütő erejű bénázásokat.
A történet olyan, mintha nem is létezne, szóval még csak azt sem lehet mondani, hogy van. Nem, nem hagy maga után túl sok nyitott kérdést, mert különösebben nincs mire rákérdezni. Össze-vissza vannak valamik valakikkel, aminek kapcsán nem merem kijelenteni, hogy a történet írója baszta el, lehet, hogy minden második szót, és minden fejezet felét kitörölték az eredetiből... A konfliktusok lógnak a levegőben, nem csak a hiteltelenségük, vagy az előzmények hiánya, vagy a lezárás hiánya miatt, hanem nem léteznek. Ott van valami, még az f-betűs szó is ki van mondva, de csupán olyan, mint egy álomfoszlány, nem érdemes követni.
Az effektekkel kapcsolatban is ide jutottam... őszintén szólva 2009-es mércével nézve a filmben alkalmazott vizuális hatásokat nem nevezném effektnek. Bár kínosan kerülik végig a bonyolultabb bemutatását mind a főgonoszoknak, mind az általuk elkövetett katasztrófáknak, az a kevés még kínosabbá teszi a helyzetet. Tegyük még mellé azt, hogy ugyanazt a snittet több jelenetben is előveszik a két gigász harcának bemutatásakor, khm... Töröm a fejem, hogy mikor láttam ilyet utoljára, de nem jut az eszembe, gyermek voltam még...
Külön kiemelem a párbeszédeket, amelyek valahol a rendezés - színészi teljesítmény - forgatókönyv háromszög súlypontjában helyezkednek el. Beszívott poénnak megteszi.
Tényleg, a film végig tele volt kínos jelenetekkel, eseményekkel, "fordulatokkal", karakterekkel, amiket nem tudok hova tenni, mint például, miért törvényszerű, hogy egy tengerbiológus karrierje folyamán összeütközik a FBI-jal. A főszereplő csajszi alakítása alapján folyamatosan azt vártam, hogy mikor vált át hardcore pornóra a sztori, sajnos csak kevés megfelelően buta arcú férfi szerepelt ehhez benne.A mindent felülmúló jelenet mégis a tengeralattjárós volt, ahol a kapitány sziklaszilárdan áll, míg a főszereplők a háttérben a hánykolódás érzékeltetésére ráznak egy asztalt. Ezt többször is megnéztem:)
Végszónak álljon itt tanulságul egy mondat a filmből: "Több olyan kar és gomb is van ezen amit nem ismerek." - mondja az egyik főhős egy asztal előtt, amin egy darab joystick van...
Ritkán nevetek egy filmen ennyit, na:)
A wikipedia szúkszavú bejegyzése szerint szürrealista komédia, de ez tényleg végképp szűkszavú jellemzés. A Picasso Kalandjai kedvesen szürreális, szívetmelengetően absztrakt, azaz az emberi érzelmeket, konfliktusokat végtelenül leegyszerűsítve, de érthetően és teljesen visszaadó, "pihent" vígjáték. Tele van apró finomságokkal, komikus elemekkel, melyek lassan szerettetik meg a művet, és némely momentumára szívesen gondol az ember vissza (plüm-plüm). Külön érdemes kiemelni a nyelvi elemeit, fordításban ugyanis egyedül a narrátort, Gertrude Steint érdemes belevinni, a többi abszolúte nemzetközi nyelvezettel íródott, ezzel is visszaadva a Picasso közeli körök művészetét.
Az egyik totálisan eltalált jelenet az ifjú festő festőakadémiai megmérettetése:
Persze nem a meztelen nő miatt:) Erősebb idegzetűeknek ajánlom még Sirkka dalát:
A dal értelemzéséről, amennyiben gúglihoz lusta a közönség, és így igény marad rá, majd kommentben szólok. Remélem, ez a két jelenet megfelelően utal mindarra a sok bizarr, ugyanakkor örömteli, szívhezszóló apróságra, amely végigkíséri az alkotást.
Megtekintése után gondolkodtam azon, hogy elolvasom Picasso tényleges életrajzát is... lehet, hogy egyszer megteszem, de most elég ez a film, a maga kifordított világával. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit másra vár, mint a Holnapután:)
A kapcsolat alapjai között van, hogy meg kell becsülnünk a másikat, és igyekeznünk kell kiérdemelni az ő megbecsülését is. A legrosszabb helyzetben is, ha nem érdemli meg pillanatnyilag, meg kell próbálni tisztelni benne az embert.
Aki a megbecsülést nem kiérdemelni akarja, hanem elvárja, illetve nem tudja legalább annyira megbecsülni a másikat, mint amit önmagának elvár, már döntött a párkapcsolat sorsáról. Ha nem is tudatosan, de halálraítélte azt. Innentől kezdve minden további szónoklat vagy elv a második esélyről, vagy arról, hogy minden megjavulhat, illetve, hogy kivárjuk a végét, csak önáltatás, egy távoli kémlelőktől elrejtő délibáb.
Az apró figyelmességeket tartom az egyik legfontosabbnak a hosszú távú kapcsolatokban. Valahogy elejét kell venni a megszokással járó távolodásnak, annak, hogy az ember elkezdjen "Én"-ben gondolkodni "Mi"-helyett.
Az apró figyelmességek pedig a mindennapokban kezdődnek: hogy ne felejtsük el egymást megajándékozni egy érintéssel, egy jó szóval, egy mosollyal, néha éreztessük a másikkal, hogy az ezeregy dolgunk ellenére is fontos nekünk. Félretenni a portorlőt vagy a mosogatnivalót csak egy ölelés erejéig, majd úgy fogni neki a munkálkodásnak. Meg kell állni a reggeli rohanásban olykor, és meginni egy automatás kávét a metróállomásnál, vagy hazafele menet a fásult tömeghez való csatlakozás helyett beülni egy sörre, sétálni kicsit, és beszélgetni a napi történésekről, pletykálni családról, kollégákról, politikáról, az élet kis vagy nagy dolgairól. Vagy el lehet menni vásárolni, ami minden megpróbáltatása ellenére is közös elfoglaltság, és bele lehet csempészni egy kis üdeséget: hehe, próbáld fel ezt az idétlenmintás pólót stb:)
Ki lehet fizikailag megtestesülő ajándékokkal is egészíteni ezt: egy rózsa, egy csoki, egy sör, egy könyv, egy ruhadarab... Egy kis reszelt sárgarépa a reggeli szendvicsben, ami talán nem sül el jól, de a szándék a lényeg (főleg, ha nem 20-szor van nyomatva a cucc, meg nincs két hetente visszatérően makacsul erőltetve valami hasonló próbálkozás.) Meg lehet próbálni színesíteni a mindennapokon, kizökkenni a megszokásból: egy plusz ötlet a kedvenc ételhez, egy új illat, egy újfajta kenyér. És a cselekedetekre is érdemes odafigyelni: a munkamegosztás a háztartásban, a főzés, a tiszta wc-kagyló, a vasalt ing, a gyertyafényes fürdő, az esti cigaretta a ház előtt, egy film, ezeknek mind-mind közös élményeknek kell lennie, amit önmagunkért és a másikért, de elsősorban értünk teszünk.
Sokan szeretnek a mindennapi cselekvéssorozatok mellett felszínesen elrohanni, volt nem egy ilyen tapasztalatom. Nem szerencsés, csak segíti a fásultságot, vagy az ahhoz hasonló képzeteket. Természetesen lusták vagyunk, tehát kell egyfajta kötelességtudat, avagy elkötelezettség, ami megadja a kezdő lökést, de az örömet, amit lelhetünk bennük nem szabad elfelejteni.
Van erre egy alapszabályom: áldozatot nem szabad hozni senkiért, és nem szabad másokat áldozatvállalásra kényszeríteni, vagy elfogadni azt tőlük. Ha teszünk valamit, szívből vagy kötelességtudatból tegyük, amúgy nem sokat ér...
Ennek fényében nem fogom megenni a reszelt sárgarépás szendvicset, annak ellenére, hogy szeretem a feleségem, és nagyon édes tőle ez a kis színesítés, de nekem jobban bejön, amikor egy szeretlek feliratú cetlit találok a pakkomban (jó dolgom van, hiába).
...Isten ajándékának rosszra való felhasználása." Ezt a jezsuitáknál olvastam egy kommentben. Szeretek rajta újra és újra elgondolkodni.
És még valami, amit régen láttunk:)
Franz Kafka remekbe szabott novellája (elolvasható itt) jutott az eszembe az üresen szenvelgő, szenvedő emberekről, időszakokról, magáról a jelenségről. Emberek, akik alapvető szükségletük ki nem elégítésében találják meg identitásukat. Kérdés persze, hogy ez mennyire tudatos, mennyire nem, de bárhogy erősítgetik magukat egy tény változatlan: éhesek. Éhesek és nem tesznek ellene, esetleg még büszkék is rá. Bár fel lehet fogni az éhezőművész történetét is úgy, mint az emberi önmegvalósítás útját, lehet azt mondani rá, hogy a külvilág gonoszsága tette boldogtalanná, egy elfeledett, lényegtelen elemmé az éhezőművészt. Mehetünk az egoizmus útján, hogy ez az ő útja és joga volt hozzá.
De mindez semmit sem változtat a következő tényeken: magyányos volt, a társadalomból kitaszított, éhezett, nem ismerte a boldogságot, elfecsérelte az életét, és még űr sem maradt utána az elmúlással, mert ő maga sem volt semmi, ami hiányozhatott volna, közöny övezte.
A koplexusok, problémák módszeres kiszolgálása, álmegoldások kergetése nem vezet jóra...
Az abortuszos kislányos 1%-os reklám a cenzúra meg számozott karikák miatt keltette fel a figyelmet, ezen szerintem végigrágták magukat ezer helyen a népek, én megnéztem a reklámot, és erről szeretnék szólni. A reklám célcsoportja a dolgozó réteg (adózóknak, akiktől gyűjtik az egy százalékot), ezen felül maga a reklám köszönőviszonyban sincs a szexuális felvilágosítással. A mű egy felnőtteknek szóló figyelemfelkeltés, én örülnék, ha nem ijesztgetnénk ilyenekkel a gyerkekeket. Miért?
A mesélő 15 éves lánynak azért van abortusza, mert lefeküdt a barátjával és teherbe esett.
Támogassuk a szexuális felvilágososítást végző alapítványt.
Gondolkodunk.
Tehát, a reklám szerint lefeküdtem a barátommal = terhesség, és mindezt kijelentik a szexuális felvilágosultság zászlaja alatt. Kérdem én: Gumi? Petting? Orál? Ugyanis egy szexuálisan valamelyest felvilágosult embernek egyértelmű, hogy a helyes képlet: védekezés nélkül lefeküdtem a barátommal = terhesség.
Kérdés, hogy a reklám megítélésében mit veszünk szempontnak: az általános nézhetőséget és a felvilágosító üzenetet, mert ez esetben bukott a próbálkozás... Vagy azt, hogy felnőtteknek szóló figyelemfelkeltés (a te lányod is lefeküdhet a barátjával, jobb, ha tőlünk (is) hallja, hogy használjanak gumit), ez esetben viszont tényleg jobb távol tartani a gyerekektől...
Nem egyszerű kérdés, de a túlzott jog meg igazságvédelem és a prüdéria mellett meg kellene próbálni racionális érveket is felsorakoztatni, mint milyenek a tinik, és mit üzen ez nekik, jó lesz-e az... Ugyanis pont az ijesztgetés vezet oda, hogy egyszer átlépi a szabályt, és akkor azzal sem fog törődni, hogy hogyan.
Milyen távol áll az emberekben egymástól az önkép és a valóság... Valószínűleg a kettő sosem találhat egymásra egy emberben, de egy hiba elkövetésétől óvni kell magunkat:
Olyannak vélni személyiségünket, mint amilyenek szeretnénk lenni.
Lehet persze ezt is kicsiben csinálni: zsolozsmázni az emberi jólélekről szóló elképzeléseinket, mint előnyös tulajdonságainkat, ezzel mentve fel magunkat az alól, amikor ez mégse jön össze.
De meg lehet állni a próbálkozásnál is, belátni, hogy nem vagyunk makulátlanok, hogy olykor gonoszság lakozik bennünk, vagy a felebaráti kommunikáció szabályait mikor engedjük el magunk mellett. Ez így működik, senki sem tökéletes, lehet egy ideálunk, amire törekszünk, és bár tény, hogy a törekvés már önmagában siker, de nem a cél vagyunk, hanem az út. Ott vagyunk-e az úton, ha nem látjuk? Avagy: ha megállunk, mert elértnek tekintjük a célt, akkor nem haladunk felé.
Ezért is ijesztenek meg az emberek, akik késznek tekintik önmagukat, és ezáltal nem képesek önmaguk megkérdőjelezésével továbblépni egy pillanatnyi állapoton. Sosem lehetünk készek... De ugyanez igaz az állandó, ismétlődő kérdésekre is. Pedig javítani magunkon csak úgy tudunk, ha elfogadjuk magunkat. Nem beletörődünk a hibákba, hanem felismerjük, hogy mi az, amin javítani kellene. Azzal, ha makacs tagadással próbálunk túllenni előnytelen tulajdonságainkon, nem leszünk jobban.
A vélt vagy valós hiba énünk része, nem kezelhetjük magunktól függetlenül, meg kell tanulnunk élni vele, ahhoz, hogy ezen az életen javíthassunk. Ugyanis ez a cél, ha nyomasztó tulajdonságainkkal szembesülünk: az életünk javítása, ennek pedig ezer alternatívája van a kezdő lépés után. Rájöhetünk, hogy nem is olyan nehéz velük, megtanulhatjuk kompenzálni, vagy akár szépen lassan le is építhetjük.
Ha a létezését tagadjuk valaminek, akkor az tőlünk teljesen függetlenül megmarad, és újra és újra visszahúz minket a mélybe.
A fikázás, véleménynyilvánítás gyakran megköveteli a stílusgyakorlatokat, az apró színfoltok alkalmazását. A takony legyen színes, és változó állagú: nem lehet folyton kemény, és többre nem képes, mint egy kijelentésre, hogy Kovács Jenőke hülye, és nem lehet állandóan nyúlós, slejm-szerű ragacs, ami vég nélküli ámokfutásában pusztán öncélúan fröcsög (egoista önigazoláskeresés, a vélt szellemi fölény elérésének primitív módja). Ez utóbbira Merle szavai jutnak az eszembe, mármint nem konkrétan a szavai, mert nem tudok franciául, de még a fordítás sem ugrik be pontosan: “Önnek annyi szar és fos hagyja el a száját, hogy minden bizonnyal összekeveri azt az alfelével”.
Tehát, a mértékletes szarozás és a változatosság jegyében a Bada-Dada nagyszerű alkotásának átirata következik az autózó fiatal hölgyekről:
Kislány kocsit hajt!
Kisminkelve, csinosan, büszkén Kislány kocsit hajt.
Kislány reggelizik.
Kislány kocsit hajt fontosságának teljes tudatában.
A prolik nyomorognak a villamoson,
Kislány pedig kocsit hajt.
Kislány kocsit hajt, nőies méretű, városi gépjárművet.
Jaj, Kislány! Hogy hajtod a kocsit.
Kislány, nézd! Egy ismeretlen megy a járdán, és nem lép le
az úttestre, mert akkor talán egy kis veszély fenyegetné.
Kislány legyint, és Kislány kocsit hajt.
Kislány tudja, hogy helyes munka és időbeosztással
Minden nehézséget át lehet hidalni.
Gépjárműve dugóban döcög, és Kislány reggelizik.
Kislány siet, és disznómód tömi a pofáját, mert ő elfoglalt személy.
Kislány a szememben egy fontoskodó picsa,
A feleségem a legdrágább nekem a világon.
A kislánynak pedig autója van
Sikerült a terve,
Mozgáshiányos életmódja miatt nagy lesz a feneke,
És vetethet magának fittness bérletet.
A drágám feneke szép.
Mert mozog eleget, és így este velem lehet..
Vége.
Ki ne látott már irritáló párokat a buszon, a strandon, a kilátó tetején, és mennyi féle, fajta van! Ennek kepcsán pár viselkedésmintát gyűjtöttem össze, amivel a szerelmespárok hajlamosak megajándékozni a környezetüket (elárulom, a mindhárom főcsoportban benne vannak a mi szokásaink is, lehet találgatni:P).
Először nézzünk meg néhány kellemetlen vagy csak szembeszökő viselkedésformát az egymást nagyon szerető gerlepárok részéről:
- Kirekesztőék: Ha a kilátót megemlítettem, kezdem a kiránduláson szerelemgörcsöt kapó párokkal. Amint észreveszik, hogy észreveszed őket, elég nyilvánvalóan elárulják, hogy rosszban sántikálnak, vagy ha ezt nem teszik idegesítő módon éreztetik a túristatárssal, hogy őket bizony senki más nem érdekli. Csak a látványosság + a másik + önmaguk. Tőlük nem tudsz egy fél fényképet csinálni, belelógnak jobbról, balról, smárolnak, összebújnak, és suttogás közben feltűnően méregető szemmel néznek rád. Viselkedésük miatt persze te érzed kellemetlenül magad.
- Intimék: Valószínűleg ők azok, akik a buszon is folyamatosan nemtörődöm módon szórják szerte intim szférájuk szilánkjait, ha hangjukat sem hallani, akkor is úgy érzi az utastárs, hogy belecsöppent valami privátba, idegenek hálószobájába, vagy egy színházi öltözőben a díva asztala alá. Nem hangosak, csak pofátlanul intimek, és ezalatt nem feltétlenül a fizikaiságot értem. Suttogva, összebújva kommunikálnak, mintegy tüntetve ezzel, közben nem felejtenek el feltűnően felpillanatani, hogy ugye őket figyeli mindenki... ha őket figyeled, rosszalló visszafordulással leszel lesajnálva. Ők fogják egymás etetni az étteremben, miközben az asztal alatt "titkon" lábfejeikkel simogatják egymást.
- Bohócék: A buszos párok másik verziója: egymással vannak elfoglalva, vihognak, bohóckodnak, nem felejtenek el mindketten kedvesek, vagy mindketten bunkók lenni az utastársakkal, fesztelenül viselkednek, vagy legalábbis próbálnak így viselkedni, utazásuk csak egy apró pontja az életüknek, ilyenkor is lehet beszélgetni, énekelni, grimaszolni egymásra. Rettentő nagy élmény reggel kómásan, az élet terheitől karikás szemekkel kiirthatatlanul szembesünli mások őrjiítő vihogásával, fura (egymás szórakoztatására kiadott) hangjaival...
Ezek jutottak eszembe hirtelen az egymással jól ellevő irritáló párok közül, nézzük az élet nem ennyire napos oldalát:
- Kivagyiék. Bár idősebb korban jellemző, akadnak azért ifjak is bőven, akik társadalmi helyzetükkel, szépségükkel, és egymással tűntetnek erőszakosan a környezetük felé. Folyamatos jelzéseket küldözgetnek arról, hogy ők szépek, hívők, nem hívők, milyen ügyesen tervezik s egyengetik az életüket: a Petit hamarosan előléptetik, Kati meg már főosztályvezető a hentespultban vagy az Elle marketingjénél. Határozott s szent meggyőződésük van életük minden lépéséről, és életük minden lépése erény. Messziről szórakoztatóak, közelről fárasztóak vagy átlátszóak, mer' ugye mire fel vajon ez a nagy erőlködés...
- Trendiék: általában plázában látni őket, a lány kinövőfélben van a barátnős bevásárlásokból a fiú pedig a szolizós hím meetingeből. A bevásárlásaik innentől fogva egyértelműen úgy zajlanak, hogy a nő a főnök, apu pedig tipeg utána. Mennyivel jobb is anyunak, hisz a picsaboltban a csajokkal is kellett foglalkozni, most pedig csak önmagával. A férfiruházatban pedig úgy érezheti magát, mintha máris lenne egy manócskája. Természetesen még ijesztőbb az a verzió, ahol a rendes pasi párosul az tündérbőrbe bújt alfaasszonyhoz, tündérke ilyenkor még magasabban hordja az orrát. Ha gyerekük van, őt is cipelik soppingolni, a városliget vagy a hűvösvölgy helyett a plázába mennek. Nagyon fontos nekik, hogy együtt legyenek, mindent együtt csináljanak, s a másik iránti érdeklődés lassan elveszik. (tipp: gyereket apura bízni, elmenni nagybevásárolni, inkább, mint csömört kapni az állandó családozástól, meg a gyereknek is jobb talán)
- Közönyösék: másfél óra vonatozás/repülőút után derül ki a szemlélő számára, hogy együtt vannak, holott már az elején feltűnik a két morc emberke. Az első egymásra nézésnél, szónál, érintésnél kiderül, hogy nincs nekik semmi bajuk, ők ilyenek. Képesek egymás mellett ülni egy órát anélkül, hogy akár tudomásul vennék a másik létezését, se egy szó, se egy érintés, se egy pillantás. Egymással szemben vagy egymás mellett két könyvébe, mobiljába vagy gondolataiba mélyen belebújt egymás (és más) felé végtelenül közönyös embert fedezünk csak fel.
- Öblösék: szerencsére ezt a modorosblog bőven kifejtette. Öblöshangú apuci elbömböli magát, anyuci pipaszárlábakon tipeg utána. A család/kapcsolat, ahol rend van, ahol a tisztelet a férfinak jár, aki ezt vagy megvásárolja (ajándékok, stb) vagy szimplán domináns személyes kisugárzásának köszönhetően a megfelelő partnertől megkapja alapban. Fiú feltűnő, lány alárendelt. Lehet, hogy boldogan megvannak, a fene tudja, zsák a foltját alapon, a romantika csúcsa nyilvános szerepléseik során, ha az áruházban apu kiselőadást tart a plazmatévék előtt, sok mindent leszarozva, míg az egyikről megállapítja, hogy ez jó kis szerkezet, anyja pedig belékarolva egy könnycseppet morzsol el a szeme sarkában.
- Középkategóriás csini pár: általában odafigyelnek a megjelenésükre, mert ők nem mennek valahova, hanem megjelennek valahol. Pillanatnyi hangulatukkal, kedvességükkel hajlamosak alázni azokat, akik nem vevők erre, elvárják a pozitív reakciót, a kedves kiszolgálást. A kisujjadat adot, viszik a kezedet: a kedvességből tolakodó vicceskedés vagy elviselhetetlen faviccek lesznek. Mély diskurzust folytatnak emberek megjelenéséről, a rossz divatról, a kirakott mellekről, ha buszon találkozol velük, még helyre is teszik (ügyes munkamegosztás alapján) a bénázó utastársakat.
- Kivénhedt liberális hippik. Minden sznobok legrosszabbika, főleg akkor, ha egy párkapcsolatban önmagára lel. Szerencsés esetben csak félművelt kultúrsznobbá válnak, rosszabb esetben a haladó szellem pökhendi sznobjaivá. Kifinomult ideológiáit felnőttes szigorral tolják a környezetük képébe. Komolyan kerékpároznak, túráznak, véleményt alkotnak, környezettudatosak, és fárasztóan demagógok. Sznobságuk miatt bunkóságot engedélyeznek maguknak: jellemző kép, ha valamelyik defektet kap a városban, és megróbálják a metróra feltenni a biciklit, akkor hosszas vitába keverednek az utazási feltételekről az ellenőrökkel, mások elől állva el az utat. A mozgólépcső tetején öregnéni és kisdiák halmot megelégelő ellenőr végül enged, s rendessége ellenére másnap már a Homáron van, mert kivénhedt hippiéknek meg kell írniuk, hogy milyen szar ez az ország, és milyen bunkók az ellenőrök, a szabályok is szarok, és miért nem állhatnak ők mindenek felett. A homárra szintén író öreg néni írásához (ahol kifejti, hogy a bunkó biciklisták milyen barmok, multkor is egy értelmesnek tűnő fiatal pár állta el annyira az utat a metróban, hogy beakadt a hajhálója a gumiszalag alá) kötelezően megjegyzik, hogy nem szabad így általánosítani, ők sem ilyenek.
- Tudódosok/művészek: megjelenésükkel, érdeklődési körükkel és barátaikkal is tűntetnek a komfortista világ ellen. Kellemetlennek érzik, ha el kell árulniuk: tudnak róla, hogy Amerikai Pite című film létezik a világon, jobban örülnének, ha ezeken teljesen kívülmaradhatnának. Elvárják a szakmai sikereikről történő érdeklődést, de amikor a kérdező beszúrja, hogy "el is felejtettem, mi is a szakterületed latin neve", szánakozva néznek össze.
És nem mehetünk el az élet sötét oldala mellett sem, azok mellett, akik az egymáshoz való negatív hozzáállással tűnnek ki:
- Boldogtalan közönségesék: egzisztenciális jellegű megjelenéseik vannak véletlenül sem összeillő ruhadarabokkal, véletlenül sem illő viselkedéssel. Ők már belekeseredtek a kivagyiságba, s nagyobbat álmodtak, mint ami összejött nekik. Ha a boldog családi élet reklámjaként elmennek "biciklitúrázni" a következő látszik belőlük: agersszív barom apuka, akin látszik, hogy a kajáért kuncsorgó kiskutyába csak azért nem rúg bele, mert hogy nézne az ki... Ő egy komolyabb bringával tolja, biciklisnadrág-cipő-megminden. Anyu agyonszolizott, agyonalapozózott, aranyakkal felpakolt jelenség. Melegítőt visel, és nyilvánvalóan egy pusztán a tisztesség kedvéért vásárolt kerékpáron teker. Próbálja elnyomni a fintort az arcán, amit a természet közelsége és az újabb családi program miatt képződik. Ha van gyerekük, ő buktatja le végképp őket: anyuci kislánykori babaöltöztetési szokásait tükrözi, s mivel nagy gyerek saját kisbiciklivel nyomul, amivel egy km egybefüggő megtétele is aggályos, és itt gondolunk újra apura...
- Keserű Tahóék: szimplán alaptartozékuk, hogy baszdmegelnek egymással, fiú feszít, lány tipeg, egyszerűen a harsány bunkóság része az énjüknek, kapcsolatukban meglelik ennek kiélését. Nem boldogok, nem nevetnek: fiú keresi, hogy kibe köthet bele, lány keresi, hogy kit verethet meg, vagy melyik nőnek lenne érdemes kitépni a haját. Pozőrködni próbálnak, s az emberek zavart félrenézése összezavarja őket, ezt harsány agresszívitást sugalló kommunikációban élik ki. Ők azok, akik korai komplexusaikat félrekezelték: a lány önbizalomhiányos volt, így most közönségesen (monnyukki: kurvásan) öltözködik, a fiú nem volt egy észlény, ezért a pubertáskori öntudatra ébredés agresszív hajlamait viszi magával öregkoráig. Mivel ezek sem vezetnek jóra, egyre jobban összezavarodnak, egyre feltűnőbbek, irritálóbbak, ami őket is egyre jobban irritálja.
- Veszekedőék: erről lehetne megírni a könyvet.
a) Össze Nem Illőék: Bevásárlás során először a lány türelemvesztése tűnhet föl a szemlélőnek, majd az, hogy az a barom, aki mellette van, elkezd úgy beszélni vele, mintha egy szellemi fogyatékos ötévesnek akarna valamit elmagyarázni, lány egyre feszültebb, egyre feltűnőbben játssza a hercegnőt, fiú is kezdi elveszíteni a türelmét, és egy pár "jól van baszd meg"-gel kísért különválás lesz a vége, majd utukat vesztett kisegerekként kóvályognak a placcon.
b) Ordenáréék: mindegy, hogy min, mikor, hogyan, csak teli tüdőből lehessen üvölteni.
c) Durcisék: Mogorva arccal bámulnak maguk elé, vagy a másikkal ellentétes irányba, igyekeznek véletlenül se összenézni, ráemelni tekintetüket a párjukra. Belül fortyognak, s a szemlélőn úrrá lesz a félelem, hogy ordenáréba váltanak. Tipikus szépség, ha csak az egyik fél sértett, és a másik lelkesen (pillanatnyilag: tolakodóan) próbálja békíteni, s a sértett csak megvonja a vállát, félrehúzza a száját, esetleg megjegyzi: hagyj már békén.
d) Provokatív Taggal rendelkezőék: Az a helyzet, amikor csak azt látjuk, hogy egy alapból feszült helyzetbe csöppentünk bele, a pár egyik tagja nyugodt, a másik durcis, és a durcist a nyugalom elkezdi idegesíteni. Durcis elkezdi osztani a másikat, néha egy-egy perc szünetet hagy közben. Másik békítené, durcis erre durvít, és durvít, míg át nem megy ordenáréba. A családon belüli erőszak sok esetben köszönhetőe ennek. És rohad idegesítő, hogy "az a kis kurva minek piszkálja szegény srácot", vagy "az az agyatlan tahó szálljon már le arról a csajról..".
Önöket mi irritálja a legjobban?
Donizetti Lucia di Lammermorjának részlete az Ötödik Elemből lehet ismerős, mit is lehet rá mondani, az egész szívszorítóan gyönyörű.
És nem tudom kihagyni Maria Callast, mint ráadást:
Ja, amúgy gyönyörű férfiének is van benne, igen sok:P
Általában igyekszünk együtt lenni, együtt művelni mindennapjainkat, apró személyes részletekkel gyönyörködtetni egymást az életből:) Ezzel szemben a privát e-mailezést, ilyeneket maximális tiszteletben tartjuk, az magánügy. Így tehát az évek alatt szépen a "szeretnék egyedül/nyugodtan lennin" szinonímája lett az, hogy "megnézem az e-mailemet".
kellett ahhoz, hogy végre rávegyem magam a sablon újraparaméterezésére. Szóval íme, az első szülinapi meglepi. Remélem, tetszik az új megjelenés, és mivel bizonyos kérdésekben még hezitálok, szívesen veszem az észrevételeket is azoktól, akik hétvégén idetévednek... legfeljebb nem fogadom meg a tanácsokat:)
Most pedig irány shoppingolni.
Komolyan mondom, a szándékos vagy szándékolatlan félreértések (figyelmetlenségek, szövegértlmezésbeli hiányosságok) kapcsán bejövő okoskodásokra néhacsak Mr. Garrison reakciója tűnik életképesnek:
Mert próbál az ember reagálni, de egy önmagában megálló, ellenben a reakciót kiváltó szöveggel erősen kétes logikai kapcsolatban álló kijelentéssel, mint érvelési hibával, nehéz mit kezdeni... Fölösleges magyarázkodásba vezet, eltereli a lényegről a figyelmet, stb. Azt hiszem, ezt a hibát hívják árnyékbokszolásnak.
Volt egy írás az álomnőről a csajokról blogon, nem mennék bele a kritikájába, mert az elején elcsúszott az egész, és inkább arról szólt, hogy egy nő egy adott életkornak megfelelő képzelgések szerint, mikor tart valakit jó csajnak, esetleg ő maga milyen szeretne lenni. Ez maximum a „jónő” kategória lehet, az álomnő, viszont maga a tökéletesség, elsősorban a férfinak, s nem önmagának, vagy más nőknek.
Először szakadjunk el a szexista berögzülésektől, mint például: az álomnő megközelíthetetlen, de meghódítható. Leszarom a pozőr picsákat, akik közel sem álomnők, vagy ha azok, akkor nem a pozőrségük, a kisded játékaik, orrfennhordásuk vagy előadásmódjuk, (fél)műveltségük (főleg, ha még sznobok is emiatt) miatt lesznek azok.
Sokat törtem a fejem, hogy a sok hülye filmes karakter vagy bulvárhírek alapján megtaláljam a nevet, amely legközelebb áll a vágyakhoz. A közismertebbek közül az egyes számú (az asszony nem közismert, ezért nem második) álomnő pedig nem más, mint Marge Sipmson.
(ezt most hagyom mindenkiben ülepedni)
Az álomnő ugyanis kitart a másik, a kapcsolat eszméje mellett annak ellenére, hogy a másik egy tohonya fráter, fenn tudja tartani iránta érzett szeretetét, a mérgelődés, a konfliktusok ellenére is tud örülni a párjának. Mondanám, hogy “tudja, mit akar”, mondanám, hogy “következetes”, de ezek manapság a szépen kiforgatott kifejezések közé tartoznak, mert a módszeres hűtlenség közben a válást tervezni is “következetes” dolognak minősül megfelelően téves ideológiai támaszokkal (lásd egoizmussal kapcsolatos fejtegetéseimben)... Talán a kitartó és elkötelezett a legjobb szó rá: olyan ember, aki nem fél az optimizmustól, aki nem fél a nehezebb utat járni. Aki nem fél egy egomániáján kívülálló eszmét maga elé helyezni, és ebben megtalálni a boldogságot. Sosem hoz áldozatot, amit tesz, azt szívből, vagy döntésének felelősségteljes tudatában teszi, ha elbizonytalanodik, akkor is vigasztalható, és nyitott marad a kritikára. Nem jellemzője a csökönyös elutasítás választottja vagy a jelöltek felé. A problémákat meg akarja oldani, nem kell vele órákat szenvelegni üresen, nem várja el, hogy süppedj vele a sárban, a kezedet nyújtja feléd, és mosolyogva hálálja meg a szabadulást, még akkor is, ha kifelé jövet megsebzi egy faág. Az álomnő sosem harsány, sosem közönséges. Ő a szolid boldogság, a vidám önuralom, és a felhőtlen nyugalom. Bohóckodik, ha kell, érzékeny, ha kell, sosem bánt.
Sosem szid egy férfit azért, mert férfi, hanem szereti miatta. Szinte nem is érti, mit jelent “megszopatni” valakit, ha bántott is, sosem szándékosan, s egy mély öleléssel érezteti ezt. Legfontosabb számára a mindennapi apróságokban megtalálni a boldogságot, kerülni a rongyrázást (legyen az anyagi, szellemi, vagy testi).
Életkor szerint persze lényegesen változó a jelenség:
- Tizenévesen hamar felismeri saját, és az ellenkező nem szükségleteit, inkább kurva, mint szűzkurva, de nem lehet haragudni rá, nem játssza meg magát, nem sértődik be, ha lelkizés közben feláll a kisfiú fütyije, sőt... adsz-kapsz...
- Huszonévesen a húszasok szokásos önértékelési válsága meg sem érinti, vagy hamar túlesik rajta, egyszerűen fölöslegesnek tartja az üresen szenvelgő önkeresést, a párkapcsolati adok-kapok számolgatást, fejlett érzelmi intelligenciával hamar felméri, hogy kire/mire van szüksége. Ennek ellenére ő is úgy jár a legjobban, ha nem elsőre találja meg a herceget... ugyanis hibája, hogy távolra olykor ő sem lát:(
- Harmincévesen, ifjú anyaként kényszeresen távol tartja magát a picsogó, unatkozó anyukáktól, hamar “kiharcolja” magának a szabadidőt, amikor elmehet a barátnőivel, és apa vigyáz a gyerekre, vagy azt, amikor mama vigyáz a gyerekre, és ő apával lehet. Nem dramatizálja túl az anyaszerepet, csendes, magának szóló örömet lel a csemetékben, elégedetten nyugtázza, hogy az élete szépen halad. Lelkiismeretesen irányítgatja a családtagok érzelmi fejlődését is.
- Mivel harmincévesen nem követte el azt a hibát, hogy a gyereknevelést a család elé helyezi, nem engedte magát besavanyodni, és apát sem riasztotta el magától, a gyerekek növekedésével járó változásokat könnyen veszi. Neki nem kell megszoknia, hogy “mostanában többet lehetünk ketten”, nem pityereg afölött, hogy felnőnek a gyerekek, és lassan kiröppennek, hanem örül ennek. Örül az életnek, a fejlődésnek, a változásnak, boldogan legelteti a szemét, hiszen ő ápolta, gondozta a családot, s ahogy negyven után lassan az apraja is érik, ő is révbe érve érzi magát.
- 40-50 évesen, liberálisan, de szeretetteljesen kezeli a gyermekeket, sokszor nyugtatja aput, hogy ne akarja berúgatni, aztán kirakni a lakásból Jucika udvarlóját. Házasságának reneszánszát éli, odafigyel a kertre, a tisztaságra, a szeretetre, férjének túláradó büszkeségét harcolja ki magának, visszacsempészi a rutinba a romantikus nyaralások, hétvégék, hétköznapok varázsát. Gyerekeit engedi a maguk útját járni, támogatja, óvja őket, a kontrollt erősen kerüli.
- 50 után kezd el “nagymamásodni”: hirtelen látványosan emelkedik a hétvégi ebéden a fogások száma, az elkészített sütemények kavalkádja időnként mindenkit megrémít. Huncutságát, vidámságát, most sem felejti el, csak érződik rajta, hogy gyorsabban telik számára már az idő. Ennek ellenére egyre takarosabb a konyhakert, egyre több boldogító apróság (képek, emléktárgyak) van a lakásban.
- A későbbiekben az idealista nagymama-kép jellemző rá. Nyugodt, megfontolt, csak papával évődik, mintegy megszokásból, az unokák kuncognak ezen, de még az ő unokáik is hallani fogják a sztorikat ezekről a kis évődésekről. Körüllengi őket egymás ismeretének és izgalmának otthonos varázsa, s Álomnő öreg korában sem felejti el szeretni a párját, s sírjáig vigyáz erre a szeretetre, mint egy drágakőre...
Végszónak meg kell jegyeznem a statisztikát az álomnők sorsáról, hiszen ma egy idióta, speciális világban élünk, bár úgy sejtem, sokan saját javukra félreértik majd ezt is: sok álomnőt látni elkallódni. Mert egy 100%-ig hálátlan férfi mellett mit ér az álomnő? Mit ér az erő, az elkötelezettség? Semmit, hiszen mindenkinek megvannak a határai, és ha keveset is, ha sajátosan is, de Marge is megkapja a szeretetet Homertól... Sok álomnő ezt sem kapja meg, sok önmagát álomnőnek képzelő, erre vágyó, pedig észre sem veszi ezt.
Optimista jó szó: azért legtöbb esetben megtalálja a zsák a foltját;)
Tegnap a józsefvárosi piacnegyed környékén utazva jöttem rá, hogy az Irodalmi Centrifuga nőtudatos közössége miért érez elkötelezettséget a romák érdek- és értékvédelmével szemben:
A romák (70-95 %) családi hierarchiájában a nők szerepe már régen túlmutat az otthonülő anyagép eszméjén, nézzük csak meg az utcán a családi tehervállalás maximálisan liberelizált módját: apu fuxoslánccal, kis szatyorral, a leányok-asszonyok (+ édesanya) pedig durván tömött sporttáskák alatt görnyednek.
Mi ez, ha nem nőtudatosság?
A mai napom a következőképpen nézett ki: munka, iskola este 7-ig, mindenféle közgazdasági modellek meg vizsgaidőpontok, hazafelé egy kis beszélgetés egy csoporttársammal, és gyönyörű idő. Tudtam, hogy itthon jófajta házipálinka vár majd, ez után a hét után ránk is fért :)
Beléptem a kapun, udvar, lépcső, ahol is egy doboz citromos Gösser alatt két cetli várt rám valami ilyesmi szöveggel: Drágám! 7 tárgyat dugtam el a lakásban, amit meg kell keresned, csak akkor kapsz puszit, ha megtaláltad őket. Természetesen mind a tiéd. A keresés közben bontsd csak ki a sört!
Persze a sört nem bontottam ki, vad keresésbe fogtam :) Így kezdődött a péntek estém :)
Azóta megtaláltam a tárgyakat, lecsúszott néhány sör, néhány pálinka, jól érzem magam, szerintem nem panaszkodhatok. Kicsit nehezen megy az írás, nekem van a legjobb férjem a világon :)
Ha férfi vagy (próbálsz lenni), és valami hölgyismerősödnek, családtagodnak veszel ajándékokat, soha ne kezdd a parfümszaglászással!
Érted? Soha!
Főleg akkor, ha olyan béna vagy, mint én, és a cucc felét magadra fújod. Mert utána nem veszik be a picsaboltban, hogy te az anyukádnak vásárolsz...
Ui: itt a jóidő, kellemes hétvégét!