Írtam már felnőtt tartalmakkal, témákkal kapcsolatban, hogy változhatnak az idők, a technikai feltételek, a gazdaság szerkezete, a megszerezhető javak minősége és milyensége, a gyerekek attól mindig is gyerekek maradnak. Ennek kellene az első számú szem előtt tartandó dolognak lennie az ünnepek, de a mindennapok kapcsán is. A világ változik, de csak a fölnőttek világa, a gyerek minden világban új, és ugyanolyan csodaként éli meg a világ viselt dolgait. Lehet, hogy nehéz alkalmazkodni, csábító a nosztalgia, de be kell látnunk: a gyerek egy új felnőtt, és ha szeretjük is, akkor járuljunk csak hozzá az öröméhez, legyünk részesei a világának, segítsük megtalálni az értékeket, amiket nosztalgikusan túlmagasztalunk. Erre egy (és még több) szép példa okosanya blogján olvasható, bevallom, szívmenlengetőek az írásai, a hozzáállása, visszaadja a szürke hétköznapok során elvesző hitet.

A vészmadárkodásnak évezredes hagyománya van, már az ókori egyiptomiak is fantáziáltak világvégéről, pusztulásról, az erkölcstelenség és a változások negatívumairól. A múlt rózsaszín napszemüveges figyelése és a jelen túlrealizálása egy emberiség sajátjának mondható hagyomány.

Igen, tényleg más volt régen, ez igaz, de élvezni kell a jelent, ebből a lehető legtöbbet kihozni, és nosztalgikus baromságainkkal próbáljuk meg ne terrorizálni a gyermeket. Ha megtesszük, tegyük vidáman: a nyolcvanas évek videoklipjeinek, ezzel kapcsolatos háttérinformációknak szoktak örülni a kicsik, más világ, olyan, mint nekem az 50-es évek felvonulásairól megnézni egy híradást, a báli szezonról képeket.

Azzal, ha hangoztatjuk a mai világ másságát, az értékek elveszéséről elmélkedünk, mintegy megfosztjuk a gyereket annak a jogától, hogy gyerek legyen. Ő nem egy felnőtt, nem élte át azt, amit mi, tiszta lappal indul a jelenben, és ezt szeretné élvezni.

Nem kell messzire menni, ki ne látott volna káráló vénasszonyokat, világvégét hallucináló bácsikat, hogy megnézték a faluban a szakadt farmert, a hosszú hajat! És mennyire nem szerettük őket:) Mindenki sokszor hallotta régen is, hogy a csutkababa volt az igazi, nem a barbie, nem a szocreál műanyag alvósbaba, hogy milyen jó volt a rongyfoci, ezek a bőrlabdák már nem az igaziak. De mehetünk tovább a hadkötelesség eltörléséhez, a pásztorkodáshoz (+szalmakazalos pásztorórák), a tehénfejéshez, a kenyérbeszerzéshez Bp bombázása alatt, vagy Csáth Géza ópiummal átitatott szerelmi életéhez. A generációs intolerancia a fiatalabbakal szemben állandó. Egy kis jószívűség és önkritika kérdése, hogy túllépjünk rajta, hogy ezzel ne keserítsük meg egy pillanatra sem a fiatalabbak életét, hogy ne idegesítsük magunkat fölöslegesen, és hogy mi magunk is napsütöttébbnek lássuk a világot.

Istenigazából mi, felnőttek érezzük tragédiának az anyagiasodást, cikinek a kopott ruhát. A gyerek egy ideig gyerek, később pedig megtalálja a helyét, ha nem azt éreztetjük vele, hogy ő kevesebb, a generációja selejt, és nem élhet már át olyan nagyszerű dolgokat, mint mi. Ezt el kell felejteni, és azon igyekezni, hogy még többet, még jobbat éljen át, az új világ adta lehetőségekkel felturbózva a lelki, érzelmi élményeket, nem pedig kipótolva őket.

Kis fantázia, odafigyelés, békesség és szeretet, de legfőképp támogató tanítás, amit meghálálnak, s a régi karácsonyok ezerszeresre szépítve is csak el fognak törpülni a jelenlegi mellett. Előre is kellemes ünnepeket mindenkinek!