Érdekes, hogy az elmélkedős posztjaim jó része valójában iszonyatosan alapvető dolgokról szól. Most például elővettem női énemet, mint egyetlen nőt, aki az én szemszögemből nézi a világot, és elmentem vele utazni, sorban állni, aztán hagytam elgondolkodni:

"Mi nők nagyon egyszerűnek látjuk a világot: ha sorban állunk, ha felszállunk a buszra, ha leülünk, embertársainknak maximum a 25%-ára figyelünk oda udvariassági célzattal. Jellemzően idősekre és fogyatékkel élőkre. Nincs ezzel semmi gond, előzékenyek, figyelmesek vagyunk. Aztán jön a Férfi az életünkbe, figyelmes, udvarias, nem olyan mint a nyikhaj tizenévesek, nem olyan, mint az önelégült tuskók. Ő odafigyel, előzékeny, majdnem vissza is élünk vele, és kis híján papucsot csinálunk belőle, de Ő észnél van, és ezt nem engedni. Ettől még jobban elolvadunk, igen, ő az aki kell nekünk, akit  megbecsülhetünk, akire büszkék lehetünk.
De ezzel a férfival bizony közlekednünk is kell, és rá kell döbbennünk, hogy ő az általunk eddig szinte levegőnek nézett emberek felével is udvarias lesz. Előre fogja engedni a korunkbeli lányt, aki elé eddig nyugodt szívvel befurakodtunk, előre engedi a kicsit idősebb, kikent asszonyságokat, sőt, még a 14 éves kislányokat is, akik kezdődő nőiességük zavartságával reagálják le a gesztust (a kis kurvák!).
Mivel hosszú évek, évtizedek berögződése bennünk a 25%-kal szembeni udvariasság, a helyzet kezelése hirtelen nehézségekbe ütközik. Most ott van velünk valaki, aki az emberek 62,5%-t előre fogja engedni (több, mint a felét, te jó ég), mi több: a piszok még esetleg nagyvonalúságra is törekszik (naná, hisz pitiáner emberrel össze sem állnánk), így még a maradék 37,5 % emberből is előreengedi a szerencsétlen furakodókat. Azt gondolná az ember, ha nem nő, hogy ez pusztán egy kis odafigyeléssel, nyitottsággal megoldható, de sajnos a berögzülések, a berögzült elvárások nem léphetőek túl egyszerűen, így latolgatni kell a lehetőségeinket:

1. Közlekedünk ugyanúgy tovább, ahogy eddig szoktunk, ráhagyjuk az udvariaskodás szertartásait, vállalva ezzel azt, hogy a buszon, a sorban, a közlekedésben egyszer csak egy emberfal választ el minket. A kapcsolat, az együtt levés szempontjából semmiképp sem hasznos, főleg akkor, ha közben mi szoktunk papolni arról, hogy figyeljen oda, fogadjon el minket.

2. Csinálhatjuk ugyanazt, mint az előbb, azzal a kikötéssel, hogy utána kihisztizzük magunknak, hogy jöjjön oda mellénk. Az a baj, hogy saját udvariassága, megszokásai (és általunk is becsült tulajdonságai) lábbal tiprására kényszerítjük ezzel, amennyiben a hozzánk eljutást tolakodással lehet elérni, márpedig általában azzal lehet ilyen esetekben. Innentől kezdve már nem lesz udvarias, előzékeny, figyelmes másokkal szemben, és még hülyét is csinálunk belőle.

3. Egy extrémebb lehetőség, ha kisajátítjuk az udvariasságát, és kéz a kézben húzzuk magunk után, át a dámákon, a kislányokon, így nem szakadunk el, és helyünk is van, gyakorlatilag a saját közlekedési szokásinkat kényszerítjük rá. Ezzel viszont elszáll az udvarias és a nem papucs férfi illúziója is.

4. A legnehezebb, de ajánlatos megoldás, ha odafigyelünk rá, és nem kényszerítjük arra, hogy az általunk szeretett tulajdonságait félredobja (3. pont), nem kényszerítjük olyan helyzetbe, amikor az udvariasság kellemetlenségeket szül (1. és 2. pont). Hanem megháláljuk, hogy odafigyel ránk, és odafigyeléssel "honoráljuk" az általunk becsült tulajdonságait, alkalmazkodunk a nagyvonalúságához, előzékenységéhez: engedjünk előre törni a kiscsitriket, az ülőhelyre vadászó, ádáz, aranyakkal telepakolt negyvenes macákat, és örülünk neki, hogy párunk mellett túlléphetünk az emberi pitiánerségen.

Nehéz, mert kislány korunk óta arra nevelnek minket, hogy a nők emocionálisabbak, nyitottabbak, toleránsabbak, jobban odafigyelnek másokra, és most úgy érezzük, hogy nem így van, mert ő több emberre odafigyel. Ez is csak egy szexista berögzülés, legalábbis az odafigyelés, de  nekünk valójában nem kell odafigyelnünk a másik lányra, nem kell magunk elé helyezni az ő érdekeit, csak a párunkra kell odafigyelni, és ez nem olyan nehéz, ha szeretjük..."

Kíváncsian várom véleményeteket, tapasztalataitokat ezzel kapcsolatban, szerintetek mi a teendő? És miért kell alapvető emberi jóérzésen alapuló dolgokról ilyen hosszú posztokat írni? Hol vannak ezek a jó érzések, hol van a kölcsönös odafigyelés? Jelen esetben miért az a butaság, hogy a másikban szeretett tulajdonsághoz sem tudnak sokan alkalmazkodni?