Csordaszellem (Komikaze) | Az egoizmus hisztérikus szocializációja (azallamenvagyok) |
Egy jó ideje érik már bennem ez a poszt, de a tegnapi kis olvasmányom kellő löketet adott ahhoz, hogy meg is írjam. Odatévedtem a Női lapozóra, egy Csernus Imrével készült interjúra, és a cikk alatti kommentektől már besokalltam. Egy csapat hülye picsogó nőci oszt meg kakaós süti recepteket a kommentekben, némi Csernus fikázással megbolondítva. Nem mintha meglepődnék a receptmegosztáson, mert időnként odamerészkedek a honlapra és beleolvasok a kommentekbe, már nem lep meg, hogy akármilyen témájú cikkhez képesek egy szakítósblog-féle párbeszédbe belemenni, aminek semmi köze semmihez, csak valamiféle csacsogás az egész - de miért nem használnak erre valamilyen fórumot inkább? Na mindegy, kicsit félre is ment rögtön a poszt gondolatmenete, ami abból indult volna ki, hogy hová is vezetett ez az egész nagy önkeresés-barátkozás a neten-véleményszabadság. Olyan érzésem van mostanában, mintha az ötvenes években lennék, amikor mindent ezerszer meg kellett gondolni, mielőtt kimondták, leírták volna az emberek (eltekintve most az okoktól) - minek következtében vagy ténylegesen elhallgattak, vagy olyan rejtett, finom üzeneteket fűztek a látszólag teljesen rendszerkompatibilis mondandójukba, olyan üzeneteket, amelyeket csak arra kellően nyitott szemű és lelkű egyének voltak csak képesek észrevenni. Ahogy én látom, mindent elural a hazug kommunikáció, az önámítás, amihez a kommentelők lelkesen asszisztálnak, ezáltal erősítve saját önhazugságaikat is, abba az illúzióba ringatva magukat, hogy minden rendben, a barátaimmal megértjük egymást és kiállunk egymásért. Ha valaki egyet nem értését fejezi ki, akár egy komment erejéig, akár egy külön poszt, egy elemzés erejéig, olyan szintű visszautasításban van része, ami után elmegy a kedve bármiféle párbeszédkezdeménytől. Nekem legalábbis. Elég sok blogot olvasok, olvasunk, és mivel jónéhány helyen volt negatív tapasztalatom, rengeteg helyre nem kommentelek már be. Őszintén unom, hogy mindig vissza kell fognom magam, finomítva a mondanivalómat, szem előtt tartva, hogy nem biztos, hogy jól fog esni a másiknak, amit írok, de arra is gondolva, hogy mivel ez egy blog, ahol megengedett kommentelni, hát csak szembenéz a blogger a kommentekkel... De nem. Félelmetes az a csordaszellem, ami áthatja ezeket a blogokat, kezdve az online női magazinok háziasszony-cicáitól az énblogok önkeresős, íráskényszerben szenvedő alanyaiig, azok a körök, amelyek szépen kialakultak a posztíró körül. Gyűjtegésbe szeret kezdeni legtöbbször a blogger, előszeretettel dédelgeti azokat a társait, akik támogatják tűzön-vízen keresztül, biztatják és szeretetükről biztosítják, illetve közös erővel, merev falat alkotva vetik vissza az esetenkénti "támadásokat". Az őszinte szeretet álcája mögött nincs más, csak a hazug kommunikáció, egymás látszólagos erősítése, az egoizmus dédelgetése, ahol nincs helye a kritikának, nincs helye az iróniának, mindent véresen komolyan kell venni, nehogy sérüljünk. Egyébként egészen vicces az a típusú hozzállás, hogy rólam ne mondjon senki rosszat, mert úgysem ismerhetnek, de addig már senki nem jut el, hogy a posztjaikkal, a stílusukkal, a gondolataikkal is nyilván sugallnak valamit, amiből mások, ha tévesen akár, de következtetéseket vonnak le - és ha ez megtörténik, addig már nem jutnak el, hogy elgondolkozzanak azon, hogy vajon miért gondolták ezt rólam? Miért fáj a kritika, az ellentmondás az embereknek? Olyan nehéz elgondolkozni azon, amit más, akár ismeretlenek mondanak nekünk? Nyilván nekem sem fog jól esni, ha valaki elküld a pokolba a kommentjében azzal, hogy ilyen össze-vissza posztot régen olvasott már, és savanyú a szőlő - de abban azért biztos lehet, hogy nem fogok alapból nekimenni, hogy milyen hülye is ő, és ne jelentsen ki ilyeneket, hiszen úgysem ismer... Nyilván lehetne azt mondani, hogy nem kell akkor blogokat meg cikkeket olvasni, "nem kötelező", ami már az én bajom, de természetes kíváncsiság van bennem, nem tagadom. Arról nem is beszélve, milyen jó témát szolgáltat mindez nekünk, szóval valójában azért szórakoztató - még ha elkeserítő is, hogy ennyi hazug, védekező ember él körülöttünk, aki őszintétlenségével nemcsak saját maga életét keseríti meg, hanem módszeresen behálózva, másokét is természetesen. | Mostanában sokat foglalkoztam az egoistákkal, egyrészt mert érdekes a téma, másrészt mert káros népbetegségnek tartom. "Az, aki az alapfeltevéseinek megkérdőjelezésére, esetleg puszta szóba hozására támadással reagál, nem több, mint egy sündisznó, aki alaptalan félelmében összehúzza magát, tüskéit tartva a másik felé. Ez egy állatias, ösztönös kényszer, az ember ott kezdődik, ha ezt megpróbáljuk felismerni." Miért zavar ez a viselkedés? Egyrészt rosszabbá teszik a világomat, másrészt az egoisták nem ismernek mértéket a "szent háborúikban". Veszélyes, a gyűlölet önfakasztó magvait vetik el, ahogy vélt vagy valós sértettségükre alapozva teljes fegyverzettel rontanak másokra, elveszítve minden arányérzéket, indokolatlan és aljas túlzásokba esve. Kiszámíthatatlanok és veszélyesek. "Az egoizmus bármely alapjait megkérdőjelező kérdés feltevője ellen vallásháborút indít, a vallásháború jellegzetessége pedig az, hogy Isten nevében, Isten védelmében mindent megenged magának." Egy nap furcsán nézel rájuk, másnap már kiplakátolják arcképeddel az utcákat, kicímkézik alá, hogy rohadék. Bosszút állnak olyan dolgokért, ami miatt még a harag érzése sem lenne jogos, és a bosszújuk nem ismer határokat. Kilépnek a minimális etika korlátaiból, mert érzéseik szerint velük valami rettenetesen felháborító dolog történt. Az emberi szocializáció, a véleménynyilvánítás szabadságának legfinomabb megnyilvánulásai is hisztériát váltanak ki belőlük, amennyiben ez nem tetszik nekik. Már írtam ezt is: úgy érzik, mintha ágyúval lőnék őket, de nem képesek annyira (sem) önmagukba tekinteni, hogy észrevegyék: a rossz érzésről ők tehetnek, valójában csak egy tollpihe súrolta őket. Persze lényegesen egyszerűbb, és támogatottabb is ilyenkor hisztériás rohamban kitörni.
|