Szép dolog, és tényleg jó részt venni benne, bár nem könnyű, de egyszer el kell engedni a kezüket.

Szülő - gyerek kapcsolat?
A legfontosabb szerintem, hogy a gyerek nem a tulajdonod. De! Közvetítsd azokat az értékeket felé, amiben hiszel és vállald a nézeteidet. Ne használj nevelési elméleteket. Legyenek szabályok, amiket betartatsz vele -nem sok, de az kötelező, ne hagyd magára, szüksége van valamilyen irányra, amit te mutatsz neki. A túl nagy -leginkább döntési- szabadság egyfajta magára hagyása a gyereknek. Olyanra kényszeríted, ami nem az ő dolga, hanem a tiéd.

Húú, ez nehéz téma szintén:) Nagyrészt egyetértek, de azt azért szeretném megjegyezni, h a gyereknek szüksége van a "játékmackó" létre is. Nagyon sokáig (még a kamaszodás idején is, sőt akkor igazán, hiszen az énkereséskor mindig szükség van a megerősítésre, h mindig szeretni fogom, hozzám bármikor jöhet, odabújhat, azt a pillanatnyi gyengeséget a felnőtté válás útján a szülő megérti stb.). Értem ezt úgy, h bármikor, amikor szükségét érzi, a szülőhöz bújhasson, csak úgy, mint egy kis állatka. Ezt magamról is el tudom mondani, hiába vagyok már x éves, hiába vannak gyerekeim, jó anyám ölébe hajtani a fejem, h kurkássza a hajam, gyereknek lenni (hiszen ez a szerep sosem szűnik meg, hiába vagyunk egyenrangúak, eh nem ez a jó szó, de most nem jut eszembe jobb), apámnak hízelegni kicsit stb. Ugyanígy a gyerekeim, kell hogy még majom módjára lógjanak rajtam (ez mindegyiknek szükséglete), érezni akarják az alom melegét, a feltétlen szeretetet. Sztem enélkül az alap nélkül nem működhet semmi. Emellett persze kell, h a kapcsolat fejlődjn, teljesen egyetértek. De nehéz az elengdés a szülőnek, nekem iszonyatos erőfeszítés volt most, h először otthon hagytam a nagyot egyedül 10 percre (pedig 8 éves már). És kiderült, h bár kicsit óckodott tőle, nagyon élvezte, a szabályokat komoylan vette és betartotta. Ez az első kicsi lépés, de remélem, h a kölcsönös bizalom lassan fejlődni fog és kitart benne is, bennem is. Egyébként sok mindenben hagyom őket önállóan dönteni, tevékenykedni (sőt, rá is vannak kényszerítve bizonyos dolgokban, azaz saját feladatukként kezeljük), kifejthetik a véleményüket stb, szóval elég libsi család vagyunk. De a biztonságukért, a boldogságukért való raggódás sosem szűnik meg. Ha majd először megy a nagy egyedül valahova, vagy először iszik töményet, először lesz nővel... még akkor is, ha ezerszer átbeszéltük a szabályokat, és a bizalmi viszony él, akkor is csak remélhetem, h észnél lesz. Hiába kezelem partnerként, és hiába kezel ő partnerként engem, a ygerekem a gyerekem marad. Mindig aggódni fogok értük, mindig lesz bennem egy kis remegés, ha nem tudom, h biztonságban vannak stb. (bár ez már nem a téma)

A másik dolog, h a szülőnek meg kell ismernie a gyerekét. És eszerint kell lavírozni a nevelésben. Azt hiszem, sokaknál itt csúszik el kicsit a gyerek nevelése. eszerint kell méricskélni az engedést, elengedést, tudni kell, h mikor érett rá a gyerek, h rábízzunk dologkat, önálló döntéseket. Ott kell lenni, megfigyelni, ahogy játszik, ahogy kommunikál, és aszerint irányítani, milyen ő. Ezt látom a saját gyerekeimen, 3 gyerek, 3féle mentalitás, a középső majd' olyan érett, mint a nagy, megfontolt, de sokkal kötődőbb is. A nagy kicsit szeles, bár nagyon ügyes, a kicsi meg még baba... vagyis itt az én nagy hibám, h babaként kezelem, pedig nem az... szóval ez a poszt épp jó volt arra, h belássam, nála is el kell kezdeni az önállósodást, az önállósodni hagyást:-/

Nem biztos, hogy a kapcsolat további építgetése marad el. Ugyanis kamaszkorban önállósodik az addig jófiú, jókislány, ösztönösen válik le a szülőkről. Rossz esetben akkor próbálja bepótolni az eddig elmulasztott rosszalkodását. Húz a szabadabb szelleműek felé. Ha ezerszer el lett mondva neki, átbeszélve, megértve, miért káros, akkoris van esély rá, hogy kipróbálja a marihuánát, az alkoholt, stb. mert a csoportszellem azt mondja.
Ha gyermekkorban jó volt a nevelés, előbb-utóbb visszatalál a normális énjéhez, és rájön, hogy rossz az az út, amit fel akart fedezni. Abban lehet bízni, hogy visszatérnek.

@mittudomka: ez kb annak az esszenciája volt, ami ellen a poszt íródott:)
1. minden kapcsolatot építgetni kell, és ha ő megy, ha kiszabadul, akkor is figyelni kell rá, és idomulni kicsit a körülményeknek megfelelően, mert mire visszatalál, amíg te ábrándozva üldögélsz az ablak előtt, már egy másik ember lesz.
2. a marihuana esetleg durvább drogok kipróbálása nem gond, a gond az, ha abban leli meg a boldogságát. Pont ez ellen kellene mellette állni, kialakítani egy olyan viszonyt, hogy a lázadás ellenére is elmondhassa ezt, és nyitottan figyelni rá, a kis tapasztalataira, a kis problémáira. Félretenni kicsit az aggódást, és hagyni hogy ő jöjjön rá, hogy a pótszerek milyen üres álomvilágot adnak, de közben mellette kell állni.

@azallamenvagyok: Mondtam én olyat, hogy nem kell építgetni? :)
Eszem ágában nem volt. Én végigcsináltam, nem a levegőbe beszélek. Mellette álltam, aggódtam, azt nem tudtam félretenni, amikor csúszott lefele.
Elmondhatta, mégsem tudott szabadulni. Aztán megtaláltuk a közös megoldást. Kiszakítani a környezetéből, külföld, meló. Visszatalált magához.:)
És elmondanám, hogy a kedves barátok ugyanolyan sportolók voltak, mint ő, nem a játszótéren, bulikban, éjszaka szedte őket össze.
Állítólag, szerinte is, és a testvérei szerint sem rontottam el semmit.
Az élethelyzetünk viszont valóban próbára tette az egész családot, nyilván oda menekült.

@mittudomka: najó, ez nagyon hülyén hangzik, hogy semmit :), nyilván a próbálkozás során voltak mellékvágányok, de alapvetően tán nem álltam rosszul a dologhoz.