Milyen távol áll az emberekben egymástól az önkép és a valóság... Valószínűleg a kettő sosem találhat egymásra egy emberben, de egy hiba elkövetésétől óvni kell magunkat:

Olyannak vélni személyiségünket, mint amilyenek szeretnénk lenni.

Lehet persze ezt is kicsiben csinálni: zsolozsmázni az emberi jólélekről szóló elképzeléseinket, mint előnyös tulajdonságainkat, ezzel mentve fel magunkat az alól, amikor ez mégse jön össze.

De meg lehet állni a próbálkozásnál is, belátni, hogy nem vagyunk makulátlanok, hogy olykor gonoszság lakozik bennünk, vagy a felebaráti kommunikáció szabályait mikor engedjük el magunk mellett. Ez így működik, senki sem tökéletes, lehet egy ideálunk, amire törekszünk, és bár tény, hogy a törekvés már önmagában siker, de nem a cél vagyunk, hanem az út. Ott vagyunk-e az úton, ha nem látjuk? Avagy: ha megállunk, mert elértnek tekintjük a célt, akkor nem haladunk felé.

Ezért is ijesztenek meg az emberek, akik késznek tekintik önmagukat, és ezáltal nem képesek önmaguk megkérdőjelezésével továbblépni egy pillanatnyi állapoton. Sosem lehetünk készek... De ugyanez igaz az állandó, ismétlődő kérdésekre is. Pedig javítani magunkon csak úgy tudunk, ha elfogadjuk magunkat. Nem beletörődünk a hibákba, hanem felismerjük, hogy mi az, amin javítani kellene. Azzal, ha makacs tagadással próbálunk túllenni előnytelen tulajdonságainkon, nem leszünk jobban.

A vélt vagy valós hiba énünk része, nem kezelhetjük magunktól függetlenül, meg kell tanulnunk élni vele, ahhoz, hogy ezen az életen javíthassunk. Ugyanis ez a cél, ha nyomasztó tulajdonságainkkal szembesülünk: az életünk javítása, ennek pedig ezer alternatívája van a kezdő lépés után. Rájöhetünk, hogy nem is olyan nehéz velük, megtanulhatjuk kompenzálni, vagy akár szépen lassan le is építhetjük.

Ha a létezését tagadjuk valaminek, akkor az tőlünk teljesen függetlenül megmarad, és újra és újra visszahúz minket a mélybe.