Semmi konkrétumról nem lesz most szó, csak bődületes általánosságban az emberi természetről, mintegy alapozónak későbbi és hajdanvolt gondolatokhoz. Már írtam, hogy néha nem bírom lelőni az agyamat, és valami perverz élvezetet látok abban, ha szabályokat, ismétlődő motívumokat keresgélhetek az emberekben. Szeretek figyelni, elemezni, emészteni. Hónapok óta tartó elmélkedésem (rágódás, átgondolás, értelmezés, kérdés, elmélyedés, visszazuhanás, stb.) után egy esti fogmosás közben jutottak eszembe a következő írás kezdő szavai. Aztán írtam. Tudom, hogy kesze-kusza, és a túlzott általánosítás csapdájába esek, de ha elkezdtem volna realitáshoz közeli hasonlatokat ráhúzni a leírtakra, lényegesen megugrott volna a terjedelem. Ahogy az elején mondtam, legyen ez a felböffentett rettenet alapozó későbbi és hajdanvolt gondolatokhoz...
Bevezetés
Ha az alapfeltevésein keresztül nézzük az embereket, segít megérteni őket. A megértés nem vezet feltétlen elfogadáshoz. Ha megértünk egy létezőt, az segít szeretnünk őt. Amíg nem értünk vagy csak az előnyös tulajdonságait látjuk másnak, addig nem szeretjük őt, mint önálló létezőt, igazán. Megértjük, érezzük, megbocsájtunk neki, szeretjük. Nem feltétel nélküli elfogadás vagy önáltató szeretet kell. Lehet szeretni attól, ha nem értünk egyet, ha nem tartjuk jónak a másik viselt dolgait, ha zavar minket, ehhez kell a megértés.
Nem szerethetünk úgy igazán, hogy hazudunk, hogy nem látunk teljes képet másokról. Szeretni csak a hibákkal együtt lehet, ha kezünket arcunk elé tartva kitakarjuk az előnytelen részeket, akkor csak a kezünket szerethetjük, a másik felé pedig hálásak lehetünk, hogy takarásban hagyja az előnytelen részeit. Ha vesszük a fáradságot, és megértjük a másik ember hibáit, amelyek talán nem is hibák, csak nekünk, felfedezhetjük az emberi elme, a szellem működésének szépségét.
Természetesen a szeretet a mindennapok során önző: szeretetet adunk, hogy szeretetet kapjunk vissza. Egy üzlet, semmi más. De a megértés mind a barátokra, mind a felebaráti szeretetre igaz kell, hogy legyen. Barát az lesz, aki viszonozza a szeretetet, a megbecsülést, a megértést, akivel az összhangba hozható. A felebaráttól ellenben nem várunk el ennyit, őt csak csendben, magunkban tiszteljük, szeretjük, amennyire engedi. Mindennapi szürke emberként praktikusan megtartva a pár lépés távolságot, aminek megszegése a nem közös hullámhosszból eredő konfliktusok veszélyeit hordozza magában. Nagyon fontos: a szeretet ellenére látni kell a másik hibáit, lehet róla vagy bizonyos dolgairól rossz véleményünk. Az pedig, hogy elfogadjuk-e őt a hibáival, vagy át akarjuk lendíteni rajtuk, ember és ember kérdése, a hibák támogatása - szerintem - nem helyes: a pokolra vezető út jóindulattal van kikövezve.
Egy alapvető érzelmi és intellektuális lépésről beszélek, arról, amit mégis kevesen tesznek meg, kevesen próbálkoznak vele. Ettől lehetünk emberek, és már maga az igyekezet definiálja a „jó ember” fogalmát. Tudom, nem abban a világban élünk, amikor bárki úgy érezné, hogy a másik megismerésére, megértésére vagy megsejtésére ideje, energiája lenne, mégis mindenki fuldoklik a társas magányban, a megértés hiányában, a szeretet hiányában. Az önző, baráti szeretet is valami túlzsúfolt piaci alkudozáshoz hasonlóan alakul ki, és gyakori, hogy az ár és az áru is hazugságból, áltatásból áll. Sok „barátság” definiálódik az alapján, hogy egymás jó tulajdonságait kölcsönösen ajnározzuk, míg a rosszaknál félrenézünk, esetleg összekacsintunk. Hogy simogatjuk egymás egoista önigazolás keresését, mert mi is erre vágyunk. Ha megadod, megadom. Megadom, de elvárom ugyanezt. Megdöbbentő tapintattal és különleges érzékkel tudják ezt emberek nyújtani egymásnak, idővel egyre átlátszóbban, egyre hiteltelenebbül s mégis egyre lelkesebben, kapaszkodva abba, hogy „ugye mi szépek és okosak vagyunk?”
Lehet, hogy sokaknak erre van szüksége, ki vagyok én, hogy ezt meghatározzam? Senki, csak emberi állandóságokról, mintázatokról beszélek. Arról, hogy ezek a kapcsolatok boldogtalansághoz vezetnek. Még akkor is, ha tökéletesen működik az álca, ott marad a sejtés, hogy valami nem az igazi. Lehet, csak a könnyű szerzés motiválja a boldogtalanságot, a szellemi kielégületlenséget, hiszen gyakran csak akkor értékeljük a dolgokat, ha küzdeni kell érte, az áltatás viszont nem kerül sokba. Nem lehet elmagyarázni – tudom – hogy miért jobb egy jóindulattal békére törekedő út az önigazolás keresésénél, hiszen jóval nehezebb, sokkal több az akadály, belső démonokkal kell szembenézni, mások démonaival is, és nem csak néhány sikertelenség akad az ember útjába. Ráadásul sosincs vége, talán a halállal sem.
A fejlődés élménye, ha csak egy kicsit is sikerül fejlődni, már élmény. Bízom benne, hogy már ez, és nem csak alkati kérdés, hogy az egyensúlyra, békére törekedés kit mennyire elégít ki… Hiszek annyira az emberekben, hogy bízzak ebben.
Alapfeltevések
Úgy olvastam, az alapfeltevések azok a dolgok, amelyek az ember identitását meghatározzák. Ez egy jó meglátás, akárhányszor letúrtam magamban elég mélyre, hogy túlmenjek ezeken, semmit sem találtam. Semmi kézzelfoghatót, evilági fogalmat. Ott vagyok, érzem, nem szavakba önthetően, nem megfoghatóan. Függetlenül minden külsőségtől. Ha szabadjára engedem a gondolatot, az alapfeltevéseimet, és próbálok tapasztalataimból, fantáziámból építkezni rájövök, hogy lehetnék, gyermek, felnőtt, orvos, eszkimó, gyilkos, szadista, alkoholista, rosszindulatú antialkoholista, agresszív fajankó, 4 általánost végzett kurva, de ez a valami ugyanaz maradna, csak a körülményeim, és a döntéseim alapján rátelepedő rétegek lennének mások. Ugyanúgy én lennék, csak az alapfeltevéseim térnének el. Az alapfeltevéseket pedig a tapasztaltak és azok feldolgozása határozza meg. A fizikai valóság leképezése és a gondolkodás útnak indulása az első alapfeltevések megszerzése: az alma piros, és leesik a fáról, és felismerem az almát. Az alma lehet kukacos is. Gyermekkorban határozódnak meg az alapvető biztonságot jelentő rétegek. A tinikor ezért problémás, ezért fájdalmas, hiszen a világot elkezdjük egy másik szemszögből látni: ahol már hormonjaink vannak, ahol ezeregy igényünk kialakul, és összetettebbnek kezdünk érezni mindent. Már maga az összetettség felismerése is fájdalmas, és egyre nehezebb megtalálni magunkat ebben. Mint írtam, már a szülők válása is ezért viseli meg annyira a gyereket: neki egy alapfeltevése volt a család, apu és anyu, a gondok ellenére is. Márpedig, ahogy a jezsuitáknál megfogalmazásra került: ha valakinek meg akarod ingatni az alapfeltevéseit, akkor az ellened fordul. A váló szülő kérdésben az a baj, hogy a gyerekben több alapfeltevés is összeütközik: család, apunak hiszek, anyunak hiszek, tegnap mit kellett hinnem szerintük, ma mit kell hinnem. Persze nem tudatos, az alapfeltevésekkel kapcsolatos zavarok a legritkább esetben tudatosak. Könnyű is lenne úgy, ha az ember feltenne egy kérdést, és kapna egy hihető választ, majd annak magvait szépen elültetné, meglocsolná, és hopp, szép minden.
Döntéseink
Tinikorban kezdődik az, amikor az alapfeltevések, az én alakulása az egyén saját döntésein keresztül kerülnek meghatározásra. Eldöntöm, hogy mit hiszek, eldöntöm, hogy mit teszek. Igaz, hogy a környezet általában kevés döntenivalót hagy az embernek, de a belső alakulását, az irányvonalat – a tapasztalatok tükrében - a döntéseink határozzák meg. Nem szabad elfelejteni, hogy a döntés az, amiért jótállunk, amit mi magunk is elfogadunk, amin nem változtatunk. Hozhatunk új, eltérő döntést, ha tanulunk valamit, vagy rájövünk egy hibára, de az egyszer meghozott döntéseinket vállalnunk kell. Ezzel a felvállalással beépíteni őket a jövőbe, tanulni belőlük, nem keseregni rajtuk. Sokan nem tudnak dönteni: úgy tesznek, mintha a sors rángatná őket, vagy behódolnának mások akaratának. Rendszerint mást hibáztatnak vagy önostorozással tagadják meg magukat. Belekényszerítik magukat, előidéznek, vagy kiprovokálnak, vagy csak tűrnek helyzeteket, és tagadják a szerepüket ebben. Ijesztően sok mindenről döntünk nap, mint nap. Észre kell venni őket, és nem szabad megbánni a döntéseinket, sajnálkozni felettük. Egy alapvető példa, amolyan mankó az élethez: nem tudom abbahagyni az írást, mert én ilyen vagyok. Ez esetben az írás abba nem hagyása pusztán az én döntésem. Döntöttem, ilyen vagyok, nem pedig olyan, aki abbahagyja. Persze bele lehet magyarázni, hogy az ember a mélyről jövő énje, meg képességei miatt nem hibáztatható. De nem a hibáztatásról beszélek, hanem a döntésről, az énem megformálásáról, és a felismeréséről. A hibáztatás egy rossz, félrevezető mérce.
Szabadság
Ha szabadjára engedem a gondolatot, a fantáziámat, felismerhetem magamban a döntéseimet, amelyek esetleg kényszerűek is lehettek. Felismerhetem, hogy én is ihatnék, gyilkolhatnék, vagy lehetnék sikeresebb, ha talpalnék (talpnyalnék), hogy lehetne ez az írás is összefogottabb, ha átolvasnám, és dolgoznék még rajta. De az én döntésem, hogy nem fogok. Nem biztos, hogy jó döntés, de most jónak tűnik. Ezzel elfogadom magam, és megalapozom mások megértését is. Visszatekintve a múltamra rájövök, hogy minden rossz döntésemet ugyanúgy hoznék meg az adott helyzetben ugyanazok között a környezeti változók között, tehát talán mégis jól határoztam a magam szerény képességeihez képest. Az eljövendőt kell alakítanom, hogy még jobb irányba menjek. Meg kell piszkálni néha az alapfeltevéseket is, hogy érezzük mögöttük saját magunkat, és nem kell megijedni attól, ha valaki megpiszkálja a miénket. Lehet, nem esik jól, lehet az első ösztönös reakció a pusztítási vágy, hogy támadásnak érezzük. De a támadás bennünk van, mert a mi alappilléreink lettek ágyúval lőve, holott valójában csak egy porszemet csiklandozott meg egy lehulló tollpihe. Az év első idézete Frank Herberttől, miszerint "miután egy létező valami valamely irányba fejlődött, inkább a halált választja, mintsem az ellenkezőjévé alakuljon" egy nagyon jó intés. Ne féljünk az alakulástól, még mindig jobb, mint a pusztulás. Másik oldalról viszont a vélt lényegünk megingatására adott túlzott, makacs reakciók veszélyeire figyelmeztet. Az, aki az alapfeltevéseinek megkérdőjelezésére, esetleg puszta szóba hozására támadással reagál, nem több, mint egy sündisznó, aki alaptalan félelmében összehúzza magát, tüskéit tartva a másik felé. Ez egy állatias, ösztönös kényszer, az ember ott kezdődik, ha ezt megpróbáljuk felismerni.
Minek?
Miért is jó az, ha ennyire megpiszkáljuk magunkat? Miért ne élhetne az ember az általa szentnek vélt alappillérek szerint, védve azokat? Két oka van: Az egyik, hogy a túlzott védelmükkel sok esetben jószándékú embereket bántunk, ahogy minket is megbántanak hasonló okokkal. Szentimentális baromság a világbéke ábrándja, de kevesebb személyes sértettségtudattal nyugodtabb lenne az életünk. A másik és még fontosabb a zavar elkerülése: gyakran alakulnak ki egymással ellentmondó alapfeltevéseink, amelyek belső zavart okoznak. Kellő önkritika, önvizsgálat nélkül csak az űrt, a zavart bizonytalanságot érezzük, és amennyiben nem vagyunk hajlandóak magunkba nézni, reflexszerűen a környezetünk pusztításával mélyítjük saját nyomorunkat. Az egoizmus nevű népbetegségnek is ez a problémája. Három alapfeltevés feszül egymásnak, megakadályozva a kiegyensúlyozott állandóságot, a valós szükségletek stabil felismerését. A feszültségben az én vergődni kezd, és véletlenszerű képzelgéseinek áldozatává válik.
A három alappillér, képzet: 1. Empatikus, jóindulatú, sőt esetenként áldozatkész vagyok. 2. Mint önálló létező jogom van bizonyos dolgokat megkapni a környezetemtől. 3. Mint önálló létező jogom van bizonyos dolgokat nem megadni a környezetemnek. A 2. és a 3. össze nem illése csak egy apróság, mezei önző az ember, ha kevesebbet hajlandó adni, mint kapni, sőt, ha nem hajlandó bizonyos dolgokat megadni azok közül, amiket ő másoktól elvár. De ha emellett még az 1. pont is él, azaz szent meggyőződése, hogy ő korrekt, empatikus, egyenlőségpárti, stb, akkor a második kettő viszonya komoly összeütközésbe kerül a harmadikkal. Lehet erről hazudozni magunknak, csak célra nem vezet, mindig érezni fogjuk a hibát. Néha azt, hogy rossz emberek vagyunk, néha azt, hogy nem kapunk eleget, néha azt, hogy sokat adunk, néha azt, hogy keveset. Természetesen a feszültség miatt szinte hisztérikus érzelmi töltettel történik mindez. Nem jó irány. Hasznos önvizsgálatot tartani, önmagunk és mások tükrében dönteni az irányról: igenis többet várok el, mint adok, és önző vagyok, vagy nem vagyok önző, de akkor tényleg nem leszek. Ha értékeltem magamat, döntöttem, tisztábban látom majd a világot, a vágyaimat, a helyemet.
Keresés
Mi különbözteti meg az önigazolás keresését az „én” keresésétől? Pusztán egy mondatrész, egy indok: „mert én ilyen vagyok”. Egy elcsorbított hivatkozás az alapfeltevéseinkre, döntéseinkre, pillanatnyi életvitelünkre. Nem lenne szabad összekeverni az identitásunkat, a világban betöltött pillanatnyi helyünket önmagunk szentségével. Ha ezt tesszük, nem önmagunkban hiszünk, hanem külsőségekben. Nem az ént határozza meg az, hogy hiszek-e a házasság intézményében, vagy karrierista vagyok-e, ez mind csak egy választás, egy helyzet, egy üres külsőség. Nem kételkedek abban, hogyha nem írnék, vagy a leírtakon el sem gondolkodnék, az is én lennék, csak máshogy tölteném be a helyemet a világban. Külsőségekre (és most minden külsőség, ami a benti "semmihez" képest kint helyezkedik el) hivatkozni puszta önámítás, egyszerű menekülő útvonal a tényleges „én”, az azzal kapcsolatos felelősség, sőt a világban betöltött helyünkből adódó felelősség elől is. Tévút.
Vannak persze konstansok az alapfeltevésekben, mint az alma, a gravitáció a Földön, hogy felismerjük a mosolyt, esetleg egyéb mélyen gyökerező megszokások. Ezzel sincs baj, nem szabad megerőszakolni magunkat, már a rálátás is egy csoda. Változni, úgyse változhatunk, nem is szabad, viszont változtathatunk, a változtatás pedig csupa külsőséget érint vagy az ezekhez való hozzáállást.
Ha nem a fent említett önző utat akarjuk követni (amelynek 100%-os, biztos alapokon nyugvó megvalósulása véleményem nem létezik), akkor kegyetlenül szembesülni fogunk a kettős mérce problémájával. Ami természetes, hiszen magunkat belülről, másokat kívülről figyelünk. A gondolatok felszabadítása segíthet abban, hogy másokba is megpróbáljunk betekinteni úgy, hogy lehetőségeinkhez képest beleéljük magunkat a helyzetébe, elfogadjuk a döntéseit, felépítjük magunkat az általa mutatott minták, környezet szerint. Ahogy magunkat sem külsőségekkel azonosítjuk, másokat is megpróbálunk nem külsőségekként azonosítani, és itt is már az igyekezet minősíti az embert. Sajnos a kettős mérce világát éljük, sem térben, sem időben nem szeretném behatárolni, ebben vagyunk. És a világ az évezredes intések ellenére (szeresd tenmagad…) tele van hamis prófétákkal, akik a zavarba vezető önigazolás keresése felé terelnek másokat. Elítélnek, védenek, nyíltan és erőszakosan kínálják fel újra és újra egyszerű, felszínes téziseiket, ítéleteiket, üres válaszaikat. Ez a könnyebb út, legalábbis látszólag. Tényleg könnyebb, csak nem út: ha el szeretnél jutni valameddig meg kell másznod a hegyet, mert az erdőben az ösvény csak körbe-körbe visz. Árnyak szegélyezik, érthetetlen hangok, és sosem fogsz megbékélni a világgal. Míg felfelé kapaszkodva a fáradtság kételye erősít, lábaid tiltakozó izomlázával harcolva tanulsz meg uralkodni az ösztönös, buta berögzüléseken. S ha néha megállsz, egyre teljesebb képet kapsz a környezetedről. Fent megijedsz (természetesen) ráeszmélsz, hogy milyen apró létező vagy, hogy milyen kicsi az én, és mennyire megfoghatatlan, majd lefelé haladva a másik oldalon megtanulsz örülni a hegynek, az erdőnek, a térdedet felsebző szikláknak.
Cél?
Ez nem a szentté válás útja, nem valami túlvilági spiritualizmus, nehogy azt higgye valaki. Pusztán a mindennapi ember mindennapi élete, ettől ugyanúgy szelektálhatsz, hogy kivel szeretsz beszélgetni, kiket engedsz közel magadhoz, és mindezt továbbra is külsőség alapján teszed. Mert azok határozzák meg helyünket a világban – mint írtam. Nincs ezzel semmi gond, ez egy törvényszerűség. Ez az út pusztán rendet rak benned, azaz egy folyamatos rendrakás, hiszen változnak a körülmények, és mindig lesz valami, ami a felszínre bukhat. Ez az út a belső tisztálkodásé, hogy felismerjük a bennünk gyökerező rossz érzéseket, és kiirtsuk őket.
Minden jó benned kezdődik, és minden rossz benned végződik. A harag, a csalódás, az utálat mind olyan érzelmek, amik bennünk gyökereznek, és könnyen az identitásunk részévé válnak. Könnyen okoljuk a környezetünket miattuk, pedig rajtunk múlik, hogy át tudjuk-e változtatni megértéssé, elfogadássá. Szomorú megértéssé, hiszen, amire ösztönösen haragudnánk, vagy amit csalódásnak élnénk meg, olyan dolgok, amik mélyről jövő várakozásainkkal ellentétesek, és egy várakozásainkkal ellentétes emberi megnyilvánulás, természetesen nem jó érzéseket generál bennünk. Jobb a helyükre rakni az érzelmeket, felismerni a szomorúságot, és nem a másikat hibáztatni, hibázunk mi is eleget, de erre már a döntéseink elemzésénél rájöttünk….
Az élet ezer nehézséget tár elénk: betegségek, veszteségek, örömök. Másoké és a sajátunké. Rajtunk múlik, hogy ezeknek mennyire tudjuk átadni magunkat, hogy "profitálhatunk-e" belőlük. Hogy értékesek lehetünk-e önmagunk előtt. Hogy a zavarunkkal bántunk-e másokat, bántjuk-e magunkat, hogy szembe tudunk-e nézni a nehézségekkel emberként, emelt fővel, vagy sarokba szorított állatként akarunk üvölteni, esetleg partra vetett halként, üveges szemekkel, értetlenül, levegő után kapkodva nézni magunk elé. Akarjuk-e érezni az elfogadás nyugalmát, akarunk-e szomorú következtetéseket a zavar végén, vagy beérjük a haraggal, a reflexekkel, az ösztöneinkkel... Hogy megbánni akarunk-e tetteket vagy tanulni belőlük, hogy tartani akarjuk-e magunkat vagy kapaszkodni valami bizonytalan felszínbe, ami holnap semmivé foszlik: jön egy apróság vagy egy tragédia, és értetlenül állunk azelőtt, hogy hova tűnt a régi valóság, a vélt igazság...
Enyém
Nem áltatom magam, hogy ez egy jó vagy igaz út lenne. Tény, hogy kiegyensúlyozottabb lettem benne, és felkavarni a külvilág tud, az emberek fájdalma, vagy egymásnak való fájdalom okozása. Főleg, ha céltalan, buta okokra vezethető vissza, de ez az én utam, az én döntésem, amit újra és újra átgondolok. Kísértett már meg a nemtörődömség, de legalább egy esélyt kell adnom mindennek, és ha a saját démonaimmal szembenéztem, csak utána nézem meg másokét...
Végszó (ápdét 2010.01.15.)
A kommentek kapcsán megismétlődött bennem egy hiányérzet a leírtakkal kapcsolatban. A gondolataimat részint elindító, már említett (szerintem nagyszerű) elmélkedést újra elolvasva, annak befejező idézete szüntette meg a hiányt: "itt nincsenek válaszok, csak választás".
