Ismét az egoizmussal szeretnék foglalkozni egy kicsit. Méghozzá annak védőbástyáival, a védelme szövetségeivel, a védelemhez való öncélú, önpusztító ragaszkodással.
Az ember, a Kereső "anélkül, hogy észrevenné, előítéleteit próbálja igazolni minden áron, ha viszont valaki utalna rá, hogy az a bizonyos alapfeltevés nem szükségszerű és lehetne másképp is, bepánikol és átvált defenzívbe." (A Kereső és a Keresés továbbra is kötelező olvasmány) Jellemző tünetek, amiket a köznapi életből ismerhetünk: vagdalkozás, túlzásba vitt személyeskedés, extrém (de olykor szórakoztató esetekben) az egyén hajlamos saját hibáit vetíteni a másikra. Hajlamosak vagyunk arra, hogy saját hibáinktól való rettegésünknek köszönhetően pont ezekkel a hibákkal vádoljunk másokat. Tényleg vicces is lehet: "nem értesz meg engem" (kifejezetten üvöltve ajánlott), miközben a mögöttes tartalom az, hogy "én nem értelek meg téged". Ezt lehetne még bőven cifrázni. Ezek reflexszerű védekező reakciók. Nem több, mint amikor a kutya veszélyeztetve érzi magát, és harap. "A támadás bennünk van, mert a mi alappilléreink lettek ágyúval lőve, holott valójában csak egy porszemet csiklandozott meg egy lehulló tollpihe." 
Érthető persze, és nem ítélem el az emberi létezésnek ezt a megnyilvánulását, hiszen természetes dolog vágyni a biztosra, védeni a hitet. A gond ott kezdődik, ha nem ismerjük fel benne a személyes túlzást, illetve az én intoleranciám az, hogy másokat bántani a saját berögzüléseink miatt nemcsak gyenge ostobaság, hanem a környezetünk számára ártalmas, azaz rossz. Legyek hülye magammal, kínozzam magamat, de mást ne... Véleményem szerint az alapfelvetések felismerése, a bátorság, ami a megkérdőjelezésükhöz kell, egy fontos lépés az tudatos emberré válásban.
A nagy ragaszkodásban építjük a bástyákat, egy védelmi vonalat, ami a vélt vagy valós támadások ellen véd, de távol tartja a hasznos dolgokat is. Kapaszkodunk. Vannak akik félelmetes monstrumokat építenek a lelkükben, börtönbe zárják magukat. Ők a Kapaszkodók, mert amíg mások keresnek, kérdeznek, ők egy kőfalba kapaszkodva tartják magukat egy helyben, mondjon bármit az élet, hozzon bármit a sors. Nehezen mozdulnak, és mivel mozdulataikat alárendelik a bástyáknak, általában ellenkező irányban mozdulnak el a számukra hasznoshoz képest. Lehet ezt ezer módon csinálni: elutasítani párkapcsolatokat, beállni valami jogvédők táborába, egy kényes vitában az alapján ítélkezni, hogy a vitázó felek hány évesek...
A legbizarrabb (valójában aljas és szánalmas) viszont az, aki a vélt szellemi fölényébe kapaszkodik, (fél) műveltsége ellenére sem fogja fel igazán annak a mondásnak az értelmét, hogy az igazán nagy koponyák szerények. Hosszan elszenvelegnek szerénységről, értékekről, s közben önmaguk megkérdőjelezésének a kincse nincs a birtokukban. Szegények, mert átlátszó hazugságokkal kell önmagukat erősíteniük nap, mint nap, rengeteg információ közül kell válogatniuk, hogy megerősítik-e őket, vagy sem. Utóbbi esetben szigorú ignorálásra, elítélésre kerül a sor. Nincs mérték, nincs mértékletesség, annak látszata csak a belső kézmosdatás részét képezi. Ha hozzá hasonlatos vagy, akkor lehetsz okos, aki kénytelen a hozzá nem hasonlatosok jelenlététől szenvedni. Önigazolást keres mások "hülyézésében", alázásában, felsőbbrendű megvetésében. A bástyaépítők, Kapaszkodók, az egoisták szocializációja - mint már írtam - egy érdekes téma. Többféle van, mind a kölcsönös erősítgetésre, áltatásra, "egymás pátyolgatására" épül. Egy üzlet. Lehetnek barátságok (segítek kapaszkodni, ha te is segítesz nekem kapaszkodni, s együtt ugrunk azok ellen, akik ki akarnak mozdítani), lehetnek közös, fennkölt célok (művelődés, jogvédelem, elvi egyezőségek: pártpolitika), vagy lehet a már-már vallásos szint.
Amikor vitába szállsz egy ilyen emberrel - főként, ha a benső frusztráltságát piszkálod meg vele - sokszor nem a gondolataival, tapasztalataival vitázol. A vita túlmegy az eszmecsere, a meggyőzni vágyás határain, és harcba csap át, amelyben a konok önáltatás a létezééért küzd. Az egoizmus szent háborúja. Nem lesznek érvek, logika, csak egy tüskés görcs, amely saját eszmei buktatóiban, tükörképeinek rabságában fetreng: így lesz az eszmecseréből harc, az érvből döfés, a nyitottságból aljas hatalomvágy. Jellemzően felszínes értékekbe vetett gyerekes hit őrjöngése ez: okos vagyok, te buta vagy, királylány vagyok, te koldus, 43 éves vagyok, te csak 29, én olvasok Kunderát, böbööö, te neeem. Mind kapaszkodók vagyunk valamilyen szinten, mindannyiunknak szükségünk van biztos pontokra, de itt dől el az ember milyensége: hogy mit képes feláldozni a vélt vagy valós eszméinek az oltárán: magát, másokat, bárkit? Hogy mennyire végletes, mennyire gyűlölködő, hogy belátja-e, hogy egy egy apróság ellenére két értelmes ember még leülhet sörözni egyet, legfeljebb nyögvenyelős kompromisszumok esetén elmarad a harmadik kör.
Nem lehet kérdés, hogy az embert valamelyest minősíti, hogy mit vesz észre abból, amit lát. Hogy akar-e látni, hogy képes-e önmagával szembesülni, fejlődni. A Kapaszkodók ezeket akarják elkerülni. Folyamatosan harcolnak, a látás, a beismerés ellen, "anélkül, hogy észrevenné, előítéleteit próbálja igazolni minden áron".
Ne értsen félre senki, én is egy pökhendi, önelégült személyiség vagyok, ebben a posztban különösképp, már csak a stílus miatt is. De igyekszem belátni, hogy vannak rajtam kívül mások, akik mást tapasztaltak, máshogy látnak, sok mindent többnek, mint én, és velük csak szélesedhet a világom, hogy nem helyezhetem mások fölé magam, és nincs jogom bárkit is bántani olyan harcok miatt, amik bennem dúlnak.
Meg amúgy se nagyon:)
