Nyavajgás következik, előre szólok... Egy (vagy több) félreértés után szeretnék tisztázni dolgokat, azt hogy esetleg üres okoskodás, előítélet, amit művelek az írásaimban. Tudom, hogy kommunikálnom kellene a dolgok hátterét is, hogy mire alapozok egy gondolatot, mire föl sugallom (vagy nyilatkoztatom ki), hogy mi a jó út. Most ezen szeretnék végigmenni. Nem a hitelesség kedvéért, hanem gondolatébresztőnek. Fölösleges bizonygatni, akár igazam van, akár nem: gondolatébresztőnek "bármi" megteszi. Nem véletlenül gondolkodunk el filmeken, könyveken is függetlenül azok valóságtartalmától.
Én legalábbis elgondolkodok rajtuk... Nos, a sok zagyvaságban, amit írok ez az egyes számú vitathatatlan dolog: túl vannak gondolkodva, és túl vannak parázva, marcangolva. Sosem rendezem le a gondolataimat egy szánalommal, ellenérzéssel, leírt szavaim mögött komoly önmarcangolás rejtőzik: nem tetszik? Miért nem tetszik? Berögzülés? Én vagyok a rossz, hogy nem tetszik? Csak érzések vagy gondolatok? Ha érzések, akkor miből fakadnak? Igyekszem elrugaszkodni a berögzülésektől, lecsupaszítani mindent, ahogy lehet, és több nézőpontból is megnézni a dolgokat. A legtöbb problémához tartozik egy gyünyörű, gesztenyebarna, göndör hajkorona, meg egy segglyuk is, ami általában akkor szellent, ha az ember odanéz.
Hülyén hangzik, de sejtem (na jó, már páran a pofámbatörölték), hogy az emberek 95%-a tizedannyit nem agyal mások és/vagy saját lelkén, mint én. Összefüggéseket keresek, amolyan beteges hobbi ez nálam, próbálom felismerni a szabályszerűségeket, minél több réteget leszedni a hagymáról. Látszólag ennek a módszertannak az emberek felé egy nagy hibája van: az elfogadás. Elfogadom ugyanis, hogy kinek mi van a mélyén, azt is, hogy viselkedési/gondolati jellemzői miből alakultak ki. Viszont nem tudom elfogadni az önbecsapásnak azt a mértékét, amit egy-egy (számomra aprónaktetsző) belső korlát ledöntésével meg lehetne állítani. Az én világomban tudatosan ledönthetőek ezek a gátak, de amit elfelejtek hozzátenni: egy kisebbfajta pokoljárást kell megejteni előtte, és a naiv boldogságot, az egyszerű örömöket elfelejtheted egész addig, amíg rutinná nem válik a falak ledöntése.
Nincs sajtból a Hold nekem sem, nem egy kényelmes készben vagyok jelenleg sem, és soha nem leszek abban. Amikről írok ebben a blogban olyan esetek, jelenségek az emberek életében amelyet vagy én magam éltem át, vagy "súrolt", vagy "szerencsés" lehetőségem adódott a mélyebb tanumányozására.
Megjártam a magam poklát, és közel sem tartom magam tökéletesnek, de azt tudom (hiszek benne), hogy a lehetőségeimhez képest a jó utat járom. Akár hetente átgondolom az elveimet, nem félek megkérdőjelezni a saját berögzüléseimet, szorongok miattuk, bizonytalankodok kicsit, de a kényelem vágyát igyekszem legyőzni, így találom meg az utamat. Hülye példa, és sokaknál biztosan kiverné a biztosítékot, de havonta elgondolkozom, hogy az asszony mellett van-e a helyem. Nem azért mert nem bízok a kapcsolatban, hanem azért, hogy bízhassak a kapcsolatban: így felismerem a veszélyeket, a hülyeségeimet, amik árthatnak, a javítanivalókat. Mindig van javítanivaló. Észrevehetőek az ember önpusztító reflexei: öncélú nyavalygás, korlátolt önzés, reflexszerű védekező reakciók, amik a kapcsolatot csak rontanák, egy félresikerült helyzetet csak rosszabbá tesznek.
Tiniként igencsak zavarodott voltam, ha belegondolok már gyerekként is könnyen előtört belőlem, hogy nem érzem stabilan a helyemet a világban, gondolom javarészt genetikai dolog lehet emögött, de a korai benyomások (szülők, elvárások, elkényeztetés, vagy pont az ellenkezője) annyira belemélyülnek az emberbe, hogy lehetetlen őket megkülönböztetni az örökölt problémáktól. Szóval jött a tinikor, válás (ami közvetlenül komolyan nem viselt meg), nemi identitástudat, nevelési hülyeségek (önkeresésében fuldokló anya, szenvedélybetegségekhez közelítő apa, folyamatos önigazolások a részükről, panaszláda funkció részemről - még akkor is, ha "csak"...), amikor a világomban nekem kellett helyre tennem a dolgokat. Évek önpusztító, kétségek között őrlődő munkája volt ez: velem van a baj? Mással van a baj? Ugye sztenderd volt a szöveg, hogy az okos válást a gyerek meg se érzi, nekem sem szabadna, valami mégis zavart, nem volt a helyén. Újra és újra próbáltam tisztázni a dolgaimat, életembnek ez a része 8 évig tartott, és 100%-osan nem is értem a végére, marad egy-két akadály a továbblépésem útjában.
Ha ezen múlik a dolog könnyen lehettem volna alkesz, drogos vagy bármely elveszésbe vezető útját is választhattam volna az életnek. Sejtésem szerint valami komoly pszichológiai betegség rakódott volna rám, aminek az árnyát mindigis éreztem magam mögött. Párkapcsolati téren igen rossz példát kaptam: olyan elvárásokat neveltek belém magammal szemben, amikre pont a belémnevelők soha nem voltak képesek, ez a kettősség, a kettősség miatti rossz érzések pedig gyakran vezettek annyihoz, hogy azon gondolkozzak: rossz vagyok-e. Szerencsére ahogy telt az idő, egyre több "modellt" láttam, és változtak az események, tisztult bennem az önkép, és a világról alkotott kép is, kialakult az önmagam elfogadására való vágy. Idővel ez is megtörtént.
A zavartságom ismeretében nem meglepő, hogy mindigis a tiszta, őszinte, korrekt érzelmekre vágytam, és egy kapcsolattól nem is kellett több soha. Saját gondolataim szerint "csak" ennyire vágyok. Hát, nagy elvárás:)
Amíg meg nem találtam a nőt, aki képes ezekre, illetve, ha olykor nem is képes, nem veszi személye elleni támadásnak a gondolataimat, volt jópár depim, évekig tartó mélypontom, voltam szerelmes (öl, butít, nyomorba dönt), és megint végletesen szarul (ezt nem cifrázom: egyedül, tele rossz érzésekkel, hiánnyal, volt, hogy két kézzel kapaszkodtam az emberekbe vetett hitembe, mert úgy éreztem, elpusztul). Sokféle embert, sokféle helyzetben láttam ezen idők alatt, és nem féltem elgondolkodni rajtuk, motivációikat illetően néha mélyebben, mint amit ők valaha is megtettek.
Tudom, hogy lehet fejlődni, és hiszem, hogy a szabadságot a gondolat szabadsága jelenti, ez a boldogság és a kiegyensúlyozottság felé vivő út legfontosabb eleme. A legritkább esetben megy az élet (és a párkapcsolat) csak úgy magától. Tudom, hogy az út, amit mi követünk már túlzás, túl tudatos, de ez a mi utunk, és a blog célja, hogy az út során felszedett tapasztalatainkat megosszuk. Egyes számú tanács hozzá: nem szabad félni elgondolkodni, és kis szenzitivitással beleélni magunkat a dolgokba...
Mindig érdemes küzdeni, mindig KELL küzdeni, mert változni nem lehet, de változtatni könnyebb, mint bárki gondolná. Jobban megnézve ez a blog erről szól, hogy akár kapcsolatban vagyunk, akár nem, akár a gyerekeinkkel, szüleinkel, barátainkkal és legfőképpen önmagunkkal kapcsolatban is, küzdenünk kell, mert ha hagyjuk a dolgokat maguktól menni, az a legritkább esetben sikerül jól...
