Erről könyveket lehetne szenvelegni, főleg a munkamegoszás kapcsán. Valójában a mennyiségi eltérés, akkor zavaró, ha valakit zavar:) Minden jó és rossz bennünk kezdődik, tehát, ha bajok vannak, akkor először magunkban kell rendet tenni.

Szerencsére (?) kettős viselkedést produkálok a pedantériában: bizonyos dolgokban igen nagy szigorral fordulok magam felé, míg másokban a hanyag csak egy enyhe, buksisimogató kifejezés lenne rám. Képes vagyok így végezni a munkámat, egyszerre mindkettő, de a házimunkát is: mosogatni csak akkor állok neki, ha már sehogy nem tudok egy pohár vízhez jutni a mosogatóból. Ezzel szemben a wc kagyló, mint szent hely, folyamatos törődésemet élvezi.

Persze mosogatni elmosogat az asszony, és nem következik be az, hogy nekilássak a feladatnak, ahogy az sem, hogy neki kelljen fürdőt pucolnia, mert azt ÉN csinálom, meg nekem bassza a csőröm minden kis apróság.

Ezt fel kell ismerni: mindannyiónknak mások a határai, az ingerküszöbe, és arról hogy a miénk magas bizonyos kérdésekben, nem ő tehet. Ha az egyiket zavarja az, hogy a kuka már félig tele van, a másiknak az félig üres, és ő biza csak akkor fogja kivinni, ha már sehogy nem lehet a szemétdomb tetejére biztonságosan felhelyezni a kávézaccot. Nem igénytelenségből, hanem, mert más a türelemküszöb. Ha engem zavar valami, akkor megcsinálom, ennyi, nem követelem meg tőle, majd helyreteszem én.

Persze ez csak az alap, mert az sehogy nem járható út, hogy az egyik folyamatosan csillogóra "varázsolja" a kérót, a másiknak meg ez fel sem tűnik, hiszen neki az tűnne fel, ha két raklap pizzás doboz felhalmozása után egyszercsak eltűnnének azok, és előkerülne a hónapok óta elveszettnek hitt, Vietnámban vásárolt öngyújtó. Tehát a kapcsolat közös, és ezt bizony ki kell alakítani. Áldozatot nem szabad hozni senkiért, ha magunknak jól esik 5 percenként a wc-tisztítás, akkor csináljuk, és nem hisztizünk a másiknak, hogy te mindig csak összeszarod. Jó, tudom, ez az ideális eset lenne, de emberek vagyunk, kivetítjük a bajainkat, meg bevonjuk a másikat, meg amúgyis együtt vagyunk, stb... Hogyan lehet ez kiegyenlíteni? A sárkánykodás nem jó megoldás, tapasztalatom szerint pl a sárkány lecsesz egy elhullott zokni miatt, de amikor te próbálod megkérni arra, hogy ne vasaljon élt a rövidujjú ingedre, akkor nagyhalál, sértődés, sírás, hordhatod a rózsát, lángoscsapatás egy hétre elfelejtve.

Tehát, amennyiben önmagunkban nem tudjuk lerendezni a dolgot, azzal nincsen semmi baj, így van ez rendjén, kommunikálni akarunk, meg együtt lenni, megosztozni, méghozzá nem csak a jól karbantartott pc használatán, vagy a másik többletjövedelmén. Osszuk csak meg, mondjuk el, de ne követeljük tőle, hogy megtegye azt, amit mi megtennénk a helyében. Ő egy másik ember, el kell ezt fogadni. Az hasznos, ha ráébresztjük: mások az igényeink, zavar a porcica, a kupi a számítógépasztalon (oké kicsim, el fogom pakolni már tényleg:P), de nem követelőzhetünk. Nevezhető lassú lelki terrornak is, hiszen kevésbé direkt, stb, de ez a kapcsolat során végbemenő csiszolódás része. Évek kérdése, nem heteké, van olyan hülyeségem, amiről két év után mondtam le, mert párszor "csesztetve" voltam. Pontosítva: meg lett említve. Aztán én is megemlítek dolgokat, néha el is beszélgetünk róluk, és alakulnak az igényeink, a "szereposztás" és az elvárásaink lassan közelednek. Csak felnőttként kell kezelni a dolgokat...

Nem várhatjuk el senkitől, hogy megváltozzon, változtatni viszont mindig kell - a kettő pedig közel sem ugyanaz. Ilyen az élet:)