De úgy igazán önző, mert az önzés képes kompromisszumokra, az önzés jót akar, az önzés nem fél tenni érte. Az a fajta önzésnek nevezett önmegvalósítási szarság, amiről több helyen is szenvelegnek, valójában az énkeresés, a szabadságvágy csapdája. Nem önző és nem szabad, de még csak nem is önmaga az az ember, aki valami elképzelése miatt nem hajlandó kompromisszumokat kötni, aki eljövő lehetőségektől fosztja meg az életét a pökhendi felkiáltásaival, hogy "Én ilyen vagyok", "Önző vagyok". "Tudom én, hogy megy ez" stb.
Ez korlátoltság, ami szinte népbetegség lett. A fene nagy szabadságukban az emberek önmagukban kezdtek el kicsinyes, buta korlátokat állítani, ezzel megfosztva magukat a pozitív élményektől, az önmegvalósítástól és a szabadságtól. Mert mikor vagyok szabad? Akkor ha nem vagyok korlátozva, és ha előítéletek, önsajnáltató történelmi negatívumok miatt megfosztom magam lehetőségektől, nem vagyok szabad. Ha úgy mondok valamire nemet, hogy végiggondolom, mérlegelem, az már a szabadság egy foka. A gondolkodás nélküli elutasítás viszont a saját korlátaink börtönét jelenti. Ilyen korlát az önmegvalósításnak nevezett szarság ürügyén a külsőségekkel azonosítani önmagunkat.
Az Én lényegét úgyis csak akkor látjuk meg, ha nem annak a keresgélésével vagyunk elfoglalva, és visszatekintve a különféle élethelyzetekre meglátjuk bennük önmagunkat: egy rendkívül apró, változatlan, de fontos kis pontot.
A párkapcsolatokban különösen fontos a felszínes jelenségektől való elszakadás, hiszen egy kapcsolat természetszerűen változik és változást hoz az életünkbe is. Ilyenkor fölösleges, és végképp szerencsétlen dolog a barátainkkal, a bulikkal, a sörözésekkel azonosítani önmagunkat, hiszen én az vagyok, ami minden helyzetben vagyok, és nem egy élethelyzet. Ha pedig ragaszkodunk a "függetlenséghez", és esetenként ezt a párunk elé tálaljuk, akkor ne áltassuk önmagunkat (és a másikat sem) komoly kapcsolattal, elvárásokkal, lelkizéssel.
A magány, a nagy társasági élet, a buli csak egy élethelyzet, és nem önmegvalósítás. A házasság, a párkapcsolat és a gyerek is "csak" egy élethelyzet, igyekeznünk kell megtalálni önmagunkat benne, azaz továbbvinni az énünket az új helyzetbe is. A csökönyös ragaszkodás nem vezet jóra. Persze vannak határok, vannak szükségletek, és ha ahhoz, hogy boldog legyek, néha hozzátartozik az a sör is, akkor a párom látja rajtam, tudja rólam, és ha önző, akkor elenged, mert annál boldogabban térek vissza hozzá. Ha nem szívesen "enged el", akkor nem megyek annyit, ez az én kompromisszumom, amit az önzésem diktál, mert én nem akarom megkeseríteni a mindennapjaimat.
Ez egy nagyon-nagyon egyszerű dolog, a kapcsolatokban mégis annyi buktatója szokott lenni. Például nem kommunikálnak a szándékokról, a szükségletekről, hanem áldozatvállalásnak élik meg a lemondásokat. Ez előbb-utóbb vagdalózáshoz vezet, vagy a kapcsolat eltérő megítéléséhez, ahhoz a hülye helyzethez, amikor a két fél mást vár a kapcsolattól. Kérdés, hogy egy ilyen esetben van-e értelme a folytatásnak, van-e értelme csinálni tovább. Időhúzásnak be szokott válni az, ha nyitva hagyjuk a kérdéseket, elnapoljuk a problémákat, de a tüske ott marad. Vagy még rosszabb: a másik olyan komolytalanul veszi az egészet, hogy egyszer csak összetöri az embert. Vagy mi törünk össze valakit, mert a másik komoly szándékai nincsenek tisztázva.
Persze nem kell egyből mindent túldramatizálni, életkortól, élethelyzettől is függ, ellenben a kapcsolat jövője szempontjából a fizikai, anyagi és/vagy lelki összeillésen kívül sokkal fontosabb a szándékok egyezése. Egyszerűen könnyebb mindkét fél számára kielégítő kompromisszumokat hozni úgy, ha mindketten ugyanúgy össze akarunk költözni/házasodni, gyermeket vállalni, vagy éppen az ellenkezője: ha egyik sem akarja lekötni magát, és foglalkozna még a karrierrel, a bulikkal, másokkal.
Nem tisztább önzés-e olyannal lenni, aki azt akarja, amit én akarok, mint alkuk hadába bonyolódni, mert "jó a szex", "mindenem megvan", "szép a szeme", vagy mert a pöttyös könyvek, magazikon alapján arról képzelgünk, hogy hozzánk ilyen való? Hozzám például az egykori "zsánereim", egyáltalán nem illettek, sokáig kerestem, erőlködtem egy bizonyos típus beillesztésével az életembe, de egyszerűen nem működött. Lehet, hogy én olyat szerettem volna, de pár elmebaj közeli állapot után rájöttem, hogy fölösleges ábránd. Nyitnom kellett, hogy megtaláljam azt, aki igazán hozzám illő, akivel igazán együtt tudok élni, akivel szeretek együtt élni, akivel ezt meg tudom valósítani. Nem egyszerűbb önzés-e, ha a külsőségekkel kapcsolatos rugalmasságunkat növeljük, minthogy a családalapítással és/vagy függetlenséggel kapcsolatos pillanatnyi korlátainkat, hosszú távú elképzeléseinket adjuk föl?