Franz Kafka remekbe szabott novellája (elolvasható itt) jutott az eszembe az üresen szenvelgő, szenvedő emberekről, időszakokról, magáról a jelenségről. Emberek, akik alapvető szükségletük ki nem elégítésében találják meg identitásukat. Kérdés persze, hogy ez mennyire tudatos, mennyire nem, de bárhogy erősítgetik magukat egy tény változatlan: éhesek. Éhesek és nem tesznek ellene, esetleg még büszkék is rá. Bár fel lehet fogni az éhezőművész történetét is úgy, mint az emberi önmegvalósítás útját, lehet azt mondani rá, hogy a külvilág gonoszsága tette boldogtalanná, egy elfeledett, lényegtelen elemmé az éhezőművészt. Mehetünk az egoizmus útján, hogy ez az ő útja és joga volt hozzá.

De mindez semmit sem változtat a következő tényeken: magyányos volt, a társadalomból kitaszított, éhezett, nem ismerte a boldogságot, elfecsérelte az életét, és még űr sem maradt utána az elmúlással, mert ő maga sem volt semmi, ami hiányozhatott volna, közöny övezte.

A koplexusok, problémák módszeres kiszolgálása, álmegoldások kergetése nem vezet jóra...