Mivel a fent említett poszthoz jött olyan megjegyzés, hogy kicsit bővebben, konkrétabban írhattam volna, mesélek.
Konkrét háttere nincs, tehát nem önmagamat akartam tisztázni, nem megerősítésre vártam. A gondolatot a megbocsátás blog két egymás utáni posztja indította el, eredetileg ezekről is akartam volna írni, de aztán letettem róla, mert túl hosszú lett volna a poszt. A két említett szitu egy 3 éve párkapcsolatban élő srácé, aki egyszer kurvázott, és ez jót tett neki, sőt jót tett a kapcsolatának is (ne hitetlenkedjen senki, van ilyen, ha úgy megyek el sörözni a haverokkal, hogy ez a kimenő a házaséletem része, és nem egy kiszabadulás a kötöttségek alól, akkor ez pozitívan hat vissza az asszonyra is), a másik pedig egy feleség sztorija, amit már ott is belinkeltem. Monogám, hűséges típus, aki egyszer elment inni a barátnőjével, átbeszélgetett egy estét valami fiatal arccal, és belehabarodott, és azon van, hogy feladja a házasságát. Mérlegre tettem a kettőt, és oda jutottam, hogy inkább baszatta volna meg magát a csaj, és ment volna vissza a férjéhez, minthogy tinikori álmokat kergetve eldob magától egy életet, és segget csinál a szájából, amivel hűséget ígért...
Az írásnak amúgy egy annyi személyes háttere van, hogy mi az ilyeneket általában kibeszéljük, igyekszünk kitalálni, hogy hogyan küzdhetjük le a mindennapokat, hogyan lehetünk még boldogabbak, hogyan lehet stabil egy kapcsolat, és hogy hogyan kellene reagálni az élet (Sors, Isten) kifürkészhetetlen útjaira. Abból indulunk ki, hogy nem áltatjuk magunkat azzal, hogy mások vagyunk, más az életünk nagyobb a szerelmünk másokénál. Rengeteg tökéletes, hűséges pár ment már szét, rengeteg emberi élet fulladt keserű kudarcba. Nem, nem ülünk fel azoknak a szövegeknek, hogy "de jól érzem magam, mintha újra fiatal lennék", a faszt, az ember valamiért küzd az életben, és 40-50 évesen anyagilag és érzelmileg is joggal tart igényt egy biztos háttérre, amit kiépített magának. Egy rövid tiniszerelmet sem könnyű esetenként kiheverni a maga csalódásaival, ne mondja senki, hogy egy válással jobb (extrém eseteket nem számítunk). Nem vagyunk mi sem mások, nálunk is lehet egy sármos pizzásfiú, egy szexi maca a pénzügyesektől, akik rámozdulhatnak az emberre. És mi van, ha bennük a másik felünket, testi-leki vágyaink netovábbját látjuk meg? Mi van, ha jön valami, amit ezeregy hűséges ember sem tud kezelni. Egy szerelem, egy felemésztő vágy, ami a mindennapjainkra rányomja a bélyegét? Menjünk, dobjunk el mindent, keressünk új munkahelyet? Görcsöljünk a házasságban azon, hogy elfelejtsük azt a másikat (természetesen ez az egyes számú dolog, amit megpróbálunk, de mi van, ha nem megy)? Menjünk szét, dobjunk el mindent?
Nem csak ezeket beszéljük ki, ugyanígy az anyagiakkal kapcsolatban is vannak vészforgatókönyveink, azaz inkább etikai kódexünk, hogy mi módon kellene kezelni a helyzeteket. Igyekszünk felkészülni az élet nehézségeire, hogy közösen, egymást és a kapcsolatunkat erősítve nézhessünk vele szembe. Pusztán ilyen gondolati háttere van a csütörtöki posztnak. Elmélet, és újragondolás, ami abból indul ki, hogy mi bizony együtt akarunk maradni, és nincs De, nincs olyan, hogy "amíg". Azaz csak amíg a halál el nem választ:)
Nem véletlenül gondolkodtam, gondolkodtunk el ezen. Csak szét kell nézni a világban, nyitott szemmel járni, átérezni, megtapasztalni problémákat. Láttam házaspárt, akik évekig nyúzták egymást a szexuális frusztrációjukkal, tabuként kezelték, harcoltak, megsértődtek, és ezzel hosszú évekre (évtizedekre) baszták el a saját és a gyermekeik életét. Láttam házaspárt, ahol az asszonyka szüzességét a férj vette el, aztán 14 együtt töltött év és három gyerek után belébújt a kisördög, és a férje elé állt, hogy ő biza kíváncsi lenne milyen mással. A férj végiggondolta, és belenyugodott. Beismerték mindketten, hogy első a család. Mit tett volna az a csaj 32 évesen? Fojtsa el magában még 30 évre, amíg ki nem szárad? És mit tehett volna a férj, tiltsa meg? Csak méreg lett volna a családban, hát megoldották... Még nem is ismertem az asszonyt, amikor találkoztam velük, de már akkor elgondolkoztatott, hogy van benne valami. Idővel alakult a dolog persze, főleg szingliként, amikor az ember a nagy szerelemről ábrándozik, különösebben nem lehet elképzelni egy ilyet.
Úgy gondolom, hogy az ezen való gondolkodás függ attól, hogy a kapcsolatunk, milyen tervezési időszakban van. Az udvarlás, egymás megismerése arról szól, hogy kiérdemeljük egymás bizalmát, és az első három hónapunkban én is kiakadtam volna, ha ő elmegy egy expasijával sörözni, illetve én is félretettem a csajhaverokat kicsit (haver, barát, NEM szerető vagy ilyesmi). Ha akkor történik egy szimpla sörözés is, talán a mai napig bennem lenne a kisördög, hogy vajon mi történt, volt-e búcsúszex, stb. Így kiérdemeltük egymás bizalmát. Egyre több dologról beszéltünk kötetlenül, építettük magunkat.
A helyzet akkor változik meg gyökeresen, ha arra gondol az ember, hogy ez már vagy 40 évre szól. Ha már ezt kimondjuk, ha egy ilyet tervezünk, akkor azt csak úgy lehet, hogy szembenézünk mindazzal, ami ránk várhat, a problémákkal, az ideiglenes elhidegülés lehetőségével, a munkahelyi összeomlásokkal, betegségekkel, és az esteleges szexi pénzügyes csajszikkal, vagy gazdag norvég ügyvédekkel...
Én azzal, hogy hűséget fogadtam Neki, azt fogadtam meg, hogy egy életen át kitartok mellette, jóban-rosszban. Hogy nem fogom hagyni, hogy bármiféle probléma megkeserítse a kapcsolatunkat, hogy túllépek az önzésemen. A házassággal arra határoztam el magam, hogy egy életre lekötöm magam mellette. Nem addig, amíg kitart a kölcsönös monogámia, nem addig, amíg fel nem izgat a főnök titkárnője, nem addig, amíg az ő fejét csavarja el valami köcsög, hanem ezeken is túl, egy életen át.
