FérjBlog

A szeretet és a harag lecsupaszított, közhelyes elemezgetései után rátérek az egyénre, mint az emberi kapcsolatok legofontosabb tényezőjére.

Ezeknek a gondolatoknak az indítója az a kérdés volt, hogy mégis milyen lehet a normális nő, mert az abnormalitás elrettentő példáival tele van a világ. Az egyén milyenségének meghatározó szerepe van a kapcsolatai során, szóval mindenféleképpen a posztsorozatba illő erről elmélkedni.

Le kell szögeznem: nem hiszek normális nő vagy normális férfi önálló létezésében. Normális emberében már igen. Mivel normális partner csak egy normális kapcsolatban lehet az ember, a milyenségének meghatározását a kapcsolathoz való hozzáállása határozza meg. Akár házasság, akár az udvarlás időszaka, akár együttélés, akár kapcsolat nélküliség az állapot. A kapcsolatban viszont ketten vagyunk (akár egy nem létezővel is), a kapcsolat milyensége 50%-ban a másikon múlik, a két ember által létrehozott rendszer generálhat olyan öngerjesztő folyamatokat, ami szinte kontrollálhatatlanul torzíthatja az ember szerepét is.

A normális társ mindenekelőtt normális ember, aki elkötelezi magát párkapcsolati vágyai mellett. Ezek mind döntések, melyeknek meghozatala során figyelembe kell venni saját képességeinket, igyekezve kompenzálni őket. Következetesség, korrektség, tisztelet - ez a három alappillér ami két ember kapcsolatát tarthatja.

A számomra normális eset a normális nővé/férfivá válásban:

Először az alapvető döntés, hogy idővel házasságban (élettársi viszonyban, blabla) szeretnénk élni. A második döntés a vágyott szerepkörrel kapcsolatos, ez a mai sztenderd szerint ugye az egyenlő szereposztás, egy olyan kéttagú közösség, ahol a felek egyenlőek. Ha ezt felismertük, törekedni kell az egyenlőségre törekvő látásmódra a világgal szemben, hisz a leendő választottunk is ennek a kívülálló világnak a része valahol. Az egyenlőséggel rájövünk, hogy rugalmasnak kell lennünk, ez a következő nagy lépés, hiszen ahogy mi is elvárunk bizonyos szintű alkalmazkodást magunkhoz, ugyanúgy meg kell adnunk ezt másnak is. Ezzel együtt felismerendő, hogy a párkapcsolattal, a párunkkal kapcsolatos vágyainknak is engednünk kell mozgásteret, hiszen az élet annyiféle lehet, tele változással, így változhatunk mi is, a másik is, az életkörülményeink is. Nyitottnak kell lennünk a változás felé, hogy majd meg tudjunk küzdeni vele, hogy a biztonságosnak vélt helyzetben is változtatni tudjunk: hiszen ezt szeretnénk, nem? Holtomiglan, holtodiglan... És nincs olyan, hogy egy huszonévesen megélt állapot konzerválódjon 40-50-60 évre. Együtt kell tudnunk működni egy másik emberrel, fel kell ismernünk a közös célokat, tudni bízni és bizalmat kiérdemelni. Nem kérni többet, mint amennyit mi tudni adunk, és majd a rugalmasság, a kölcsönös alkalmazkodókészség eldönti, hogy működik-e.

Késznek kell lennünk segíteni ezt az együttműködést, és be kell tudnunk fogadni a másik segítségét is. Legyünk tisztában a határainkkal, és ne akarjunk többet, mint amire képesek vagyunk (önmegvalósítás posványában tengődő anyukák jellemző karácsonyi hibája, hogy olyan karácsonyt akarnak a gyermekeiknek adni, mint amilyet ők kaptak, aztán félúton kifinganak lelkileg). A határok átlépésének megelőzése a mi feladatunk, nem a másiké. Nem várhatjuk el tőle, hogy ez magától menjen neki, hanem segíteni kell abban, hogy ez ne történjen meg.
Szeretnünk kell a másikban az embert, tisztelnünk legvégső esetben is egy minimális szinten, tudjuk, hogy mi se akarunk szemétté válni, ahogy magunknak is elvárjuk ezt. Be kell látni, hogy lesz olyan helyzet, ahol erre lesz szükség: amikor összetörtnek érezzük a célokat, ámításnak az életet, elveszettnek a bizalmat. Erre az alapvető nyitottságra szükség lesz akkor, és a közösen átélt szép pillanatok emlékéből kell építeni az újabb pozitív elhatározásokat.

Ha ezzel megvagyunk magunkban, kezdhetjük magunkra építeni az alapvető szerepeket, az általunk normálisnak vélt sztereotípiák, sztenderdek, tapasztalatok alapján: a nemi identitást elhelyezni benne, a házimunkára, munkára való hajlamot, a romantikát vagy a hidegséget.

Aztán már "csak" találnunk kell valakit, aki ebben az építkezésben segít, akit segíteni lehet, és a további rétegeket közösen, a már kialakított rugalmassággal tudjuk tovább építeni. Akitől elvárjuk, hogy segítsen a normális kapcsolat építésében, hogy partner legyen benne.

És itt válunk férfivá vagy nővé, a kölcsönösen kialakított szerepkörrel, hiszen a negatív sztereotípiáknak megfelelő szélsőségek is vezethetnek működőképes, mindkét fél számára előnyös kapcsolathoz (papucsság vagy ellenkezője). Elhelyezzük a kapcsolatban nemi identitásunkat, a szerepköröket, az egzisztenciánkat a kapcsolaton belül egymás képességeinek megfelelően. De mindenekelőtt emberként kell szeretnünk egymást, hiszen a szerepek oly ingatagok, ki tudja mikor következik be a késői élvhajhászás időszak, és melyik félnél, ki tudja milyen betegségek, tragédiák zúzhatják porrá a kényelmes és kielégítő (boldogító) szerepköröket. A kapcsolattal pont az a célunk, pont az a házasság eszméjének a lénye, hogy mindig, minden rosszban együtt maradjunk.

Ezért nem jó, ha nő és férfi akar lenni az ember, ha a nőiességének vagy a férfiasságának, a társadalmi helyzetének kielégülését keresi a kapcsolatban. A szerepeket segítségül lehet (kell) hívni a kapcsolathoz szükséges feladatok (mindennapi teendők, döntések, szex, közös vélemény kialakítása) felosztásában, ez a társadalmi rend, berögzülés segítsége az embernek. De nem ez az elsődleges, hanem a kapcsolat, és benne a két személy. A pillanatnyi, életkortól, stádiumtól függő érzelmek, vágyak, feladatok mind csak élethelyzetek, de a kapcsolatot nem egy élethelyzetre, hanem egy életre kell(ene) kialakítani.

(Persze aki görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy neki járnak dolgok, mert nő/férfi, az felejtse el az egészet, nem éri meg elgondolkodnia (sem).)

Folyt. köv. hétfőn.

Az előző posztban írtam a szeretetnek mondott érzések két fajtájáról, az egyik a pozitív érzelmek idealizált megélése, a második pedig az egoista, öncélú pozitív érzelmtáplálás volt. Az első nullpontjának a felebaráti szeretetet határoztam meg, a másodikénak a közönyt. Nyilván vannak árnyalatok, és az érzelmi állapot, mivel gyakran torzított tükrökben látjuk magunkat, nehezen meghatározható.

Mindezt egyszerűbb megfogni a negatív érzéseken keresztül. A negatív érzelmeknek is megvan a jó és rossz útja, jellemzően az, aki nem tud szeretni, a rosszból sem tud tanulni. Az emberi csalódásokat, a rossz élményeket, lelki fájdalmakat jobb a magunk oldalára fordítani. Erre képes az az ember, aki az első felsorolás szerint tud szeretni: neki harag esetében is megvan a hatalma önmagának a megkérdőjelezésére, és belátja, hogy ahogy ő maga sem abszolút módon hibás egy-egy élethelyzetben, ugyanúgy más sem az. Egyből nem is tud haragudni. Meglátja, hogy a kapcsolati problémák java része mögött nem csak egy ember, nem csak két ember, hanem az élethelyzetnek, tőlük szinte független, azaz többszintű összetettséggel tőlük függő dolgok állnak. Az ilyen ember lehet dühös, lehet szomorú, de a tisztelet terén igyekszik megtartani alapvető elveit. Valakinek, valaminek az elvesztése egy szomorú tanulság lesz az életében. Ezzel szemben az egoista útvonal követői haragtartók. Mint ahogy a szeretetben is önmaguk kizárólagossága a legfontosabb, ugyanígy a haragban is. Mélylélektanilag nincs más céljuk, mint saját "ártatlanságuk" megtartása, a dolgok rossz folyása miatt okolható bűnbak megbüntetése. Jellemzően szexista általánosításokba menekülnek, sértettségeikkel ideologizálják meg cselekedeteiket, kényelmes, ösztönszerű érzelmeiket: harag, gyűlölet, megvetés, önsajnálat - ezekkel építik önérzetük kártyavárát. Nem fejlődnek, hanem mélyebbre lökik magukat.
Ha igazán szeretne szeretni az ember, meg kell tanulnia tapasztalni, és a rossz érzéseit helyre rakni magában: ha a csalódásaiban, megaláztatásaiban, szakításaiban megtalálja önmagát, a döntéseit is, és szeretettel tud visszatekinteni a másikra, szomorúan a sikertelenségre, egy későbbinél profitálhat ebből. Eleve a sikertelenség belátása is előrébb visz: nem átvertek, nem elhagytak, nem köcsög/kurva volt, hanem nem ment, ennyi. A sértettségben való önigazolás keresése csak saját értékeink módszeres pusztítását jelenti, szomorú vicc ebben, hogy mindezt az önmegvalósítás díszes elveivel takarózva tesszük meg.
Lehet hibáztatni a sorsot, Istent, a véletlent, de nem szabad elfelejteni, hogy a hibáztatás ellenére a rossz megtörtént velünk, és kizárólag minket minősít, hogy ezt miként éljük meg.
Az érzéseink a mi érzéseink, bennünk vannak, ahhoz, hogy a jót meg tudjuk élni meg kell tudnunk élni a rosszat is: ha felismered, hogy a rossz érzés te vagy, csak akkor szerethetsz igazán. Ezért vallom, hogy az áldozatnak tudnia kell önmagát is hibáztatni, ugyanannyira, mint bárki mást. Össze kell mosni a felelősség határait, felismerni a döntéseinket, még akkor is, ha sorszserű véletleneken, vagy isteni beavatkozásokon alapultak. Ez vezethet oda, hogy tényként fogadjuk el a bennünk lakozót, hogy kezelni tudjuk, és hogy nyitottak lehessünk mások felé is.
Nincs igazság, és a keresése, a vélt igazságok megtalálása vezet vallási, ideológiai háborúkhoz globális vagy egyénre redukált mértékben is. A sértett igazságtudat, az elégtételre való törekvés csak elhomályosítja a látást, és újabb sértéseket generál azáltal, hogy ebben az állapotban nem vagyunk hajlandóak elfogadni a világ működését. Azokat a működési jellegzetességeket, amelyek nem feltétlenül logikusak, igazságosak, törvényszerűek, mi több: megvetendők, szánalmasak, veszedelmesek, fájdalmasak, ártalmasak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha átbaszták az embert a múltban, bármilyen fájdalmasan és igazságtalanul is, nem szabad a sértett igazságtudatba menekülni. Ami megtörtént megtörtént, ha fejreállunk sem tudunk változtatni rajta, annyival járulhatunk hozzá egy jobb világhoz, hogy magunkat javítjuk a tapasztaltak fényében, és másnak is segítünk javulni.
A pozitív változtatáshoz a legkisebb őszinte hozzájárulást is csak akkor tehetjük meg, ha elfogadjuk azt, amin változtatni akarunk, ha meglátjuk az alsó lépcsőfokát is annak a létrának, aminek fel akarunk jutni a tetejére.

Mindenek előtt fontosnak tartom a szeretettel kapcsolatos gondolataimat összefoglalni. Tudom, ez egy rózsaszín kép lesz, hiszen emberek vagyunk, ösztönökkel, ragaszkodással a pillanatnyi egóhoz, de a szándék már önmagában becsülendő, s a jóra, jobbra való igyekezet tesz minket emberré. A szeretetről pedig fontos szólni a szeremmel kapcsolatos tévhitek miatt.

1. A szeretet alapja a felebaráti szeretet. Tetszik ez a megfogalmazás, mert se nem baráti se nem szeretet, de mindkettő egy kicsit. Talán a kereséses posztomban vannak elejtve részek, amik bővebben elmondják gondolataimat. Most annyit: a felebaráti szeretet az a tisztelet, nyitottság, ami alanyi jogon "jár" embertársaink felé. Még a haragosok felé is (a harag éppen itt értelmét is veszti) egy esélyként a megbékélésre, természetesen más körülmények között. Ez a más lehetőségek elfogadása: te is lehetnél én és én is lehetnék te. "Csak" máshova születtünk, mást tapasztaltunk, más döntéseket hoztunk. Ettől nem kell szeretni, nem kell elfogadni, hanem meg lehet bocsájtani (persze a negatív tapasztalatok észbentartása mellett), nyitottnak lehet maradni. Egy kérés: a legrosszabb esetben se hozzunk végleges és végletes ítéletet egy másik egyénről, miként mi is vágyunk ennek elkerülésére.

2. Erre épülhet a szimpátia: tanult berögzülések alapján egy többlet nyitottság a másik felé, pusztán mert tiszta, szép, vagy nem, vagy hippinek öltözik, vagy biciklivel jár, esetleg mélyfilozófiában jártasok sajátos nyelvhasználatával él. A szimpátiával vigyázni kell, nem lehet végleges ez sem, egy esélyt mindenki megérdemel, ne a sztereotípiáink döntsenek, hanem segítsenek a döntésben, hogy miként állunk máshoz. Lehet fenntartásunk (magunkban), amit vagy megcáfol vagy megerősít az illető. Enyit bárki megérdemel: fárasztó a sztereotípiákkal harcolni, s kerüljük az általánosságokon keresztül történő megítélést. Ha mélyebben igényt tartunk valakire, akkor főként annak emberi tulajdonságait ítéljük meg, ne a nemhez (vagy máshoz) tartozó sztereotípiáinkat.

3. Szeretetet (köznyelvi értelemben) nem szeretném definiálni, nem is tudnám, címszavakban viszont megfogható a lényege. Összemosom most a baráti és a párkapcsolati szeretetet. A másik megbecsülését, segítésének vágyát, értékeinek felismerését, a rossz elleni harcának támogatását jelenti. Az ember felismerését, akinek lehetnek hibái, amit szimpátiánk, türelmünk alapján tolerálhatunk, vagy próbálhatunk megtörni. Arra, hogy kinek mik a határai, nem a párkapcsolatban kell választ lelni, hanem önismerettel (a kapcsolatokon keresztül). Segítjük a barátot, a párunkat is abban, hogy ne hágja át a határainkat. Segítjük, s nem utasítjuk. Ezen felül, még ha szeretünk valakit, akkor jó vele együtt lenni, az életünk része, közös témáink, érdeklődési körünk, fellép a testi vonzalom (nyilván akár barátságnál is, hiszen valami külső jegy alapján szimpatikusak a barátaink) stb.

4. Házastársi szeretet. A baráti és a párkapcsolati szerelmet könnyen összemostam, ezt viszont erősen elhatárolom: barátokkal, szeretőkkel lehet szakítani, de itt a puszta szándékoknál, közös érdeklődésnél, és a "jó együttnél" többre van szükség. Elsősorban a kapcsolatot kell szeretni, "alárendelni" magunkat neki. Hülye szó, tudom, de nem találok jobbat, tehát körülírom: abban kell megtalálni egyéni boldogságom célját, amit ketten vihetünk végig, vagy a másik mellett annak megbántása nélkül véghezvihetek. Hogy ebbe mi fér bele az a bizalom kérdése, de a bizalomról majd a kapcsolatépítésnél beszélek. Ez itt az elkötelezett szeretet. Döntünk a valaki iránt érzett szeretetünk mellett, életben tartjuk, igyekszünk bearanyozni egymás mindennapjait, nyugalmat lelünk mellette, elkötelezzük és összekötjük fizikai és szellemi létezésünket vele. Szerintem ennek kellene a házasságnak lennie.

Persze nem olyan egyszerű ez, és ezeregy egoista félremagyarázásnak áldozatul esnek ezek a szavak, az elvek. Otromba kisajátítások használják az egyoldalúság igazolására. Ez egy erős tévút, és benne a definíciók is megváltoznak. Nem minden fekete vagy fehér, ezért a másik végletet is felsorolom, az egoizmus szeretetét, ami önmagát szereti másokon keresztül:

1. Az egoista érzéseinek alapja a közöny vagy érdektelenség. Ezen nincs mit kifejteni: könnyű ítélet a számunkra nem értékesnek gondolt, kényelmi érdekeinket ki nem szolgálók felé.

2. A szimpátia hasonló módon jelenik meg, mint az előzőekben, kiegészítve már az üzleti érdekeltség fogalmával: nagyszerű eszmékkel szemben mutatott szimpátia, pusztán azért, hogy az egyén nagyszerűnek érezze magát. Dühödt harc az eszmék mellett, hogy ezt az érzést fokozza. Az emberekben a potenciális "kiszolgáló személyzet" meglátása.

3. A barátság itt a megvalósult üzletet jelenti: Gyakran a kölcsönös hazugságok, egymás érdemeinek folymatos hangoztatása, a hibák kölcsönös titkolása vagy elbagatellizálása tartja össze a barátságot. Erről is írtam/tunk már: egy jó üzlet pusztán ahol az egyén, az ego saját magának a felmagasztalásához szükséges eszközöket kapja, s ezt is adja vissza.

3. b A baráti, családi szeretet ebben az esetben a ragaszkodással egészül ki, jellemzően az egoista nem szereti annak valójában a családját, a barátait, csak egy idealizált képet róla, s bármiféle ezekkel össze nem egyeztethető véleményt kész eltiporni annak valóságtartalmától függetlenül. Persze, senki sem szeret rosszat rossz formában hallani a szeretteiről, de a szeretet nem akadályozza meg a kritikus gondolkodást, egy szerettünkről akár rossz véleménnyel is lehetünk, attól szerethetjük. Az itt említett esetben (ahogy már ezt is írtam) a szeretetet érző fél önmagát szereti, az önmagában kialakult vágyálmot a másik emberről. A kényelmes hazugságokat, melyet felépített magában. Másik lehetőség a hierarchia "szeretete", nyilván itt sem a másik ember a lényeg, hanem az, hogy kihasználható, vagy hogy parancsoló.

4. Szerelem. A szerelem, amiről mind ábrándozunk is ez a kategória. 20-22 éves kor alatt mindenféleképpen életképes, sőt, a fiatalság egyik legszebb dolga a rózsaszín köd megismerése. De az egy másik időszak az ember életében, máshogy telik az idő, más a felelősség, mások az érzelmek, szexuálisan is csak tapogatózik az ember. Idősebb korban viszont a lángoló szerelem öl, butít és nyomorba dönt. A lángoló szerelem az érzelmek öncélú, szenvedélybeteg hajkurászása: Hormonoktól hajtott rózsaszín köd, önző vágyak, a másik hibáinak leplezése (amiből rendszerint egy tisztán látó pillanat után kiakadás, becsapottság érzet, düh, harag lesz). Ebben az esetben sem a másikat, hanem önmagunkat, az álmainkat szeretjük, a másik pusztán a vászon, amire vetítjük életünk 3D-s, teleeffektelt mesefilmjét. Természetesen figyelmen kívül hagyjuk a másikat, egyetlen mércéje, hogy "én" mennyit kapok, ha nem kapok, pedig sértettségem tündérfényében elvonulhatok.

Az első felsorolás az, amelyek szerint érdemes élni, s bár manapság nem divat, hallgatni kellene legalább ebben az emberiség nagy gondolkodóira, akik társadalmi rendtől, vallásoktól függetlenül próbálták ezt belénk ültetni. Nem véletlenül tették.

Egy posztsorozat következik a kapcsolatról. Benne az egyénről, az érzésekről, feladatokról, hogy mire kell felkészülni. Szó lesz a szerelemről, a lelki "tréningről", ami nyitottá teszi az embert a párkapcsolatra, és a kapcsolat időbeli alakulásával járó veszélyekről, feladatokról.
Mikor ezeket a sorokat pötyögöm, már a java meg van írva a három négy öt (hat?) posztnak. Valami még nem tiszta nekem, néha kicsit összeszedetlen, de ennek megvan az oka. Méghozzá az, hogy  (bénán írok) általános válaszokat keresek olyan kérdésekre, amelyekre nem lehet abszolútumokként tekinteni. Nincs egy érvényes válasz arra, hogy "mit kell eltűrni", "mikor legyünk féltékenyek". Mindezek erősen függenek önmagunktól, az élethelyzettől, amiben élünk, azaz az életkorunktól, környezetünktől, pillanatnyi életvitelünktől, és a másiknak is ugyanezen dolgaitól. Minden ilyen tanácsnak és elmélkedésnek ez a problémája: a túlzott általánosításokat, a finoman körbeírt dolgokat könnyen kiforgatja saját kényelmére egy-egy etikátlan kéz: a markával elvesz, miközben visszakézből pofonvág, s mindezeket az emberi jóérzéseken alapuló igazságok manipulatív félremagyarázásával legitimizálja. Épp ezért hiszek egy egyetemlegesen jó irányvonalban, aminek alapja az etika, a korrektség és egyéb "badarságok".

Elolvasva mindazt, amit írtam, szívesen belemennék (gyanítom, bele fogok menni) a gyakorlati dolgokba, de tényleg olyannyira élethelyzet és egyén függő a négyzeten, hogy tanácsokat, véleményeket nem lehet adni, egyszerű, gyors következtetésekkel, általánosításokkal. Sokan esnek abba a hibába, hogy barátaik, ismerőseik párkapcsolatainak hibáit is leegyszerűsítik. Ne tegyétek, két fél a hibás, és ha valami zavar, ha valami rossz, az első dolog, hogy magamban megkeressem a zavar okát, segítsek rajta, vagy segítséget kérjek. Meglássam, hogy én mit tehetek. Egy ember összes félresikerült kapcsolatában egy biztos hasonlóság van: ő maga, és ő maga a kapcsolat 50%-át adja.

(tessék erről beszélek, kuszaság)

No, félretéve a mellébeszélést, a posztsorozat mottója:

A házasság olyan szintű elkötelezettséget, korrektséget, következetességet igényel már csak magával a kapcsolattal szemben is, amely semmiképp nem összeegyeztethető az öncélú élvhajhászással. Persze, keresni kell az örömöket, a boldogságot, önmagunkat, de mindezek már a kapcsolat tükrében (hátterével) kell hogy megjelenjenek. Amúgy csupán üres önáltatás az egész.

Bár reggel kissé lustán ébredtünk, s majdnem lebeszéltük magunkat az indulásról, mégis útra keltünk. Végülis napok óta ki volt nézve a menetrend, s mindenféle viszony kedvezőnek tűnt egy kis hegyi sétához. Leszámítva az öltözködést, mivel túraruházatunk nincs. Nem baj, lelakott cipő, farmer, bőrdzseki, úgyis ufóként tekintünk azokra a 60 év alattiakra, akik képesek boltban vásárolt túrabotokkal útra kelni. Bár mi is kényelmes módot választottunk most: otthon hagytuk a fotóállványt, amit amúgy képesek vagyunk 20 kilométeren keresztül lóbálgatni a kezünkben, de most nem is volt rá szükség.

 a bőrdzsekim

Izgalmas reggeli vonatozás (kaja, pia, Blikk), majd gyerekzsivajos és békés nyugdíjasos kisvasutazás után értünk a hegy lábához. Mint rendes városi népek, a kisgyermekek örömével csodálkoztunk rá a kocsiban díszelgő kályhra, mely mellett gusztusos kis rakásban helyezkedett el a tüzifa, odépp papír és gyújtósnak való. Érkezéskor beszereztük a túristatérképet: egy fotó a falu központjában kifüggesztett térkép megfelelő szeletéről, s nekivágtunk az útnak.
Az első szakaszon az ösvény egy patak közepére esett. Egész pontosan az ösvényen folyt hosszában egy kis ér, amely itt-ott kellemetlen sártengert eredményezett. Ilyenkor remek ötlet a tövises bozótot választani. Mint a képen látható, apró sziklák, és kövek is akadtak az utunkba.

Hegytető, kilátó.

A kilátóról remek volt szétnézni, kár, hogy az asszony nem mert feljönni velem, mert magasnak találta. Az a pár meg, aki fenn volt úgy viselkedett, mintha a lány épp most szállt volna ki a fiú gatyájából (vagy fordítva), úgyhogy nem is zavartam sokáig.
Aztán út megint: kicsit más irányban, megtekintve egy forrást, és aránylag száraz ösvényeken sikerült mennünk. Majd találtunk egy kisebb kilátót (hegytető + 10 lépcsőfok), ahol drágámról kiderült, hogy irigy az előbbi lányra, de visszafogtuk a lelkesedést (ne itt má' asszony).
Aztán mentünk: madarak csiripeltek, patakok csörgedeztek, motorosok brűű-brűűűztek valahol távol. Az erdő gyönyörű volt, a tavaszi kopárság benne az utolsó mély léleKzetvétellel, amelyet a természet vesz a rügyek átütő erejű kirobbanása előtt. Visszaértünk a faluba, ahol még majd két óránk volt a visszainduló keskennyomtávú pályán közlekedő vonatig.
Itt néztem ki egy kis bódét: talponálló, pár paddal előtte, de egészen új, szimpi külsőre. Még odasütött a nap, így örömmel dobtam le magam mellé a bőrkabátoktól és drágám tankönyveitől duzzadó hátizsákomat, majd elmentem sört kérni. Meglepően olcsó volt... hülye pesti mérce, de errefele csak boltban jut az ember ilyen áron sörhöz. Aztán kiszúrtam a tócsnit, nevetséges áron (140 Ft egy tenyérnél nagyobb darab), úgyhogy kértem azt is, s közben megemlékeztem nagymamám kis konyhájáról, ahol az alfa-tócsnit fogyasztottam, több, mint 15 éve. (közben velvet undergroundot hallgatok)
Majd még egy sör, még két tócsni és egy palacsinta közben megtartottuk az embervizslatást is. Aranyos, hogy ezeken a hegyi kirándulóhelyeken a legkülönfélébb emberek jönnek össze: az életörömtől mentes fiatal pár, a bömbis csóka a macáival, sokan mindenféle gyerekekkel, és a biciklis kirakatcsalád. (Bevallom, ezt nem merem folytatni, amióta a blogszférában megaptam a megkereslek és megverlek jellegű fenyegetést, egyre reszketőbb kezekkel ütöm a billentyűzetet, ha emberekről alkotok véleményt, szóval hallgatok.) A lényeg, hogy majdnem annyit üldögéltünk itt, mint amennyit túráztunk, ráadásul túra közben is ettünk jó kis itthoni szendvicset:)
Mindezek után felszálltunk a visszafelé tartó vonatra, az átszállások között jókat várakoztunk, több ízben hallottunk megszóliítani egy Krisztofer nevű kisfiút, majd mocskosan horkolva szunya.

 ezek farönkök, ilyet is láttunk

Az utazás utolsó emléke a nagyon szép 16 éves kislány volt, aki nem tudott köszönni, de azér very cute volt. Hazaérvén a jól bevált, Péter Anna ajánlása óta szeretettel alkalmazott tejbegrízt készítettem el, kicsit extrázva: fele-fele tej s víz helyett három az egyhez arányban alkalmaztam őket, és aszalt erdei gyümölcsöket beletéve készült.
Estére fejfájásom lett: X-Men 2 + Algoflex Forte ment, kb a második reklámig, amikoris a tv kikapcsolása mellett döntöttem. Drágám addigra már aludt.

Természetesen túrázni voltunk:)

Az internet bugyraiban különös örömmel töltik el az embert a véletlenül (konkrétan: szanalmas.hu) fellelhető, üde színfoltok. Egy ilyen a Gramofon Online, mely 1904 és 1953 között megjelent korai hanglemezek tartalmát teszi közkinccsé. Bár még most találtam rá, a tavaszra való tekintettel meg is kedveltem ezt az őszi dalt:

Én: Úristen, az előbb nagyon megijedtem!

Ő: Mi történt drágám?

Én: Azt hittem, elfogyott a sör...

Gogol Bordellót 4 vagy 5 éve fedeztem fel egy definíció alapján: ukrán cigány punk. WTF? Kérdeztem, s megismertem. A Gypsy Punks Underground World Strike azóta is a kedvenc albumom tőlük: tele életerővel, energiával. Csak annyit sajnálok, hogy ifjúságom legelvetemültebb időszakában nem létezett ez a zene:)

Gondtalanul tengetem ma munkahelyi napomat, dolgozom, kezem közül csúszik ki ezerrel a produktum, aztán egyszercsak megcsörren a telefonom. Természetesen az asszony volt az:

- Igen kicsim, mondjad.

- Képzeld, egy olyan jó cipőt láttam!

- Méretre is jó volt és nem szorít vagy ilyesmi?

- Nem az annyira tökéletes és olyan jól néz ki, és tudod, hogy úgysincs munkahelyi, és...

- Szívem, vedd meg.

- ...és esőben is, meg őszi-tavaszi, és a színe is...

- Kicsim... Vedd meg!

- ...és tudod, hogy milyen nehezen találok cipőt megemnak, és ezek milyenek úgy általában...

- VEDD MÁR MEG!

megvette:)

Vajon ez is büntethető lesz egyszer? Pedig szerintem azzal, ha ezt komoly szándékkal leírom, csak azt mutatom ki, hogy hülye vagyok...

Ismét tipizálásra adom a fejem, és ismerettségi körömben többszörösen előforduló elvált férfitípusok felsorolására felsorolását tűzöm kicélul.

I. Főcsoport: Szinglik

I.1. Megkeseredettek

Ők azok, akik kiábrándultak a női nemből, nem tudnak és nem is akarnak nőkhöz alkalmazkodni, bárminemű személyes használatú tárgy náluk történő hosszú távú elhelyezésének az ötlete szakítóok. Nála csak ottaludhat egy nő, akire kikapcsolódás miatt van szüksége. Gyakran az elmúlt házasságból származó gyereket (gyerekeket) ők nevelik, így egy életen át harcolnak exnejük gyerekek felé irányuló manipulatív próbálkozásival.

I.2. A Legény

Természetesen a gyerek nincs nála, látszólag örömmel veti bele magát az életbe: kurvák, haverok, elvált csajok itt, kislányok ott. Szereti azt a látszatot kelteni, hogy ért a nőkhöz, olykor manipulatív módszerekkel édesgeti magához őket: egy szeretői kapcsolat erejéig megadja nekik mindazt, amit az exfeleségének nem adott meg, majd a pillanatnyi hatalom után továbbáll. Kapcsolatai felszínesek, gyakran vállalkozó (szabad ember), visszatérve tinikori alfahím ösztöneihez imád a középpontban lenni, önmagának él.

II. Főcsoport: Újranősülők

II.1. Újrakezdők

Jellemzően ifjúkori nagy szerelemből lett tönkrement házasság áll mögöttük, amelynek problémáit a második gyerek születése sem oldotta meg. Vagy válás után rövid távon egy másik nővel lakik együtt vagy ő lépett le a másik nő kedvéért. A két nő között lehet minőségi változás (frisebb, lágyabb, jobb, vagy bigger better faster more, gut, better gösser), de ő maga egyáltalán nem áll másként a kapcsolathoz: ugyanúgy betegesen féltékeny lesz, vagy ugyanúgy papucsot csinál magából, vagy ugyanúgy veri az asszonyt, vagy ugyanúgy iszik, vagy ugyanúgy egy humánumtól mentes, törtető köcsög marad.  Újrakezdi ugyanott, mint 20 évesen.

II.2. Ideologista

A Legénynek az újranősülő verziója, ő talál egy kényelmes mentséget a válásra: szex, anyagi helyzet, ami köré felépítheti újdonsült kapcsolatát. Nyíltan vállalja, hogy az előzővel ez nem működött, de az újjal működik, és ez nagyon jó neki. Némelyik emögött baszik mindenre, csak a kiszolgáló pina álljon rendelkezésre. Szerencsére könnyen talál az ideológiájában új társat. Ő "haladóként" kezd újra abban az értelemben, hogy többet tapasztalt, és le tudja fektetni társával azokat az alapokat, amelyek köré a kapcsolatot idealizálja.

II.3. Haladó

Működő kapcsolatban, "haladó" elváltat akkor látni, ha az első házassága idejekorán véget ért. Nem erőltették túl a másikkal, pusztán úgy van jelen az életében, mint bárkinek egy komoly kapcsolata. Homályos szégyenfoltként szerepel az életében az az egy vagy két év, és talán ezért tud egy működőképesebb kapcsolatot létrehozni: másodjára már meggondolja, hogy segget csináljon-e a szájából.

II.4. Vissza a jövőbe

Nincs is szebb, mint újra feleségül venni az első asszonyt! Bármilyen hihetetlen, létezik ilyen, nyilván ennek az állapotnak az elérését megelőzi A Legény állapot, a megkeseredettség, esetleg bepróbálkozások egyéb nőknél. Izmos és valós szakítás után az újrakezdés egymás hiánya miatti szenvedés bölcsességével együtt mehet. Bizonyára van benne egy "veled akarok inkább megöregedni, mint egyedül" jellegű félelem is, mint hajtóerő, de kiben nincs...

...bekapok egy ecetes pepperonit (a tecsóban akciós) csak úgy magában, és lekísérem egy barna Krusovicével. Ezzel mintegy ünnepélyesen megnyitom a hétvégét. Az ünnepélyes alkalomhoz a hét zenei felfedezése Natascha Atlas szól, akinek zenéje a távol-keleti filmek kedvelőinek köráben a Bin Jip című filmből lehet ismerős. Annak ellenére, hogy Natascha közel-keleti zenét játszik. Van is egy száma, ahol az alapvetően arabos hatást egy kis pimasz jiddis alappal bolondítja. Hol kezdődik a világbéke, ha nem itt? És hol ér véget a világvége, ha nem ott, hogy ezen megsértődnek a közel-keletiek? De vissza a távol keleti filmekhez: a Bin Jipet és a Tavasz, Nyár, Ösz, Tél és megint Tavasz c. filmmel egymás után néztem meg, olyan eltérőek, de a távoli életmód, bölcsesség ízvilágá átjárja mindkettőt: az elvetés, az elvéttetés, az európai fejnek idegen, mesebeli nyugalom. Persze könnyű álmodozni, és ilyenkor újít be az ember egy japán horrort, vagy az Oldboyt. Esetleg dönget egy mellbevágó mongol muzsikát, amely az első idegenkedés ellenére tele van a megújuló élet csodájával. (annyit írtam, hogy elkezdtem kiszáradni)

Tehát paprika, sör, s távoli népek zenéit idéző dallamok. Kellemes hétvégét!

Gyors update: ja és tök vicces belátni a kozmetika ablakán, főleg, ha kutyakozmetikáról van szó

a gazdag ember él a vagyonával, ezért maradnak szegények az örök harácsolók

Lelkiekre is igaz ez, a lélekben gazdag embernek jóleső fürdő önmaga (minden kétségével, fájdalmával együtt), míg a harácsoló csak egy feneketlen verem, ami folyamatosan igényli maga számára környezetének pozitívumait. A harácsoló függ az utánpótlástól, örömét nem az öröm létezésében, hanem a szerzésében, a megerősítésben leli. Gazdagságát annak bizonyításában látja, érthető hát, hogy a kapaszkodók és a méricskélők az egyik legszegényebbek...

Itt az ideje egy sztereotíp, általánosító, szexista, saját sértettségből táplálkozó posztnak:) Előéletemre visszatekintve a párkeresés során fel kellett ismernem néhány tőlem független ismétlődést. Kapcsolatokban, amik nem működtek, amik ugyanúgy nem működtek, többféle próbálkozás ellenére sem. A címben említett két nőtípust fogom megvizsgálni.

1. a harci csirke

Ő a mélyen egoista ember, rendkívül tüzes, érzelmeit szabadon engedi, ebben van a vonzereje, amit kevésbé tapasztalt hímek, akár negyven fölött is, mint engedelmes kisfiúk bevesznek. Könnyű beléjük szeretni, könnyű lángoló, elemésztő vágyat érezni irántuk, mellettük férfinek érzi magát az ember, egészen addig, amíg fel nem ismeri, az ezáltal rákényszerített papucsszerepet. Az éremnek két oldala van, és a szenvedély egyik végletből könnyen csap át a másikba.

Nagy fokú következetlenség és inkorrektség jellemzi őket, ennek az oka jellemzően a pillanatnyi érzelmeik túlzott megélése, az a képesség, hogy az aktuális helyzetnek maximálisan átadják magukat, a számukra legkényelmesebb módon. Nehéz rajtuk kiigazodni, belül általában vagy végtelenül üres vagy zavarodott embereket lehetnek. Mivel következetlenek, nehéz a lelküket, a belső hajtóerejüket megismerni. A rest kényelem a legáltalánosabban használható kifejezés, ezen felül változhat a hatalomvágy, sértettség, bosszúvágy, a végtelen önmegerősítésre való kényszer, mint motiváció.

Következetlenek, mert egyik pillanatban szeretnek, másik pillanatban már sértett dacon alapulú háborút indítanak. Inkorrektek, mert nem lehet tőlük bocsánatot kérni, a másik figyelembe vétele nélkül számukra tetsző ideig folytatják ezt a háborút. Fegyverük a féltékenység és a lelkiismeret furdalás. Nekik minden jár, te érd be királynő jelenlétével, a létezésével. De az egoizmusnál ezekről már írtam...

Szélsőséges esetekben a szavahihetetlenségig is fokozhatják ennek művészetét. Egyik elragadott pillanatukban megígérnek, mondanak, tesznek valamit, esetleg csak elmondják a véleményüket, majd máskor pont az ellenkezőjét hangoztatják szenvedélyesen. Nincs véleméynük, ők maguk nincsenek, csak a pillanatnyi kényelem, a restség, a sértettség vagy az eufória beszél belőlük. Végtelen űr tátong bennük.

Mit lehet velük kezdeni? Ha van egy kis önérzeted, elrohansz, még a futás szégyene is jobb, mint kifacsarva, összezavarodva kérdezgetni, hogy miért, s újabb rúgásokat kapni. Persze van lehetőség, miért ne lenne? Az egyik a papucsok útja, aki látszólag elhiszi, hogy partnerkapcsolat van, aki képes korrektséget hazudni, amellett, hogy kiteszi magát az öncélú szeszélyek szélviharainak, alárendelve ennek életét.

Lehet reménykedni, mert ha nem megkeseredett 30-40-50-esekről beszélünk, akkor változhat még, "megjöhet az esze", kellően kitartó, türelmes, következetes "neveléssel" talán rávezethetők a kívánt útra. Én azt tudom, hogy odaadónak nem szabad lenni velük, mert hamar visszaélnek vele...

2. az aggszűz imitátor

Nem véletlenül ezt a két kategóriát választottam, ez utóbbi lényegesen könnyedebb téma. Mindenekelőtt leszögezendő, hogy az aggszűz imitátor nem szűzkurva, sőt, annak gyakorlatilag az ellentéte. Nincs benne semmi hivalkodó, semmi nőies, semmi szexi öltözékét, viselkedését tekintve sem. Nincs meg benne az un. baszatlan fapinák agressziója sem, tökéletes apáca, vénkisasszony típusok, akikről hamar el lehet hinni, hogy TÉNYLEG hidegen hagyja őket a szexualitás bármely formája. Ezt mellékesen hangoztatni megemlíteni is szeretik, ők azok, akiknek nincs szüksége férfira, kapcsolatra. Kislányos életvitelük ezt alátámasztja: szülőkkel lakik, viháncol, mint egy 16 éves, sok fogalma nincs az élet "nagy dolgairól" 28 éves kora ellenére sem, stb. Emellett tényleg nem megkeseredettek, életvidámak, és talán pont a fejletlenségük a vonzó: az ember úgy érzi, mintha újra 16 éves lenne és egy 16 éves kiscsajjal kavarna. Mindezt pedofília gyanú nélkül. Persze ide tartoznak az ebből kitörni próbáló lánykák is: ők már kidobják a cicit, harsány gyerekességgel értekeznek a szexualitásról, de a "lényeg" valahogy süt róluk.

Az aggszűz imitátorokat nehéz becserkészni: idő, barátság, majd megszokás, és elfogadás vezet ahhoz, hogy elcsattanjon az első fogakat összekoccintó csók, amely után kicsit megijed, és aznap este nem is várhat tőle többet az ember. Itt elkezdesz félni az estétől, amikor felviszed magadhoz, hisz úgy érzed, kinőttél már abból, hogy szűzességekre "vadássz".

Aztán egyszercsak elszabadul a pokol. Rá kell ébredned, hogy mégsem olyan ártatlan ő. Talán pont a gyerekessége miatt 20 fölötti nőknél közel sem megszokott szexuális nyitottságot, érdeklődést mutat (persze a maga határain belül).

Saját bevallása szerint, amit ő az elejétől fogva hangoztat, nem akar komoly kapcsolatot, és így az adott helyzetet férfiként nagyra értékeled. Egy színes felüdülést nyújtó szerető lesz belőle. Nyitottságának köszönhetően gyorsan tanul, ráérez az igényeidre, egyre nagyobb szexuális felüdülést tud nyújtani. Ezzel egyidőben elkezded felismerni, hogy az a jópofa kiscsajos komolytalanság mélyről jövő tapasztalatlanságból ered, amit talán sosem fog kinőni, könnyed, irtózik a "fölnőttes" problémáktól.

Tragédiája, hogy miközben ezt felismered, s barátból, bimbódzó párkapcsolatból szeretői viszonnyá változik együttléteitek megítélése benned, ő titkon szeret beléd. A maga kislányos, félénken ragaszkodni próbáló módján, s ezt elfelejti kommunikálni feléd. Nem gondol arra, hogy pont ő hangoztatta még nemrég, hogy ezeknek az együttléteknek nincs tétje, s amíg te elveted az összes tétet, ő felteszi azokat rád. Sajnos későn ismered fel, így a férfi számára egy rendívül kényelmes szakítás lehet belőle, hiszen "hivatalosan nem voltunk együtt", még mielőtt komolyabbra fordulna a helyzet.

Valójában ez egy rendkívül szomorú helyzet, két ember működésének időbeli eltérése vezet a szomorú balesethez, ahol a lány komolyan megbántódik, és nem maradnak szép emlékek benne ezután. Ezért nem szabad túl sokáig kéretni magunkat, s a bennünk végbemenő lelki folyamatokat folyamatosan, félre nem érthetően kommunikálni a másik felé.

Egyéb típusok leírásának örülünk (és még lógok az elvált férfiak osztályozásával).

Egy olyan dologról fogok most írni, ami Magyarországon tabutémának számít, másrészt, ha beszélnek is róla vagy foglalkoznak vele, nem részletesen, mindenre kiterjedően teszik azt. Nem vagyok szociológus, fogalmam sincs a különböző szociológiai-társadalmi modellekről, pusztán olvasok újságot, és mivel jómagam ózdi vagyok, némileg van fogalmam arról, amivel egyes írók-szociológusok foglalkoznak.

Jelen esetben Bódis Krisztáról szeretnék írni, illetve a hozzá hasonló szalonszociológusokról (a kifejezés drágámtól való), akik fogják magukat, elmennek az ózdi Hétes-telepre, körülnéznek vagy éppen programokat szerveznek, mint a fenti írónő-filmes. Bódis Kriszta kezdeményezését alapvetően jónak tartom: segítsük elő a gyerekek könnyebb beilleszkedését a magyar társadalomba, bevonva családjukat is, különböző művészeti foglalkozásokon keresztül (bővebben: itt). A gyerek felismeri saját kreativitását, a foglalkozásokon keresztül magabiztosabbá válik, együttműködőbbé társaival.

Ehhez Bódis Kriszta nyaranta elmegy Hétesre, ami valóban Ózd legszegényebb területe, elképesztő körülmények között élnek az emberek. Indított egy blogot is (itt), ahol a gyereket alkotásait, dokumentumfilmjeit lehet megnézni, a gyerekek írásait, kommentárjait az eseményekhez.

Még egyszer hangsúlyozom, ez egy igen jó program lehetne, viszont szerintem épp a lényegi kérdésekkel nem foglalkozik, ezért érzem némiképp átgondolatlannak az egész kommunikációját.

Példaként idézek egy Bódis Krisztával készült interjúból (forrás: itt):

"Nem baj, ha egzotikumként tekintünk a velünk együtt élő kultúrára?

- A veszélyt az jelenti, ha a meglévő eltérések miatt elfeledkezünk az alapvető, lényegi azonosságunkról. Én hiszek egy interkulturális párbeszédben. Igaz, nem mindenki alkalmas a dialógusra. Nincsenek illúzióim, a nagyon előítéletes embereket nem lehet meggyőzni, őket bármi megerősítheti rögeszméjükben. Minden szónak lehet a szerző szándékával ellentétes hatása. Például az ózdi Hétes-telepről szóló filmem egyik jelenetében éppen azt mutatom meg, hogy mennyire drámaian ellenszenves, ahogy a többségi társadalom kezeli például a cigány gyermekvállalás kérdését. Azt gondoltam, az üzenet félreérthetetlen. Aztán éppen egy értelmiségi, liberális közönségben – a kötelező tiszteletkörök után – felállt valaki, és belekezdett a „csak azt nem értem, hogy miért szülnek ennyi gyereket” mondókába. Szóval nagyon erősek az előítéletek. Talán azokra lehet leginkább hatni, akik tájékozatlanok és ismeretek hiányában válnak előítéletesekké."

Vajon miért ilyen erősek az előítéletek bennünk? Miért jut el Bódis Kriszta csak odáig, hogy bizony, folyton a sok gyerek problémával jönnek a magyarok, és miért nem megy el a tényekig, hogy egy átlagos roma családban jóval több a gyerek, míg egy magyar család már hatszor meggondolja, belefogjon-e a gyerekvállalásba? Tényleg magyarázni kell ezeknek az előítéletekben a mibenlétét? Aki ilyesmit jelent ki, arról azt feltételezem, hogy nem járt bent például a Családsegítő szolgálatnál és nem beszélt az ott dolgozókkal. Aki ilyesmit kijelent, az számomra azt sugallja, hogy nem beszélt ózdiakkal, nem ment el a piacra egy szombati napon és nem ment be a Munkaügyi Központba sem. Nem járt a Miskolc környéki falvakban, nem ült be egy általános iskolába (nem mint Bódis Krisztina, budapesti írónő és filmes, hanem mint mondjuk egy kistanárnő). Nem ment el a segélyosztásra, és nem beszélt a falu kisboltjának vezetőjével, vajon hogy is alakult a bolt forgalma az elmúlt két napban.

Nem tudja, hogy vajon miért vágták ki a Miskolc környéki falvak erdőségeit, miért van bokros terület ott, ahol nemrégen fák álltak, azzal már nem törődve, hogy jövőre vajon mit fognak kivágni és eltüzelni, hiszen már nem maradt semmi...

Bódis több helyen is említi, hogy a hétesi gyerekek munkáinak, rajzainak nyilvánosságot szán, a programját nyilvánosság elé szeretné vinni, amit bizonyos szinten meg is tesz (kiállításokkal, regényekkel a romákról stb.). Viszont hogy akar igazi párbeszédet, ha a Cseppgyerek blogra nem lehet kommentelni (igen, fel kellene vállalni az esetleges gyalázkodó kommenteket is), illetve úgy látom, azt felejti el, hogy ezeket a regényeket megint csak egy szűk réteg olvassa, általában olyanok, akik élik a kis értelmiségi életüket mondjuk Budapesten, és a legritkább esetben szembesülnek a valódi cigány-magyar konfliktusokkal. Ne értsen félre senki, ennél az elvhű naivitásnál nem jobb a szalonrasszizmus sem (kösz kicsim), ahol szintén a cigányságtól társadalmilag erősen elszigetelt réteg képviselői tapasztalatlan, dogmatikus előítéleteket vallanak. Talán nem őket kellene vitapartnerként kezelni, hanem az érintetteket, és a hitvallás kiszolgálásán túl megvalósulhatna a tényleges haladó szellemiség is, a párbeszéd. Nem üres szólam az, hogy igenis menjenek le ezek az emberek néhány napra, éljenek ott, beszéljenek másokkal is, és lássák a romákat a szélesebb társadalmi környezetükben is élni. Próbáljanak beszélni a romákkal arról, hogy ők miben látják  a helyzetük okát és ők hogyan próbálnak kiszabadulni ebből.

Nem lehet pusztán jóérzésből foglalkozni egy ilyen súlyú kérdéssel, nem a jóindulatunkon múlik a cigányok sorsa, hanem azon, hogy végre nyíltan szembenézzünk a problémákkal, a problémáikkal és legfőképp az okokkal...

Visszatérnék az idézett interjúhoz:

"Nincsenek illúzióim, a nagyon előítéletes embereket nem lehet meggyőzni, őket bármi megerősítheti rögeszméjükben."

Hát ezt meg kikérem magamnak. Ezzel szeretné elősegíteni a romák integrációját? Valódi párbeszédekre nincs lehetőség, azt eleve kizárja (félve nyilván attól, hogy a bloghoz gyalázkodó kommentek jönnének). De addig már nem jut el, hogy ezek az előítélekek, amik igen, valósak, valamiért kialakultak a társadalomban. Szép dolog arra hivatkozni, hogy mert a magyarok folyton azzal jönnek, hogy a cigányoknál mennyi a gyerek, szép dolog mindezt kulturális sajátosságokra visszavezetni - de hogy miért jönnek elő a társadalomból ezek ez ellenérzések, azzal már nem foglalkozik. Azzal nem foglalkozik, hogy ezek a gyerekek miért járnak rongyosan, miért nem tudnak sokszor viselkedni, és ezáltal miért olyan nehéz beilleszkedniük a többségi társadalomba.

Nem lehet egy szűk körben vizsgálni a romák nehéz helyzetét, azzal nem segít vele, hogy elmegy Hétesre, ott tölt néhány hetet elszigetelten, de nem látja a tágabb társadalmi környezetüket.Nem lehet mindent a csúnya magyar társadalomra és a cigányok kulturális sajátosságaira fogni. Ezek a hétesi gyerekek nagyot fognak csalódni, ha majd valahogy kikerülnek a családi környezetből (és éppen nem fogják őket visszahúzni), és majd ugyanúgy szembesülnek az előítéletekkel.

És hogy miért Bódis Kriszta-jelenség a poszt címe? Mert úgy látom, ez nagyon tipikus. Szociológusok és értelmiségiek vitatkoznak a romák helyzetén, anélkül, hogy tovább látnának a sajnálkozásukon, anélkül például, hogy megvizsgálnák, mi vezetett a Jobbik megalakulásához. Elmenni egy-két hétre, néhány napra egy romatelepre nagyon szép és bátor dolog, de ahhoz, hogy rálátásuk legyen, mindez nem elég.

Valódi párbeszédre van szükség, nyitás mindkét fél felől (romák és társadalom), és ezt nem lehet egymástól elszigetelten. Mert ez csak önáltatás, hazug illúzió.

Félreértés ne essék, sok roma ismerősöm van, látom őket dolgozni, próbálnak fennmaradni. Nekik sem használ az, ahogy ma Magyarországon kezelik a romakérdést. (Vannak kivételek persze, Solt Ágnes tanulmánya például, itt egy link egy interjúból)

És még egy a végére, mindenféle demagógia nélkül: nemrég megöltek egy 92 éves nénit (cikk: itt) az utolsó magyar lakóját a hétesi romatelepnek. Az elkövetők egyike egy 11 éves gyerek volt. Vajon Bódis Kriszta ismerte őt..? Programja számomra egy olyan toronyház felépítéséhez hasonlít, amely toronyháznak nincs megfelelő, szilárd alapja, ezért az rövid időn belül várható, hogy összedől...

Jó lenne, ha a romakérdés végre a ténylegesen érintettek tapasztalatai, érzelmei (egyáltalán figyelembe vétele) alapján lenne kezelve, és nem csak a szalonszociológia kontra szalonrasszizmus kölcsönösen ostobaságokat köpködő, sehova sem vezető harcát jelentené.

Ha már megjelent az új Massive Attack album...

Pár tényleg zúzós trip-hop előadót a 90-es években szerettem, Tricky és a Massive Attack volt az alap. Portishead elment szódával és ennyi. Mondták már ezren, hogy a műfajnak leáldozott, és én sem örtültem annak, hogy a pusztán szódával nyomható zenékben merült ki ez a bizonytalanul definiálható stílus az évtized végére. Kedvenceim a szétcsúszott, markáns, depresszív, erőszakos és gyengéd elemek diszharmóniájával játszó darabok, albumok voltak. A Massive Attack Mezzaninje az egyik legnagyobb zenei élményem/emlékem boldog diákéveimből, mellé sorakozik fel Trickytől a Pre-Millenium Tension, ami még 15 év után is keresi bennem a helyét. De ők ketten minden korábbi és későbbi albumukkal hozzám közelit alkottak, nem mennék ezeken végig, hanem az ezredfordulót követő csend utáni feltámadást fogom véleményezni. (Nem kritizálni, mert szakértő sem vagyok, s nem is szeretnék a "hozzáértő" pozőrök bőrébe bújni, akik kritikának csúfolják a véleményüket.)

2008-ban jelent meg Tricky egy új albuma, 2009-ben a Portishead hozott ki egyet, és idén a Massive Attack.

Kezdem a pozitív csalódással: A Portishead munkásságának legjobb albumával állt elő, végre a helyén van az énekesnő hangja, és nem félnek az erőteljes kísérletektől sem. Első hallgatásra hátast dobtam tőle. Sokszínű, érzelmes, benne van a világ minden káosza és egyszerűsége, ez az album odakerült bennem a Pre-Millenium Tension mellé. Messze a legnagyobb dobás rajta a Machine Gun. A számok élnek, változatosak, merészek, emberiek...

Tricky jelenti a hármasból a negatív csalódást. A jó számok túl egyhangúan Trickysek, körülbelül a Maxinquaye mértani átlagával dolgozik, és a '00-ás évek azon elemeit veti be "kísérletnek", amit Madonna, vagy az R'N'B is - bár erről azt se tudom, hogy mi a fene. Trickytől ennél egy kicsit többet vártam volna. A számok nem élnek, nem egyediek, nem szerethetők úgy, mint régebbi albumain, bár próbáltam ezt is megemészteni, de  maga az album csak arcnélküli tömeg marad.

A Massive Attack alakítása jóval bonyolultabb eset, ezzel az albummal barátkozni kell, be kell engedni. Első hallgatásra kétségbeejtő volt, hogy ezeregy featuring album után ők sem képesek mással előállni, mint Timo Maas (aki a saját stílusában nagyon jó). Második benyomás sem volt szebb róla, hangzásviláguk mélye a 100th Window c. albumukra hajaz, annál változatosabban, mégis hidegebben. Az a sima fehér felület, amire rátapasztotta az embert a 100th Window itt még hideg is volt. A kísérlet egy pontosan ksizámított laboratóriumi eseményt jelent. Minden hang pont ott van a helyén, még a diszharmónia, a véletlenszerűség is egy pontos képletekkel leírt egészbe illeszkednek az énekbetétekkel együtt. Ez szinte ijesztővé tette elsőre, semmi lélek benne, csak egy jól megtervezett, funkcionális szerkezet, fémcsillogással.

Szerencsére van benne egy-két dal, amik már elsőre éreztetik az emberrel, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A girl i love you például, amivel olyannyira idegesítően nem tudtam mit kezdeni, hogy adta magát az újrahallgatás: ezt meg kell utálni, szeretni vagy unni. Kedvenc lett belőle. Szerencsére az album nyitó dala (pray for the rain) is van olyan ütős, és vitathatatlan, hogy segítse az embert az újrahallgatási szándékban.

Aztán szépen lassan megadtam magam, és rámtaláltak az apró szépségek az albumról. Egy szám kivételével, akár a hidegsége ellenére is nagyszerűnek tartom az albumot. Más, mint vártam volna, nem fog bekerülni a kedvenc albumaim közé, de színvonalas alkotás, amit élmény hallgatni.

Végül, ha már megálltam, hogy a Portishead Third c. albumát ne szedjem ízekre, legalább egy kedvcsinálót teszek ide. Bevallom, bajban vagyok, tényleg olyan sokszínű ez az album, hogy ízelítőt nem lehet belőle adni, a kedvenc számom önmagában talán ijesztő. Így a small c. dalra esett a választásom, amely talán legjobban adja vissza az album egészét (főleg, hogy az első fele "ilyen", a második fele "olyan"):

Az internetnek köszönhetően a pornónénis Massive Attack klipp párszor a közönség arcába lett már tolva, ezért a kedvencet osztom meg most belőle, girl i love you:

Nagyon aranyos, és fontos dolog, ha leendő vagy aktuális partnerünkre pizitívan szeretnénk hatni, kis praktikákkal meghozni a szexuális kedvét, belevonni a mosogatásba, a gyerekkel való játékba. Viszont a praktikáknak is megvan a maga határa, ahogy a negyvenes nő is nevetséges, ha 16 éves szűzkurvának adja elő magát ("ó, újra húsz évesnek érzem magam"), az ön- és másik megtagadásába átcsapó praktikázás is szánalmassá tud válni. Legalábbis nekem.

A lényeg, hogy el van várva, hogy figyeljünk oda a másikra, csábítsuk el, hozzuk meg a kedvét, és ha az elsőre választott módszer nem jön be, akkor alkalmazkodjunk, vegyük rá az együttműködésre. Nem az a megoldás, hogy "szopj má le", "nem", "de tényleg má", "mondom, hogy nem", "de szopjá má le".

Persze a hisztit megelőző dolgok se gyengék. Amikor az illetző hölgy elkezdi gyúrni a faszt, és véletlenül se venné észre, hogy valamit máshogy kell csinálni, sok esetben, még szólni sem érdemes, mert vagy hiszti (jajj, nem vagyok elég jó neked), vagy teljes érdektelenség követi, hiszen ő nagylány, látott, csinált már ő ilyet, és akkor jó volt. Vannak persze a finomabb verziói is a kéretlen módszereknek, egyik legviccesebb a szexis fehérneműben, vagy meztelenül FELTŰNŐEN vonulgatás a lakásban fel-alá... A kéjelgő pozitúrák váltása, közben arcra írva, hogy vegyél észre, akarj megdugni... Ez olykor egyszerűen nevetséges, mi több faszlohasztó. Az általános kisugárzást, a mindennapi intimitást nem pótolja 10 perc akció, főleg akkor, ha az akció sikertelensége esetén a csalódottság gyerekes, feltűnő hangsúlyozása (hiszti) következik. 

Az asszony hívta fel a figyelmemet a következő cikkre. Rövid sztori: 24 éves lány 31 éves a pasija, aki igencsak szoknyavadász (eredményes vadász) életet élt mielőtt összejött volna a lánnyal. De 9 hónap után a szexuális lelkesedés elveszett valahol, és a fazon csak heti egyszer kívánja a szexet. A lány "praktikákkal" próbálkozik, de semmi. A lány kérdései: mihez lehet ezzel kezdeni, és mihez kezdjen a férfi múltjával kapcsolatos féltékenységgel.

A válaszból pár gyöngyszem:

"Ők a hűtlenségre kárhoztatott férfiak. Én óvakodnék az ilyen donjuan típusú férfiaktól. Minden nőt őrizzen tőlük az isten! Ők a fő fogyasztói a pornónak: máshol szerzett vággyal teszik magukévá partnerüket. Rossz a sorsuk a hozzájuk tartozó nőknek!"

"A második kérdésére azt felelem: az, hogy az Önök kapcsolata előtt hányan feküdtek abban az ágyban, nem számít. Az már inkább, hogy ez azóta is tart-e."

"Ne legyen már ilyen csökkentett önérzetű! Gyógyítsa meg ezt a csapodárt! Bízzon önmagában, ha már benne nemigen bízhat…"

Nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nevetek azon, hogy a szexizmusnak ezt az esszinciáját egy idősödő nő vajon a működő libidók feletti irigysége miatt növeszti-e, és sírok afelett, hogy a rossz tanácsok milyen rossz hatással lehetnek ennek a két embernek az életére.

Félimformációk alapján, sőt, gyakorlatilag információk nélkül leírni a másik embert tényleg hasznos dolog lehet, ha egyedül, megkeseredve akarunk elpusztulni. Mellette a bizalmatlaság magvait elvetni szegény ártatlan lányban (inkább azon kéne aggódni, hogy most nem folytatja-e sátáni életvitelét), ismét tapsot érdemel. Az már egy más kérdés, hogy az ember milyenségét nem feltétlenül határozza meg a pillanatnyi életvitele. Miért ne élhetne nagyvilági életet egy szingli férfi vagy nő? Az nem jelenti azt, hogy segget csinál a szájából, ha akad egy komoly kapcsolata idővel. Egy teljesen más állapot, próbálkozik az ember, kiélvezi a helyeteket, ebből azt a következtetést levonni, hogy emiatt megbízhatatlan lesz, eléggé inkorrekt egy emberrel szemben. Más kérdés, ha átvert nőkről van szó, ha mindet áltatta házassági ígéretekkel, pusztán azért, hogy a lábuk közé jusson, de itt nem erről van szó... legalábbis nincs utalás arra, hogy egy rohadék lenne, na.

Azt hiszem, az illető tanácsadó szépen leszerepelt. Megpróbálom összeszedni kéretlen véleményem a leírt helyzetről.

1. Légy önző, és ha a saját lelkiismeretedet egy sikeres kapcsolatban vagy egy tönkrement kapcsolatt fölött tisztának akarod tudni, ne feltételezgess, bízz meg a másikban, beszélj vele, ha visszaél a bizalmaddal, az az ő baja, te csak tanulhatsz belőle.

2. A múltját verd ki a fejedből. Gondolj bele: más is folyamatosan rágódhatna, hogy a partnerének melyik testrésze kinek a milyen testrészében járt, vagy fordítva. Kontrolláld magad, a gondolataidat, és ebből a témából, csak annyival foglalkozz, amit meg bírsz emészteni. A "hiba" benned van, arra sem gondolunk, hogy milyen büdös lehet a másik vékonybele, amennyiben kifordítanánk... (remélem, ma este mindenki erre fog gondolni:P)

3. Nem a múlt a fontos, hanem a jelen, legyen az bármiért is, az, ha tudod, ha sejted, vagy ha csak fantáziálod az okokat, nem visz előrébb. Mi a helyzet, mit szeretnél, és hogyan tudod ezt megoldani. A megoldás megfelel-e neked, eleget ki tudtok-e hozni a helyzetből.

4. Rugaszkodj el a praktikáktól! Egy 30 perces praktika nem pótol egy egész napos kisugárzást, sőt visszatetsző is lehet, kísérletezz! Hozd meg a kedvét egyáltalán az orgazmushoz. Kézzel, szájjal, lábbal, mellekkel, ahogy sikerül.

5. Számolj a helyzettel! Megy-e, ha így marad, tudsz-e hinni neki, elég-e mindez neked... Próbálgasd az igényeidet, légy elfogadó, és magadnak is kérd az elfogadást. (jut eszembe, vannak reggelek is a napban:P)

A tanácsadó, akihez fordultál inkább papnak illene be (a papi hivatás képviselőitől elnézést kérek, csak a sztereotíp képletesség miatt), ahogy olvasom, hajlamos a kategorikus kijelenésekre: a többes szex tönkreteszi a kapcsolatot, stb... Rugaszkodj el kicsit a világunk abszolútumaitól. Nem azt mondom, hogy vigyél haza még egy lányt, hanem azt, hogy ismerd fel: a szex túl van misztifikálva. Egy részről túlzottan aggódunk a minőségén, a mennyiségén, hajlamosak vagyunk a szerelmet a szexszel azonosítani, abban keressük a boldogságot, vagy ennek pont az ellenkezője, tabuként éljük meg, szigorú elvárásokkal a téma felé (maszturbáció, többszereplő, apró perverziók, szokások). Pedig a szerelem, a párkapcsolat sokkal fontosabb dolog ennél, sokkal mélyebb és szebb dolgok vannak benne (akárcsak magában az életben) annál, minthogy a szexualitás legyen a mércéje. Lazíts, és nézd úgy a kapcsolatot, hogy a haladó szellem túlmisztifikációja, sem a konzervatív erkölcs szexhez való viszonya nem homályosítja el a szemedet.

A rádióhallgatás vagy kiment a köztudatból vagy a kereskedelmi rádiós őrületekre ugrik be a rádió kapcsán. Pedig az MR1 Rádiókabaréja visszaadja a hitet az embernek: létezik humor az országban.

Szerencsére neten is elérhető, háttérben hallgatható (munka, hírek mellé tökéletes) a Kossuth anyaga (is), ebből a múlt hetit teszem most ki, 17 percnél kezdődik a kedvencem, a BKV sztrájk témája: "Mit akarunk elérni? Én normális fizetést, jobb buszokat, tisztább utasokat!"

Tessék.

Beágyazni sajnos nem lehet, a keresés az oldalon kicsit macerás...