FérjBlog

A 90-es években ütötte fel a fejét a később világzeneként elhíresült járvány. Eleinte maga a szó sem létezett, a stílus egykori jeles magyar képviselőjének, a Barbaronak az egyik tagja fogalmazott úgy, hogy "mi már akkor világzenét játszottunk, amikor még nem hívták így". A Barbaro továbbra is etno-rock a fejemben, viszont a világzene számomra a Dead Can Dance-szel egyenlő. Sejtésem szerint a változatos népzenei elemeket modern környezetben felsorakoztató formációk munkásságából a mai napig az övék a legmaradandóbb. A komolyzenei elemektől sem visszariadó monumentalizmusuk, lelket simogató hangzásviláguk újra és újra gyönyörködtet.

A Rakim az a szám, ami alapvető számomra tőlük:

A Black Sun című számuk szintén elsöprő erejű alkotás, sajnos csak videó nélküli videót találtam róla, de ezt nem adja vissza egy zavaros koncertfelvétel:

Interneten nézelődve találtam ezt a képet. Nekem nagyon tetszik. A lány is, és a fotó is.

forrás

Egyéb megjegyzés, hogy örülök annak, hogy jó eséllyel sosem jutok el a rioi karneválra, ahogy a képeket nézem, én sokkot kapnék... ami vagy üvöltésben vagy kacagásban vagy sírásban nyilvánulna meg.

Mivel az indexről nem rémlik a hír (éppen nem is csodálom, hiszen nem egy roma-sajnáltató programjuk pont az érintett telep köré épül), most ide kiteszem. Elöljáróban annyit, hogy ahogy a szélsőliberális, úgy a szélsőjobbos sajtót is olvasom, a kurucon leltem a cikkre:

"A múlt hét végén meghalt az a 92 éves asszony, aki életveszélyes sérülésekkel került kórházba azután, hogy január 19-ére virradó éjjel Ózd Hétesen lévő otthonában bántalmazták és kirabolták. Az idős asszony többek között többszörös törést és zúzott sérüléseket szenvedett. A rendőrség 36 órán belül azonosította a három elkövetőt, két tizenöt és egy 11 éves, szintén Hétesen lakó fiatalt. A két kamasz előzetes letartóztatásban van.

Ellenük és gyerekkorú társuk ellen egyelőre életveszélyt okozó testi sértés miatt, az ügy negyedik résztvevője, egy 37 éves, szabadlábon védekező helybeli ellen orrgazdaság miatt folyik az eljárás, tudtuk meg dr. Gaskó Bertalantól, a B.-A.-Z. megyei Rendőr-főkapitányság kommunikációs osztályának vezetőjétől. Ha a szakértő összefüggést lát a néni bántalmazása és halála között, változhat az ügy minősítése."

Forrás: boon.hu, szubjektív kiegészítések: kuruc.info, csend és hullaszag: index.hu és egyéb BP centrikus, toleranciáról szenvelgő portálok. Persze, mint tudjuk, Hétesről a helyszíni tudósító így jelent: "A felszíni durvaság, a kötőszóként használt szitokszavak az Index benyomása alapján leginkább csak a kiszolgáltatottságot és a sebezhetőséget leplezik"

Arra gondolok: már az unalomig elcsépelt dolog bekiabálni az indiába készülő szalonszociológusoknak, a kávéházi toleránsoknak, vagy épp a lakótelepi, fajankó rasszistáknak, hogy "Hé, próbáljatok már meg együtt élni velük, költözzetek ide!" Pedig borsodi látogatásaimkor mindig erre gondolok. Lehet együtt élni, de vannak bizonyos dolgok, amikben talán hinni kellene a személyes tapasztalattal rendelkező embereknek. Lehetne már egyenlőség, félre kellene tenni az előítéleteket, és tiszta lappal szétnézni. A pozitív, sajnálkozó előítéleteket is, sőt, azokat különösen, mert többet ártanak, mint használnak...

Most csendben elmondok egy imát a magam módján a néniért, és azért, hogy ilyen senkivel se történhessen.

Orbán Viktor nyilatkozata szerint a FiDeSz kormányra kerülése esetén újra legális lesz a saját célú otthoni pálinkafőzés! (MR1)

Önök ittak már narancspálinkát? Milyen volt? Meghámozták erjesztés előtt vagy a narancshéj kesernyés mellékíze harcolt az alkohollal?

és adjuk el, legyen az országban egy nagy malacpersely.

A ma reggeli ragyogó hír, hogy 1,24 milliárd dollárra perlik a mávot az usában páran a holokaszttúlélők s családtagjaik közül, mivel a zsidók deportálásában részt vett a vállalat. Bele se megyek, hogy pont a holokauszthoz kapcsolódó világháborús tapasztalataink mutatják meg, hogy a történelmi igazságszolgáltatás eszméjét félre kell rakni a béke érdekében, és ha mi vagy más is így állna az országát/népét sújtó tragédiákhoz, kihalhatott volna már az emberiség.

De most arra összpontosítok, hogy honnan lesz a mávnak (és nyilván az államnak) 250 milliárdja erre a célra. Azt hiszem, a történelmi múltban kellene kezdeni a vájkálást, merítsünk onnan erőt.

1. A Terror Házát adjuk el szállodának.

2. Gyűjtsük be az összes második világháborús emlékművet, olvasszuk be a fémet, adjuk el.

3. A témával foglalkozó könyvekkel fűtsünk egy télen keresztül.

4. Mindenféle vallási, kisebbségi támogatást, programot azonnal fagyasszunk be (az egyházi 1%-ot is).

5. és ne háborodjunk fel. Fizessünk, hiszen az elv szerint: "bár szükségképpen érzéketlenség pénzről tárgyalni a holokauszt áldozatai ellen elkövetett kimondhatatlan gonoszság kapcsán, jogi úton csak pénzügyi kártérítést lehet kapni" - a pénzt viszont elő kell keríteni...

(és örüljünk, amíg az ilyet le lehet írni, és nem húzzák rá az emberre a holokauszttagadás bűntettét)

Az imádott nő gyakran szórakoztató, aranyos, szívszorítóan édes. Főleg, ha filmek alatt/után sírva fakad. Egy rendkívüli módon szerelmetes férj ezt meg is osztja a világgal. Én kifeküdtem rajta, és a világ második legédesebb nője címet odaítéltem:)

CRYINGWIFE.COM

(a 2012 kötelező)

(kösz: szanalmas.hu)

Esett a hó. Havat lapátoltunk, pálinkáztunk, takarítottunk, főztünk. Ja, meg elmentünk sétálni a havazásban, fotózgattunk. Utána persze forralt bor (nem forraltam, az alkohol megmaradt).

És eltelt ez a hétvége is, nagy tanulsága volt a felismerés, hogy szeretünk havat lapátolni, közben trécselni a szomszédokkal, megkóstolni az ő pállyinkájukat is. Hogy milyen idiótán közlekednek egyesek még ilyenkor is, hogy vannak akiknek az autó tetején virító 30 cm-es hóréteg az élet természetes velejárója.

Réges régen egy messzi-messzi tévécsatornán, melynek neve a mai napig Music Television, sokat ment Beck loser című száma, akkoriban persze még nem reality csatornaként futott. Akinek nosztalgia, örömködjön, akinek új, annak meg remélem tetszik:

 Egy lassabb számát is beteszem, ha már itt tartunk:

A régi MTV mellett persze nem lehet úgy elmenni, hogy a két gagyi, bunkó baromról szót ne ejtsünk. Högyeim és Uraim: Beavis and Butthead:

  (Ha valaki ezt megtalálja jutyúkon,szóljon...)

Meg kellemes hétvégét:)

Már-már azt hiszem, hogy nincs meg a világ a férfiak befolyásolása nélkül, lassan elkönyvelhetjük, hogy tényleg a punci irányít, a férfi meg egy fasz, egyénisége pedig kizárólag a puncit bitorló nőnek van.

Látszik ez az agymosottságon, a feminoarchiális társadalmi nézeteken, az általános pinakörülrajongáson, melyet lelki igényeknek mondanak. Jó-e ez az út, és mennyi hülye tanács jöhet még, hogy az agyatlan férfinépet kihasználják?

Olvastam egy cikket arról, hogy a hogyan vegyük rá a férfit a házimunkára. Mégis mi a férfi? Egy takarítógép, vagy épphogy csak egy fasz, aki amúgy disznó módjára élne a mocsokban?

A  teljes cikk itt. Fussuk át gyorsan ezt a szánalmas, bestiális, másikat emberszámba nem vevő rettenetet. Az írás természetesen mindenféle áltudományos hülyeségekre alapoz, amit az otthon ülő, gyerekek mellett elbutuló anyukák kapásból készpénznek vesznek: "Egy kutatás kimutatta, hogy egy házasság akkor sikeres és harmonikus, ha a házastársak egyformán kiveszik a részüket a házi munkából." Ha már hihető, és meg van a balek, aki evolúciós úton nem képes érvényt szerezni önmagának, társas igényeinek, csak üresen szenveleg azon, hogy el van baszva az élete, akkor jöhet a mézesmadzag! Hitessük el vele, hogy megváltozhat, hogy változtathat, nagyon hihető, bár valójában szánalmas jelmondatok következnek:

"Azok a nők, akiknek a férje kiveszi a részét a házi munkából és a gyereknevelésből is sokkal boldogabbak."

"Azok a gyerekek akikkel az apukájuk is foglalkozik, az iskolában jobb eredményt képesek elérni" - aljas húzás a leggyengébb ponton támadni, hiszen egy otthon ülő "zsákutca" utolsó mentsvára a gyerek, akiben egyetlen örömét leli.

Őszinte szavak és a kommunikáció helyett a javaslat: "Legyen inkább nyugodt és taktikus!" Megalázó, hogy egy férfit az őszinte beszédre méltatlannak tartanak a nagyeszű tanácsadók, a kapcsolat tisztasága, az egymás iránti tisztelet veszik így el!

"Emlékeztesse partnerét, hogy tartozik Önnek egy szívességgel." - azoknak a szerencsétleneknek, akik a házimunka súlya alatt összerogynak, tragikus ettől az életük, remek tanács hatalmi hierarchiává változtatni a kapcsolatukat, amiben vadász és vad lesz egyik és a másik, a kölcsönös tiszteletet pedig az egyéni érdekek írják felül.

"Tárgyaljon taktikusan! Fejlessze tárgyalási képességeit tanulással, vagy szexi ruhákkal." - tárgyalj, mintha szankciókat akarnál érvényesíteni egy fegyverletétel után, befolyásold a gondolkodását női mivoltoddal. Tisztelet, és emberszámba vevés, milyen egy szerencsétlen, lelketlen sunyi lehet az író! A férfiak csak játékszerek, irányítható tárgyak!

És a végső tanácsok, miszerint ne hisztizz, legyél nyugodt, bíztasd, légy kedves már az erkölcstelen, az élet-ellenes utat mutatják meg. Egy savanyú hisztérikából nem lesz kedves társ. Így nem, nem a férfiak robotgéppé nevelése az útja annak, hogy harmonikusabb legyen egy kapcsolat.

Az írásom ironikus volt, semmiféle sértő fennhangot nem találtam az idézett cikkben. Véleményem szerint a két ember közeledését elősegítő, kapcsolatát javító dolgok hasznosak, még akkor is, ha akad bennük egy-egy nem szerencsés motívum (itt pl a taktika az őszinte, de nyugis, türelmes beszéd helyett). Bár könnyen belemagyarázható, hogy a cikk írását kizárólag az asszonynép picsájának elkényelmesítése motiválja, a tehetetlen, lusta, állandóan elégedetlenkedő, leharcolt, vagy pont hogy elkényeztetett nőkét, mivel kizárólag a házimunka lepasszolására hajt, azért feltételezhetjük róla, hogy nem ez a végcél. Egyrészt nem mentegetőzhetnek minden sorban, másrészt ennyi jóindulatot megelőlegezhetünk a cikk írójának, és olvasóinak. Jóindulatunk pedig minket minősít. Így feltételezhetjük róla, hogy bár egy erős emancipációs kiáltványnak is tűnhet, valójában a modern idők boldog párkapcsolatának kialakításában próbál segíteni... (A házimunka megosztásáról a véleményem itt.)

Ismét az egoizmussal szeretnék foglalkozni egy kicsit. Méghozzá annak védőbástyáival, a védelme szövetségeivel, a védelemhez való öncélú, önpusztító ragaszkodással.

Az ember, a Kereső "anélkül, hogy észrevenné, előítéleteit próbálja igazolni minden áron, ha viszont valaki utalna rá, hogy az a bizonyos alapfeltevés nem szükségszerű és lehetne másképp is, bepánikol és átvált defenzívbe." (A Kereső és a Keresés továbbra is kötelező olvasmány) Jellemző tünetek, amiket a köznapi életből ismerhetünk: vagdalkozás, túlzásba vitt személyeskedés, extrém (de olykor szórakoztató esetekben) az egyén hajlamos saját hibáit vetíteni a másikra. Hajlamosak vagyunk arra, hogy saját hibáinktól való rettegésünknek köszönhetően pont ezekkel a hibákkal vádoljunk másokat. Tényleg vicces is lehet: "nem értesz meg engem" (kifejezetten üvöltve ajánlott), miközben a mögöttes tartalom az, hogy "én nem értelek meg téged". Ezt lehetne még bőven cifrázni. Ezek reflexszerű védekező reakciók. Nem több, mint amikor a kutya veszélyeztetve érzi magát, és harap. "A támadás bennünk van, mert a mi alappilléreink lettek ágyúval lőve, holott valójában csak egy porszemet csiklandozott meg egy lehulló tollpihe."
Érthető persze, és nem ítélem el az emberi létezésnek ezt a megnyilvánulását, hiszen természetes dolog vágyni a biztosra, védeni a hitet. A gond ott kezdődik, ha nem ismerjük fel benne a személyes túlzást, illetve az én intoleranciám az, hogy másokat bántani a saját berögzüléseink miatt nemcsak gyenge ostobaság, hanem a környezetünk számára ártalmas, azaz rossz. Legyek hülye magammal, kínozzam magamat, de mást ne... Véleményem szerint az alapfelvetések felismerése, a bátorság, ami a megkérdőjelezésükhöz kell, egy fontos lépés az tudatos emberré válásban.
A nagy ragaszkodásban építjük a bástyákat, egy védelmi vonalat, ami a vélt vagy valós támadások ellen véd, de távol tartja a hasznos dolgokat is.  Kapaszkodunk. Vannak akik félelmetes monstrumokat építenek a lelkükben, börtönbe zárják magukat. Ők a Kapaszkodók, mert amíg mások keresnek, kérdeznek, ők egy kőfalba kapaszkodva tartják magukat egy helyben, mondjon bármit az élet, hozzon bármit a sors. Nehezen mozdulnak, és mivel mozdulataikat alárendelik a bástyáknak, általában ellenkező irányban mozdulnak el a számukra hasznoshoz képest. Lehet ezt ezer módon csinálni: elutasítani párkapcsolatokat, beállni valami jogvédők táborába, egy kényes vitában az alapján ítélkezni, hogy a vitázó felek hány évesek...
A legbizarrabb (valójában aljas és szánalmas) viszont az, aki a vélt szellemi fölényébe kapaszkodik, (fél) műveltsége ellenére sem fogja fel igazán annak a mondásnak az értelmét, hogy az igazán nagy koponyák szerények. Hosszan elszenvelegnek szerénységről, értékekről, s közben önmaguk megkérdőjelezésének a kincse nincs a birtokukban. Szegények, mert átlátszó hazugságokkal kell önmagukat erősíteniük nap, mint nap, rengeteg információ közül kell válogatniuk, hogy megerősítik-e őket, vagy sem. Utóbbi esetben szigorú ignorálásra, elítélésre kerül a sor. Nincs mérték, nincs mértékletesség, annak látszata csak a belső kézmosdatás részét képezi. Ha hozzá hasonlatos vagy, akkor lehetsz okos, aki kénytelen a hozzá nem hasonlatosok jelenlététől szenvedni. Önigazolást keres mások "hülyézésében", alázásában, felsőbbrendű megvetésében. A bástyaépítők, Kapaszkodók, az egoisták szocializációja - mint már írtam - egy érdekes téma. Többféle van, mind a kölcsönös erősítgetésre, áltatásra, "egymás pátyolgatására" épül. Egy üzlet. Lehetnek barátságok (segítek kapaszkodni, ha te is segítesz nekem kapaszkodni, s együtt ugrunk azok ellen, akik ki akarnak mozdítani), lehetnek közös, fennkölt célok (művelődés, jogvédelem, elvi egyezőségek: pártpolitika), vagy lehet a már-már vallásos szint.

Amikor vitába szállsz egy ilyen emberrel - főként, ha a benső frusztráltságát piszkálod meg vele - sokszor nem a gondolataival, tapasztalataival vitázol. A vita túlmegy az eszmecsere, a meggyőzni vágyás határain, és harcba csap át, amelyben a konok önáltatás a létezééért küzd. Az egoizmus szent háborúja. Nem lesznek érvek, logika, csak egy tüskés görcs, amely saját eszmei buktatóiban, tükörképeinek rabságában fetreng: így lesz az eszmecseréből harc, az érvből döfés, a nyitottságból aljas hatalomvágy. Jellemzően felszínes értékekbe vetett gyerekes hit őrjöngése ez: okos vagyok, te buta vagy, királylány vagyok, te koldus, 43 éves vagyok, te csak 29, én olvasok Kunderát, böbööö, te neeem. Mind kapaszkodók vagyunk valamilyen szinten, mindannyiunknak szükségünk van biztos pontokra, de itt dől el az ember milyensége: hogy mit képes feláldozni a vélt vagy valós eszméinek az oltárán: magát, másokat, bárkit? Hogy mennyire végletes, mennyire gyűlölködő, hogy belátja-e, hogy egy egy apróság ellenére két értelmes ember még leülhet sörözni egyet, legfeljebb nyögvenyelős kompromisszumok esetén elmarad a harmadik kör.

Nem lehet kérdés, hogy az embert valamelyest minősíti, hogy mit vesz észre abból, amit lát. Hogy akar-e látni, hogy képes-e önmagával szembesülni, fejlődni. A Kapaszkodók ezeket akarják elkerülni. Folyamatosan harcolnak, a látás, a beismerés ellen, "anélkül, hogy észrevenné, előítéleteit próbálja igazolni minden áron".

Ne értsen félre senki, én is egy pökhendi, önelégült személyiség vagyok, ebben a posztban különösképp, már csak a stílus miatt is. De igyekszem belátni, hogy vannak rajtam kívül mások, akik mást tapasztaltak, máshogy látnak, sok mindent többnek, mint én, és velük csak szélesedhet a világom, hogy nem helyezhetem mások fölé magam, és nincs jogom bárkit is bántani olyan harcok miatt, amik bennem dúlnak.

Meg amúgy se nagyon:)

Ted Nugent valamiért kimaradt az életemből, pedig nem megvetendő a zenéje, ez a szám pedig egyenesen lenyűgöző:

Semmi konkrétumról nem lesz most szó, csak bődületes általánosságban az emberi természetről, mintegy alapozónak későbbi és hajdanvolt gondolatokhoz. Már írtam, hogy néha nem bírom lelőni az agyamat, és valami perverz élvezetet látok abban, ha szabályokat, ismétlődő motívumokat keresgélhetek az emberekben. Szeretek figyelni, elemezni, emészteni. Hónapok óta tartó elmélkedésem (rágódás, átgondolás, értelmezés, kérdés, elmélyedés, visszazuhanás, stb.) után egy esti fogmosás közben jutottak eszembe a következő írás kezdő szavai. Aztán írtam. Tudom, hogy kesze-kusza, és a túlzott általánosítás csapdájába esek, de ha elkezdtem volna realitáshoz közeli hasonlatokat ráhúzni a leírtakra, lényegesen megugrott volna a terjedelem. Ahogy az elején mondtam, legyen ez a felböffentett rettenet alapozó későbbi és hajdanvolt gondolatokhoz...

Bevezetés

Ha az alapfeltevésein keresztül nézzük az embereket, segít megérteni őket. A megértés nem vezet feltétlen elfogadáshoz. Ha megértünk egy létezőt, az segít szeretnünk őt. Amíg nem értünk vagy csak az előnyös tulajdonságait látjuk másnak, addig nem szeretjük őt, mint önálló létezőt, igazán. Megértjük, érezzük, megbocsájtunk neki, szeretjük. Nem feltétel nélküli elfogadás vagy önáltató szeretet kell. Lehet szeretni attól, ha nem értünk egyet, ha nem tartjuk jónak a másik viselt dolgait, ha zavar minket, ehhez kell a megértés.
Nem szerethetünk úgy igazán, hogy hazudunk, hogy nem látunk teljes képet másokról. Szeretni csak a hibákkal együtt lehet, ha kezünket arcunk elé tartva kitakarjuk az előnytelen részeket, akkor csak a kezünket szerethetjük, a másik felé pedig hálásak lehetünk, hogy takarásban hagyja az előnytelen részeit. Ha vesszük a fáradságot, és megértjük a másik ember hibáit, amelyek talán nem is hibák, csak nekünk, felfedezhetjük az emberi elme, a szellem működésének szépségét.
Természetesen a szeretet a mindennapok során önző: szeretetet adunk, hogy szeretetet kapjunk vissza. Egy üzlet, semmi más. De a megértés mind a barátokra, mind a felebaráti szeretetre igaz kell, hogy legyen. Barát az lesz, aki viszonozza a szeretetet, a megbecsülést, a megértést, akivel az összhangba hozható. A felebaráttól ellenben nem várunk el ennyit, őt csak csendben, magunkban tiszteljük, szeretjük, amennyire engedi. Mindennapi szürke emberként praktikusan megtartva a pár lépés távolságot, aminek megszegése a nem közös hullámhosszból eredő konfliktusok veszélyeit hordozza magában. Nagyon fontos: a szeretet ellenére látni kell a másik hibáit, lehet róla vagy bizonyos dolgairól rossz véleményünk. Az pedig, hogy elfogadjuk-e őt a hibáival, vagy át akarjuk lendíteni rajtuk, ember és ember kérdése, a hibák támogatása - szerintem - nem helyes: a pokolra vezető út jóindulattal van kikövezve.

Egy alapvető érzelmi és intellektuális lépésről beszélek, arról, amit mégis kevesen tesznek meg, kevesen próbálkoznak vele. Ettől lehetünk emberek, és már maga az igyekezet definiálja a „jó ember” fogalmát. Tudom, nem abban a világban élünk, amikor bárki úgy érezné, hogy a másik megismerésére, megértésére vagy megsejtésére ideje, energiája lenne, mégis mindenki fuldoklik a társas magányban, a megértés hiányában, a szeretet hiányában. Az önző, baráti szeretet is valami túlzsúfolt piaci alkudozáshoz hasonlóan alakul ki, és gyakori, hogy az ár és az áru is hazugságból, áltatásból áll. Sok „barátság” definiálódik az alapján, hogy egymás jó tulajdonságait kölcsönösen ajnározzuk, míg a rosszaknál félrenézünk, esetleg összekacsintunk. Hogy simogatjuk egymás egoista önigazolás keresését, mert mi is erre vágyunk. Ha megadod, megadom. Megadom, de elvárom ugyanezt. Megdöbbentő tapintattal és különleges érzékkel tudják ezt emberek nyújtani egymásnak, idővel egyre átlátszóbban, egyre hiteltelenebbül s mégis egyre lelkesebben, kapaszkodva abba, hogy „ugye mi szépek és okosak vagyunk?”

Lehet, hogy sokaknak erre van szüksége, ki vagyok én, hogy ezt meghatározzam? Senki, csak emberi állandóságokról, mintázatokról beszélek. Arról, hogy ezek a kapcsolatok boldogtalansághoz vezetnek. Még akkor is, ha tökéletesen működik az álca, ott marad a sejtés, hogy valami nem az igazi. Lehet, csak a könnyű szerzés motiválja a boldogtalanságot, a szellemi kielégületlenséget, hiszen gyakran csak akkor értékeljük a dolgokat, ha küzdeni kell érte, az áltatás viszont nem kerül sokba. Nem lehet elmagyarázni – tudom – hogy miért jobb egy jóindulattal békére törekedő út az önigazolás keresésénél, hiszen jóval nehezebb, sokkal több az akadály, belső démonokkal kell szembenézni, mások démonaival is, és nem csak néhány sikertelenség akad az ember útjába. Ráadásul sosincs vége, talán a halállal sem.
A fejlődés élménye, ha csak egy kicsit is sikerül fejlődni, már élmény. Bízom benne, hogy már ez, és nem csak alkati kérdés, hogy az egyensúlyra, békére törekedés kit mennyire elégít ki… Hiszek annyira az emberekben, hogy bízzak ebben.

Alapfeltevések

Úgy olvastam, az alapfeltevések azok a dolgok, amelyek az ember identitását meghatározzák. Ez egy jó meglátás, akárhányszor letúrtam magamban elég mélyre, hogy túlmenjek ezeken, semmit sem találtam. Semmi kézzelfoghatót, evilági fogalmat. Ott vagyok, érzem, nem szavakba önthetően, nem megfoghatóan. Függetlenül minden külsőségtől. Ha szabadjára engedem a gondolatot, az alapfeltevéseimet, és próbálok tapasztalataimból, fantáziámból építkezni rájövök, hogy lehetnék, gyermek, felnőtt, orvos, eszkimó, gyilkos, szadista, alkoholista, rosszindulatú antialkoholista, agresszív fajankó, 4 általánost végzett kurva, de ez a valami ugyanaz maradna, csak a körülményeim, és a döntéseim alapján rátelepedő rétegek lennének mások. Ugyanúgy én lennék, csak az alapfeltevéseim térnének el. Az alapfeltevéseket pedig a tapasztaltak és azok feldolgozása határozza meg. A fizikai valóság leképezése és a gondolkodás útnak indulása az első alapfeltevések megszerzése: az alma piros, és leesik a fáról, és felismerem az almát. Az alma lehet kukacos is. Gyermekkorban határozódnak meg az alapvető biztonságot jelentő rétegek. A tinikor ezért problémás, ezért fájdalmas, hiszen a világot elkezdjük egy másik szemszögből látni: ahol már hormonjaink vannak, ahol ezeregy igényünk kialakul, és összetettebbnek kezdünk érezni mindent. Már maga az összetettség felismerése is fájdalmas, és egyre nehezebb megtalálni magunkat ebben. Mint írtam, már a szülők válása is ezért viseli meg annyira a gyereket: neki egy alapfeltevése volt a család, apu és anyu, a gondok ellenére is. Márpedig, ahogy a jezsuitáknál megfogalmazásra került: ha valakinek meg akarod ingatni az alapfeltevéseit, akkor az ellened fordul. A váló szülő kérdésben az a baj, hogy a gyerekben több alapfeltevés is összeütközik: család, apunak hiszek, anyunak hiszek, tegnap mit kellett hinnem szerintük, ma mit kell hinnem. Persze nem tudatos, az alapfeltevésekkel kapcsolatos zavarok a legritkább esetben tudatosak. Könnyű is lenne úgy, ha az ember feltenne egy kérdést, és kapna egy hihető választ, majd annak magvait szépen elültetné, meglocsolná, és hopp, szép minden.

Döntéseink

Tinikorban kezdődik az, amikor az alapfeltevések, az én alakulása az egyén saját döntésein keresztül kerülnek meghatározásra. Eldöntöm, hogy mit hiszek, eldöntöm, hogy mit teszek. Igaz, hogy a környezet általában kevés döntenivalót hagy az embernek, de a belső alakulását, az irányvonalat – a tapasztalatok tükrében - a döntéseink határozzák meg. Nem szabad elfelejteni, hogy a döntés az, amiért jótállunk, amit mi magunk is elfogadunk, amin nem változtatunk. Hozhatunk új, eltérő döntést, ha tanulunk valamit, vagy rájövünk egy hibára, de az egyszer meghozott döntéseinket vállalnunk kell. Ezzel a felvállalással beépíteni őket a jövőbe, tanulni belőlük, nem keseregni rajtuk. Sokan nem tudnak dönteni: úgy tesznek, mintha a sors rángatná őket, vagy behódolnának mások akaratának. Rendszerint mást hibáztatnak vagy önostorozással tagadják meg magukat. Belekényszerítik magukat, előidéznek, vagy kiprovokálnak, vagy csak tűrnek helyzeteket, és tagadják a szerepüket ebben. Ijesztően sok mindenről döntünk nap, mint nap. Észre kell venni őket, és nem szabad megbánni a döntéseinket, sajnálkozni felettük. Egy alapvető példa, amolyan mankó az élethez: nem tudom abbahagyni az írást, mert én ilyen vagyok. Ez esetben az írás abba nem hagyása pusztán az én döntésem. Döntöttem, ilyen vagyok, nem pedig olyan, aki abbahagyja. Persze bele lehet magyarázni, hogy az ember a mélyről jövő énje, meg képességei miatt nem hibáztatható. De nem a hibáztatásról beszélek, hanem a döntésről, az énem megformálásáról, és a felismeréséről. A hibáztatás egy rossz, félrevezető mérce.

Szabadság

Ha szabadjára engedem a gondolatot, a fantáziámat, felismerhetem magamban a döntéseimet, amelyek esetleg kényszerűek is lehettek. Felismerhetem, hogy én is ihatnék, gyilkolhatnék, vagy lehetnék sikeresebb, ha talpalnék (talpnyalnék), hogy lehetne ez az írás is összefogottabb, ha átolvasnám, és dolgoznék még rajta. De az én döntésem, hogy nem fogok. Nem biztos, hogy jó döntés, de most jónak tűnik. Ezzel elfogadom magam, és megalapozom mások megértését is. Visszatekintve a múltamra rájövök, hogy minden rossz döntésemet ugyanúgy hoznék meg az adott helyzetben ugyanazok között a környezeti változók között, tehát talán mégis jól határoztam a magam szerény képességeihez képest. Az eljövendőt kell alakítanom, hogy még jobb irányba menjek. Meg kell piszkálni néha az alapfeltevéseket is, hogy érezzük mögöttük saját magunkat, és nem kell megijedni attól, ha valaki megpiszkálja a miénket. Lehet, nem esik jól, lehet az első ösztönös reakció a pusztítási vágy, hogy támadásnak érezzük. De a támadás bennünk van, mert a mi alappilléreink lettek ágyúval lőve, holott valójában csak egy porszemet csiklandozott meg egy lehulló tollpihe. Az év első idézete Frank Herberttől, miszerint "miután egy létező valami  valamely irányba fejlődött, inkább a halált választja, mintsem az ellenkezőjévé alakuljon" egy nagyon jó intés. Ne féljünk az alakulástól, még mindig jobb, mint a pusztulás. Másik oldalról viszont a vélt lényegünk megingatására adott túlzott, makacs reakciók veszélyeire figyelmeztet. Az, aki az alapfeltevéseinek megkérdőjelezésére, esetleg puszta szóba hozására támadással reagál, nem több, mint egy sündisznó, aki alaptalan félelmében összehúzza magát, tüskéit tartva a másik felé. Ez egy állatias, ösztönös kényszer, az ember ott kezdődik, ha ezt megpróbáljuk felismerni.

Minek?

Miért is jó az, ha ennyire megpiszkáljuk magunkat? Miért ne élhetne az ember az általa szentnek vélt alappillérek szerint, védve azokat? Két oka van: Az egyik, hogy a túlzott védelmükkel sok esetben jószándékú embereket bántunk, ahogy minket is megbántanak hasonló okokkal. Szentimentális baromság a világbéke ábrándja, de kevesebb személyes sértettségtudattal nyugodtabb lenne az életünk. A másik és még fontosabb a zavar elkerülése: gyakran alakulnak ki egymással ellentmondó alapfeltevéseink, amelyek belső zavart okoznak. Kellő önkritika, önvizsgálat nélkül csak az űrt, a zavart bizonytalanságot érezzük, és amennyiben nem vagyunk hajlandóak magunkba nézni, reflexszerűen a környezetünk pusztításával mélyítjük saját nyomorunkat. Az egoizmus nevű népbetegségnek is ez a problémája. Három alapfeltevés feszül egymásnak, megakadályozva a kiegyensúlyozott állandóságot, a valós szükségletek stabil felismerését. A feszültségben az én vergődni kezd, és véletlenszerű képzelgéseinek áldozatává válik.
A három alappillér, képzet: 1. Empatikus, jóindulatú, sőt esetenként áldozatkész vagyok. 2. Mint önálló létező jogom van bizonyos dolgokat megkapni a környezetemtől. 3. Mint önálló létező jogom van bizonyos dolgokat nem megadni a környezetemnek. A 2. és a 3. össze nem illése csak egy apróság, mezei önző az ember, ha kevesebbet hajlandó adni, mint kapni, sőt, ha nem hajlandó bizonyos dolgokat megadni azok közül, amiket ő másoktól elvár. De ha emellett még az 1. pont is él, azaz szent meggyőződése, hogy ő korrekt, empatikus, egyenlőségpárti, stb, akkor a második kettő viszonya komoly összeütközésbe kerül a harmadikkal. Lehet erről hazudozni magunknak, csak célra nem vezet, mindig érezni fogjuk a hibát. Néha azt, hogy rossz emberek vagyunk, néha azt, hogy nem kapunk eleget, néha azt, hogy sokat adunk, néha azt, hogy keveset. Természetesen a feszültség miatt szinte hisztérikus érzelmi töltettel történik mindez. Nem jó irány. Hasznos önvizsgálatot tartani, önmagunk és mások tükrében dönteni az irányról: igenis többet várok el, mint adok, és önző vagyok, vagy nem vagyok önző, de akkor tényleg nem leszek. Ha értékeltem magamat, döntöttem, tisztábban látom majd a világot, a vágyaimat, a helyemet.

Keresés

Mi különbözteti meg az önigazolás keresését az „én” keresésétől? Pusztán egy mondatrész, egy indok: „mert én ilyen vagyok”. Egy elcsorbított hivatkozás az alapfeltevéseinkre, döntéseinkre, pillanatnyi életvitelünkre. Nem lenne szabad összekeverni az identitásunkat, a világban betöltött pillanatnyi helyünket önmagunk szentségével. Ha ezt tesszük, nem önmagunkban hiszünk, hanem külsőségekben. Nem az ént határozza meg az, hogy hiszek-e a házasság intézményében, vagy karrierista vagyok-e, ez mind csak egy választás, egy helyzet, egy üres külsőség. Nem kételkedek abban, hogyha nem írnék, vagy a leírtakon el sem gondolkodnék, az is én lennék, csak máshogy tölteném be a helyemet a világban. Külsőségekre (és most minden külsőség, ami a benti "semmihez" képest kint helyezkedik el) hivatkozni puszta önámítás, egyszerű menekülő útvonal a tényleges „én”, az azzal kapcsolatos felelősség, sőt a világban betöltött helyünkből adódó felelősség elől is. Tévút.

Vannak persze konstansok az alapfeltevésekben, mint az alma, a gravitáció a Földön, hogy felismerjük a mosolyt, esetleg egyéb mélyen gyökerező megszokások. Ezzel sincs baj, nem szabad megerőszakolni magunkat, már a rálátás is egy csoda. Változni, úgyse változhatunk, nem is szabad, viszont változtathatunk, a változtatás pedig csupa külsőséget érint vagy az ezekhez való hozzáállást.

Ha nem a fent említett önző utat akarjuk követni (amelynek 100%-os, biztos alapokon nyugvó megvalósulása véleményem nem létezik), akkor kegyetlenül szembesülni fogunk a kettős mérce problémájával. Ami természetes, hiszen magunkat belülről, másokat kívülről figyelünk. A gondolatok felszabadítása segíthet abban, hogy másokba is megpróbáljunk betekinteni úgy, hogy lehetőségeinkhez képest beleéljük magunkat a helyzetébe, elfogadjuk a döntéseit, felépítjük magunkat az általa mutatott minták, környezet szerint. Ahogy magunkat sem külsőségekkel azonosítjuk, másokat is megpróbálunk nem külsőségekként azonosítani, és itt is már az igyekezet minősíti az embert. Sajnos a kettős mérce világát éljük, sem térben, sem időben nem szeretném behatárolni, ebben vagyunk. És a világ az évezredes intések ellenére (szeresd tenmagad…) tele van hamis prófétákkal, akik a zavarba vezető önigazolás keresése felé terelnek másokat. Elítélnek, védenek, nyíltan és erőszakosan kínálják fel újra és újra egyszerű, felszínes téziseiket, ítéleteiket, üres válaszaikat. Ez a könnyebb út, legalábbis látszólag. Tényleg könnyebb, csak nem út: ha el szeretnél jutni valameddig meg kell másznod a hegyet, mert az erdőben az ösvény csak körbe-körbe visz. Árnyak szegélyezik, érthetetlen hangok, és sosem fogsz megbékélni a világgal. Míg felfelé kapaszkodva a fáradtság kételye erősít, lábaid tiltakozó izomlázával harcolva tanulsz meg uralkodni az ösztönös, buta berögzüléseken. S ha néha megállsz, egyre teljesebb képet kapsz a környezetedről. Fent megijedsz (természetesen) ráeszmélsz, hogy milyen apró létező vagy, hogy milyen kicsi az én, és mennyire megfoghatatlan, majd lefelé haladva a másik oldalon megtanulsz örülni a hegynek, az erdőnek, a térdedet felsebző szikláknak.

Cél?

Ez nem a szentté válás útja, nem valami túlvilági spiritualizmus, nehogy azt higgye valaki. Pusztán a mindennapi ember mindennapi élete, ettől ugyanúgy szelektálhatsz, hogy kivel szeretsz beszélgetni, kiket engedsz közel magadhoz, és mindezt továbbra is külsőség alapján teszed. Mert azok határozzák meg helyünket a világban – mint írtam. Nincs ezzel semmi gond, ez egy törvényszerűség. Ez az út pusztán rendet rak benned, azaz egy folyamatos rendrakás, hiszen változnak a körülmények, és mindig lesz valami, ami a felszínre bukhat. Ez az út a belső tisztálkodásé, hogy felismerjük a bennünk gyökerező rossz érzéseket, és kiirtsuk őket.
Minden jó benned kezdődik, és minden rossz benned végződik. A harag, a csalódás, az utálat mind olyan érzelmek, amik bennünk gyökereznek, és könnyen az identitásunk részévé válnak. Könnyen okoljuk a környezetünket miattuk, pedig rajtunk múlik, hogy át tudjuk-e változtatni megértéssé, elfogadássá. Szomorú megértéssé, hiszen, amire ösztönösen haragudnánk, vagy amit csalódásnak élnénk meg, olyan dolgok, amik mélyről jövő várakozásainkkal ellentétesek, és egy várakozásainkkal ellentétes emberi megnyilvánulás, természetesen nem jó érzéseket generál bennünk. Jobb a helyükre rakni az érzelmeket, felismerni a szomorúságot, és nem a másikat hibáztatni, hibázunk mi is eleget, de erre már a döntéseink elemzésénél rájöttünk….

Az élet ezer nehézséget tár elénk: betegségek, veszteségek, örömök. Másoké és a sajátunké. Rajtunk múlik, hogy ezeknek mennyire tudjuk átadni magunkat, hogy "profitálhatunk-e" belőlük. Hogy értékesek lehetünk-e önmagunk előtt. Hogy a zavarunkkal bántunk-e másokat, bántjuk-e magunkat, hogy szembe tudunk-e nézni a nehézségekkel emberként, emelt fővel, vagy sarokba szorított állatként akarunk üvölteni, esetleg partra vetett halként, üveges szemekkel, értetlenül, levegő után kapkodva nézni magunk elé. Akarjuk-e érezni az elfogadás nyugalmát, akarunk-e szomorú következtetéseket a zavar végén, vagy beérjük a haraggal, a reflexekkel, az ösztöneinkkel... Hogy megbánni akarunk-e tetteket vagy tanulni belőlük, hogy tartani akarjuk-e magunkat vagy kapaszkodni valami bizonytalan felszínbe, ami holnap semmivé foszlik: jön egy apróság vagy egy tragédia, és értetlenül állunk azelőtt, hogy hova tűnt a régi valóság, a vélt igazság...

Enyém

Nem áltatom magam, hogy ez egy jó vagy igaz út lenne. Tény, hogy kiegyensúlyozottabb lettem benne, és felkavarni a külvilág tud, az emberek fájdalma, vagy egymásnak való fájdalom okozása. Főleg, ha céltalan, buta okokra vezethető vissza, de ez az én utam, az én döntésem, amit újra és újra átgondolok. Kísértett már meg a nemtörődömség, de legalább egy esélyt kell adnom mindennek, és ha a saját démonaimmal szembenéztem, csak utána nézem meg másokét...

Végszó (ápdét 2010.01.15.)

A kommentek kapcsán megismétlődött bennem egy hiányérzet a leírtakkal kapcsolatban. A gondolataimat részint elindító, már említett (szerintem nagyszerű) elmélkedést újra elolvasva, annak befejező idézete szüntette meg a hiányt: "itt nincsenek válaszok, csak választás".

"Belvárosi+egyetemista+lány+par" - ha megtaláltad, szólj nekünk is:)

+ egy gif ajándékba mindenkinek (bár nem dugás, de csak megteszi ez is)

A szextársasjátékokban nem hiszek, a szexi társasjátékok viszont izgalmasak tudnak lenni, csak egy kis fantázia kell, és kedvenc társas- vagy  kártyajátékunkat kellemes előjátékka, finoman erotikus időtöltéssé varázsolhatjuk:)

A "szociológia doktori disszertációja miatt kurvának álló lány"-os szerepjáték.

A megbánás menekülő útvonal önmagunk elől. Még 16 évesen ismertem fel, hogy úgy akarok élni, hogy semmit ne kelljen megbánnom. Természetesen az nem működött, hogy nem csinálok hülyeségeket, mert igenis követek el bakikat, kicsit nagyot. Lejáratom magam, megbántok, megbántódok, mindig vannak balesetek. A megbánás nélküli létben az első próbálkozás a tisztázás. Magammal, mással, menteni a menthetőt. De ez csak amolyan kényelmi érdekű kerülőútvonal, a nehezebb út ennél izgalmasabb:

Szembe kell nézni magunkkal. Hülyeség azzal áltatni magam, hogy nem én voltam, meg a körülmények szőttek összesküvést ellenem. Igenis, a barom is én vagyok, a hülye is, a botrányosan bebaszott is. Megbánni egy dugást, egy piálást, egy csókot, egy információ átadást, mind baromság. A kockázat benne van a tettben, a tett pedig döntés kérdése, nem csak úgy történnek a dolgok velünk. Kényelmesnek tűnő út folyvást másokat hibáztatni, vagy megbánni a tetteinket, de nem vezet jóra. El kell ismerni a hibákat, amiket elkövettünk, együtt élni velük, tanulni belőlük, hogy jobbá válhassunk (amennyiben akad ilyen célunk), nem pedig megtagadni őket...

Tehát megnéztük, a filmben nem csalódtam, az Az IMAX-szal már más a helyzet. (Közben ajánlom pár ember figyelmébe a toldalékolást: az exszel és nem az exel volt jó öt évvel ezeleőtt egy bangkoki szervkereskedő pincegarázsában.) Úgyhogy ketté is szedem a problémát. A filmre és a mozira.

A film:

A scifihez és a fiction mesékhez nyitottnak kell lenni, és egy kicsit más mércével kezelendők, mint egy teleregény. Sok helyen olvasom a kritikát az Avatar sztorijával kapcsolatban, hogy nem nagy szám, sőt, kifejezetten bugyuta, és lehet, hogy igazuk van. Én nem állok neki pontozni a "csavarok" számát a sztoriban, nem hívok össze zsűrit Settenkedővel meg Somával az élen, hogy a kiszámíthatóságát megszavazzák. Nekem sokkal fontosabb a nézhetőség, a történet vezetése, ami viszont mesteri: ha belegondolunk, a karakterek jellemfejlődése nem holmi szokásos nyáladzás közepette ment végbe, kimaradtak azok a jelenetek, amelyek a hasonló történetekben megszokottak: első félórában a könnyező konfliktus a kivénhedt liberális hippi, és az érzéketlen főhős között, és az utolsó félórában a könnyező konfliktus a begyepesedett konzervatív marha és az emocionalitásában dagonyázó főhős között. Megvolt persze, megvolt ez a filmben, de nem 10-10 perces kényelmetlen jelenetek során, hanem a cselekmény részeként. Ez viszont rendezői (forgatókönyvírói) szempontból messze elismerhető. Magyarázkodó, szájbarágós nyálbetétek nélkül, az eseményekkel vitte a történet fonalát. Ezt ne felejtsük el, a messze túlbecsült Star Warsnak sem bonyolultabb a története, csak nyolcvanháromszor több a nyál benne (+ olcsó időhúzások R2 pittyegésével - ez kb a filmek 5%-át teheti ki).

Igen, nem volt nagy szám ez a sztori, de ahogy vitte a film a történetet (futva, loholva egy hátizsákban), az csodálatos volt és messze kompenzálta az esetleges hibákat én el is nézem őket (pozitív hozzáállás). A Distrit 9-nél voltak hasonló kritikák: milyen logikátlan ez meg az, csak azt felejtették el, hogy azok a logikai hibák nem voltak olyan marha nagyok, mint egy Zskat filmben, egy kicsit adtak a sztorihoz, és az esemény ment, a film zajlott fölösleges klisék nélkül. Nem az volt a film lényege, és hatszor annyit adott a hiba közvetett módon, mint amennyit közvetlenül elvett.

Az Avatar sztorija tetszett ebben a rendezésben, el is nyelt, megrágott, csak kiköpni felejtett el, erre volt a válaszunk az esti piálás. A látványról meg a 3D-ről külön nem szólok, ezt megtették ezren. Személyes megjegyzés a 3D-hez, hogy az első húsz percet alig tudtam élvezni a filmből, mert folyamatosan össze-vissza fókuszáltam a szememmel puszta technikai érdeklődés címszóval, de ez meg az én hülyeségem:)

Ha valaki még nem látta, nézze meg, megéri tájékozódni, de azért olyan sokat nem szabad várni tőle. Jó, nagyon jó, van olyan jó, mint amennyire ajnározzák:)

A mozi:

IMAX 3D, Magyarország. Mindazok után, amit olvastam az Avatarról egy dologhoz nem fért kétség: a mozi jó lesz. Nem voltam még a budapesti IMAX-ban, így ezt is érdeklődve vártam. Felszerelkeztünk kólával, popcornnal, ahogy illik, és beléptünk a nagy magyar valóságba: a terem mérete egy kisvárosi szocialista moziéhoz hasonló, a székek az ülőhelyek mérete szintén. Egy szem eltérés, hogy párnázottabbak, mint az általános iskolás emlékeimben szereplő kínpadok. Meg persze a vertikális elhelyezkedés: azért mégsem rejti al a kép 43%-át az előtted ülő két nagydarab marha. Se pohártartó, se hely. Ha már nagy magyar valóság, mi is adtunk a tutinak, és természetesen egy egész soron keresztülvágtázva közelítettük meg a helyünket. Elragadott a fíling hiába, és ragadt a padló is egészen a 6. széktől a végéig. De olyan kőkemény módon: előző napi kóla felöntve egy kis maival. A gond az, hogy aznap az első Avatar vetítésen voltunk. Tudom-tudom, nagyon az elvárásaim meg előtte biztos volt más is, de a tökéletesen egyenletesen elterülő ragadás (leellenőriztem, nem a cipőm volt a ludas) valami sokkal mélyebb problémáról árulkodott.

Hely hiányában igen kellemeset problémáztunk a pakolásnál: két főnél egy táska, két 3d szemcsi, egy popcorn, egy kóla, meg két üveges üdítő volt található. A szemüvegek papírzsepis letörlése alatt a másik egy túlzsúfolt virágállványra hasonlított.

Vetítés előtt egy nagyon aranyos kislány olvasta fel az IMAX-szal kapcsolatos instrukciókat, feliratra nem futotta, tudom, és így legalább volt egy ismételt általános iskolai nosztalgia az egészben: "Ha valaki az ünnepség alatt rosszul lesz, a sor végén álló osztályfőnöke kikíséri." - és itt mindenki ránézett Kovács Robikára, aki rendszerint minden ünnepségen rosszul lett, az osztályfőnöke pedig ugrásra készen várakozott.

De nem csak a szemüveg és a padló volt foltos, hanem a vetítővel se lehetett minden rendben, ugyanis a vászon bal felső sarkában (de nem a periférián) egy kisebb homályos 2d-s folt éktelenkedett, amelyet újra és újra észrevéve "kiestem" a 3d élményből, sőt kifejezetten meghülyítette a szememet, és bekiabálhatnékom lett, hogy adok törlőkendőt, csak csináljanak már vele valamit... Ennél viccesebb a 3d-ben a magyar feliratozás lett: mi magyarok túlmegyünk mindenen, Cameron elmehet a sarokra koldulni, a magyar felirat ugyanis 4D-s! Ennek technikai megértéséhez annyi árulható el, hogy 2x2D megvalóstással értük el, a kétszerezés az egyszerű 2d a 3d-ben módszerrel valósult meg. Ha el akartam olvasni a hupikék törpikék beszédét be kellett csuknom az egyik szememet. Tiszta szemészet.

Ne értsen senki félre, nagyon jó ez az IMAX. Nagyon jó lehet egy 45 perces dínós 3d-hez, de az Avatarhoz kevés. A fél órás bemutatókhoz kitalált zug érzetét kelti, és tényleg az is, így várom a következő (remélhetőleg rendes) IMAX-ot Magyarországra. (és bízom benne, hogy a mellettem ülőnek nem lesz olyan durva szájszaga, mint most volt, illetve ha van, akkor legalább becsukva tartja a száját 160 percen keresztül...)

Ezennel leborulok James Cameron és stábja lábai előtt (öt jéger van bennem, szóval írhatok ilyeneket). Köszönöm, hogy visszahozták kis időre a gyerekkoromat, mikor mindenre rácsodálkoztam, és ha csúnyán beszéltem volna gyerekkoromban, ilyeneket nyögtem volna ki folyton, hogy húbazmeg.

És ezennel üzenem mindenkinek, aki bele tud kötni az Avatar filmbe, hogy csak sajnálni tudom :) Örülök, hogy végre egy okos amerikai filmet láttam (az okos jelző elsősorban az amerikai filmekhez képest értendő), felesleges szenvelgések nélkül, csodás látvánnyal, ami mögött kiéreztem a tudást és a lelkesedést (persze, a producereket és a bevételi várakozásokat is, de az kit érdekel?).

Mellesleg ez az öt jéger szállított vissza a földre. Bocs drágám, hogy elloptam a poszt címét tőled:)

Idegen vagyok, egy ufo. Csészealjammal a Föld körül keringve próbálom értelmezni az emberek világát, ami néha komoly nehézségekbe ütközik. Itt van például ez az új film, az Avatar. A héten fogjuk megnézni, olvastam már kritikát róla nem egyet, nem várok sokat, csak szimplán kíváncsi vagyok, így figyelem a további híreket is vele kapcsolatban.

Természetesen a politika szolgáltat fejtörőket ezzel kapcsolatban is, és bár kivételesen örülhetnék, hogy nem a magyarok jönnek olyan debil feltételezésekkel, mint például az volt, hogy a gyerekvállalási kedvet minden bizonnyal növelné, ha meg lehetne választani a születendő gyermek nemét, mégis fennakadtam egy cikken. Az Avatart az USA konzervatívjai támadják ilyesféle indokokkal:

"Jonah Goldberget, a National Review magazin szerkesztőjét felháborítja, ahogy Cameron a konzervatív és liberális értékrend szembenállását ábrázolja. Azt pedig közhelyszerűnek tartja, ahogy a film támadja George Bush volt amerikai elnök iraki háborúját, ráadásul még a vietnami háborúval is párhuzamot von. John Podhoretz, a Weekly Standard kritikusa mélyen Amerika-ellenesnek bélyegezte a filmet, amiért szerinte arra sarkallja a közönséget, drukkoljanak, hogy az amerikai katonák a filmben veszítsenek a "felkelők" elleni harcban."

Nézek ki a fejemből, és nem értem. Olyan, mintha fényévekre lennék ettől a bolygótól, mintha sose keringtem volna körülötte.

Persze el lehetne intézni azzal, hogy felkiáltok: "Köpködők!" Vagy törődhetnék sokkal ufóközelibb problémákkal, mint a kollektív szerződés nélkül maradt buszofőrök kérdése: kollektív szerződés nélkül nincs leszabályozva, hogy mikor kell bejelenteni a meghibásodást, tehát a munkavállalótól elvárható, hogy AZONNAL bejelentse, ha valamiért nem tudja a munkáját végezni. A ksz a dolgozóknak kedvez.

De vissza a köpködőkre: nem látták a Pocahontast? Nem látták a Törpökkel táncolót? Nem láttak még ezeregy ilyen bugyuta témájú filmet? Mi ez a hirtelen jött érzékenység? Talán a saját hitük igaztalanságától félnek? De ennyire? Már a konzervatívok is lesüllyedtek a szélsőséges jogvédők szintjére, akiknek lételeme, hogy szembe menjenek mindennel, ami jön, mert ha nincs mivel szembemenniük, akkor a létezésük kerül veszélybe?

Frank Herbert írta az egyik Dűne könyvben: "miután egy létező valami  valamely irányba fejlődött, inkább a halált választja, mintsem az ellenkezőjévé alakuljon." Talán pont az Avatarral kapcsolatban érzik ezt a mondatot igaznak magukra... Én tényleg nem értem miért, de még nem láttam a filmet, biztos van benne egy eldugott graffitti, amely Bush ex-elnököt valami főgonosznak állítja be... Majd kiderül.

Az előbbi idézet ellenben lehet az idei év mottója, tessék elgondolkodni rajta:)