FérjBlog

A mélyebb élménybeszámoló előtt elmondom: jó időnk volt, sikerült barnulni is. Visszaérve Budapestre egyből megcsodáltuk az ufókat, de a buszon csak egy őrültbe botlottunk bele. Most citromos Gösser, és pakolászás.. Mindenkinek szép estét! :)

Ismét megyünk egy hétre nyaralni. Mármint kivettünk egy hét szabit, meg nem leszünk itthon 8 napot, így egy hétnek mondjuk a nyaralást, ami, ha jobban megnézem, valójában csak egy 5 napos kiruccanás. Nem  is szívesen mennék sokkal hosszabb időre, de azért ez az öt nap mégis nevetséges: pénteken munka, este pakolászás, szombat hajnalban kelés, felcuccolás, vasárnap estig családlátogatás, vasárnap este megérkezés nyaralási helyszínre, hétfő reggel első bevásárlás, aztán döglés (bakker, ez nem az ásés, szójjatok má rám) . Naponta egy kis túra ide, egy kis túra oda, szombaton fel, és irány haza.

Szóval mégis milyen már ez: amit innen, meg munkahelyről látok, hogy egyik nap dolgozom, másik nap már korán el, aztán több, mint egy héttel később hazajövök, egy nap van mosni, takarítani, összekapni magunkat, aztán hétfőn munka. A másik oldalról meg mit látok: 5 teljes nap pihenés, ami meg nem valami sok. Tiszta időzavar vagy mi. De majd tartalmasak leszünk:)

Kellemes jövő hetet mindenkinek!

Ui: a hajamat lenyírtam.

A statisztikák alapján rengetegen keresnek a pénisz méretére, annak átlagos vagy aktuális (?) jellemzőire, esetenként képekkel, stb. Az idetalálók közül körülbelül ugyanannyian, mint pornóra. Úgyhogy összeszedem, ami eszembe jut a témában, és a blog fennállása óta jön az első 18-as karikás poszt.

Az origo női lapozó megint melléfogott egy cikkel. Nagyon aranyosak, hogy elővesznek problémákat, amelyek érintik a hölgyeket, de a misztikusságba hajló indokkeresések, amik mögé bújtatják az egyszerű dolgokat, finoman szólva viccesek tudnak lenni. Kihívó külsejű idegen nők hatása a párkapcsolatra című cikkükben egyrészt a médiamacákról, másrészt az utcán önmagát riszáló "jó nőkről" beszélgetnek, a végén egész jó tanácsokkal, csak az alapvető fejtegfetésük (genetikailag vonzó a nagy mell, stb) egy félremagyarázás, ami nem feltétlenül hasznos az érintetteknek, amennyiben a harmadik fél megnézése című problémával találkoznak. "hogyan lehet, hogy bár a Pamela Anderson jellegű nőkről számunkra ordít a rengeteg ide-oda bepakolt szilikon és a panelfal vastagságú sminkréteg az amúgy is botoxos arcon, mégis sorra dobálják őket a "világ legjobb nője", "az év legszexibb csaja" díjakkal, és az óriásplakátok is az övék. Mégis, hogy alakulhatott ki ez az egész világot megkaparintó téveszme, hogy ők a "jó nők"?" Először is, ezeket a díjakat nem a csélcsap férjek adják, ahogy a Playboy címlaplányait sem ők válogatják. Személy szerint visszasírom a 70-es évek természetesen dúskeblű, széparcú címlaplányait, a nyolcvanas évek Takarék Szövetkezet kártyanaptárjait. Ne gondolja már senki, hogy Keleti Györgyi, akinek műtét nélkül is olyan az arca, mint egy kipingált fejessaláta, komolyan tetszhet egy átlagos, szexuális tapasztalatokkal rendelkező férfinak! Sajnos ez a kínálat. A nyálcsorgatásnak pedig lényegesen prózaibb okai vannak, mint a genetika (ha a genetika ilyen nagy szerepet vállalna, akkor a mosdatlan punci és a burjánzó hónaljszőr divatban lenne):

1. Ami a kirakatban van, azt megnézi az ember. Fontos leszögezni, hogy a kirakat megnézése nem jelenti azt, hogy tetszik az, amit benne látsz, csak nézelődés. Attól, hogy megnéz az ember két gigászi csöcsöt, még nem tetszenek neki azok. Ennek a félremagyarázása több oldalról is problémát okoz. Tipikusan ilyen lehet a (khm) húsosabb hölgyeknél a hatalmas, zsíros mellek kirakása után ahogy elégedetten vonulnak az utcán, mert mindenki megnézi őket! Hogyne nézné meg az ember azt a két hatalmas tőgyet, meg az úszógumit? Ritka az ilyen, na, és ez nem a tetszés kérdése.

2. Az öltözködésnek üzenet értéke van. Aki kurvának öltözik, azt kurvának nézzük. Lehet ezt finomítani, hogy könnyebben azonosulunk a szexuális fantáziákkal, de felesleges. Amíg ránéz az ember egy jólöltözött csinos csajra, arra gondol, hogy milyen jóképűnek kellene lennem ahhoz, hogy rámnézzen, mennyit kellene keresnem, hogy megfelelő helyre vihessem vacsizni, mennyit kellene udvarolni neki, telefonhívások, türelem, ahhoz, hogy megfektessük. Amíg egy kurvásnak öltözött csajnál az ember arra gondol, hogy csak pár tízezer választ el a szopástól. A kurva nem jó nő, hanem könnyű préda. A szexuális könnyelműség felvállalását meg értékeljük: nyílt lapok, semmi álszenteskedés, szűzkurválkodás.

Jó reggelt!

Enyhe másnapnak mondható furcsa érzések motoszkálnak bennem. Tökéletes kezdő lökés ahhoz, hogy a hetek óta feje tetején álló munkahelyi világtól kicsit eltávolodjam, és egy távlati képet kapjak a feladataimról, az összetett problémákról. Szerencsére én is fejtetőn állok, úgyhogy nem jövök irányzavarba. Ilyen a nyár, ami régen a pihenésről szólt, most rohanás: pénzügyi félév zárása, fejlesztések, alapértelmezett feladatok. Persze szabadidőben rohanás ide, vendégek oda, és még meleg is van, így jóval könynebb kimerülni. Rohannak a hetek.:Írok egy posztot szombaton, aztán máris szerda. Szerda? Jövő héten újfent nyaralunk, megint egy hét távol fővárosunktól, remélem, jó időnk lesz. Jelenleg 28 fokos csúcsokat jósolnak, némi viharral. Talán a bográcsolást sem lustuljuk el úgy, mint két hónapja:)

De úgy igazán önző, mert az önzés képes kompromisszumokra, az önzés jót akar, az önzés nem fél tenni érte. Az a fajta önzésnek nevezett önmegvalósítási szarság, amiről több helyen is szenvelegnek, valójában az énkeresés, a szabadságvágy csapdája. Nem önző és nem szabad, de még csak nem is önmaga az az ember, aki valami elképzelése miatt nem hajlandó kompromisszumokat kötni, aki eljövő lehetőségektől fosztja meg az életét a pökhendi felkiáltásaival, hogy "Én ilyen vagyok", "Önző vagyok". "Tudom én, hogy megy ez" stb.

Ez korlátoltság, ami szinte népbetegség lett. A fene nagy szabadságukban az emberek önmagukban kezdtek el kicsinyes, buta korlátokat állítani, ezzel megfosztva magukat a pozitív élményektől, az önmegvalósítástól és a szabadságtól. Mert mikor vagyok szabad? Akkor ha nem vagyok korlátozva, és ha előítéletek, önsajnáltató történelmi negatívumok miatt megfosztom magam lehetőségektől, nem vagyok szabad. Ha úgy mondok valamire nemet, hogy végiggondolom, mérlegelem, az már a szabadság egy foka. A gondolkodás nélküli elutasítás viszont a saját korlátaink börtönét jelenti. Ilyen korlát az önmegvalósításnak nevezett szarság ürügyén a külsőségekkel azonosítani önmagunkat.

Az Én lényegét úgyis csak akkor látjuk meg, ha nem annak a keresgélésével vagyunk elfoglalva, és visszatekintve a különféle élethelyzetekre meglátjuk bennük önmagunkat: egy rendkívül apró, változatlan, de fontos kis pontot.

A párkapcsolatokban különösen fontos a felszínes jelenségektől való elszakadás, hiszen egy kapcsolat természetszerűen változik és változást hoz az életünkbe is. Ilyenkor fölösleges, és végképp szerencsétlen dolog a barátainkkal, a bulikkal, a sörözésekkel azonosítani önmagunkat, hiszen én az vagyok, ami minden helyzetben vagyok, és nem egy élethelyzet. Ha pedig ragaszkodunk a "függetlenséghez", és esetenként ezt a párunk elé tálaljuk, akkor ne áltassuk önmagunkat (és a másikat sem) komoly kapcsolattal, elvárásokkal, lelkizéssel.

A magány, a nagy társasági élet, a buli csak egy élethelyzet, és nem önmegvalósítás. A házasság, a párkapcsolat és a gyerek is "csak" egy élethelyzet, igyekeznünk kell megtalálni önmagunkat benne, azaz továbbvinni az énünket az új helyzetbe is. A csökönyös ragaszkodás nem vezet jóra. Persze vannak határok, vannak szükségletek, és ha ahhoz, hogy boldog legyek, néha hozzátartozik az a sör is, akkor a párom látja rajtam, tudja rólam, és ha önző, akkor elenged, mert annál boldogabban térek vissza hozzá. Ha nem szívesen "enged el", akkor nem megyek annyit, ez az én kompromisszumom, amit az önzésem diktál, mert én nem akarom megkeseríteni a mindennapjaimat.

Ez egy nagyon-nagyon egyszerű dolog, a kapcsolatokban mégis annyi buktatója szokott lenni. Például nem kommunikálnak a szándékokról, a szükségletekről, hanem áldozatvállalásnak élik meg a lemondásokat. Ez előbb-utóbb vagdalózáshoz vezet, vagy a kapcsolat eltérő megítéléséhez, ahhoz a hülye helyzethez, amikor a két fél mást vár a kapcsolattól. Kérdés, hogy egy ilyen esetben van-e értelme a folytatásnak, van-e értelme csinálni tovább. Időhúzásnak be szokott válni az, ha nyitva hagyjuk a kérdéseket, elnapoljuk a problémákat, de a tüske ott marad. Vagy még rosszabb: a másik olyan komolytalanul veszi az egészet, hogy egyszer csak összetöri az embert. Vagy mi törünk össze valakit, mert a másik komoly szándékai nincsenek tisztázva.

Persze nem kell egyből mindent túldramatizálni, életkortól, élethelyzettől is függ, ellenben a kapcsolat jövője szempontjából a fizikai, anyagi és/vagy lelki összeillésen kívül sokkal fontosabb a szándékok egyezése. Egyszerűen könnyebb mindkét fél számára kielégítő kompromisszumokat hozni úgy, ha mindketten ugyanúgy össze akarunk költözni/házasodni, gyermeket vállalni, vagy éppen az ellenkezője: ha egyik sem akarja lekötni magát, és foglalkozna még a karrierrel, a bulikkal, másokkal.

Nem tisztább önzés-e olyannal lenni, aki azt akarja, amit én akarok, mint alkuk hadába bonyolódni, mert "jó a szex", "mindenem megvan", "szép a szeme", vagy mert a pöttyös könyvek, magazikon alapján arról képzelgünk, hogy hozzánk ilyen való? Hozzám például az egykori "zsánereim", egyáltalán nem illettek, sokáig kerestem, erőlködtem egy bizonyos típus beillesztésével az életembe, de egyszerűen nem működött. Lehet, hogy én olyat szerettem volna, de pár elmebaj közeli állapot után rájöttem, hogy fölösleges ábránd. Nyitnom kellett, hogy megtaláljam azt, aki igazán hozzám illő, akivel igazán együtt tudok élni, akivel szeretek együtt élni, akivel ezt meg tudom valósítani. Nem egyszerűbb önzés-e, ha a külsőségekkel kapcsolatos rugalmasságunkat növeljük, minthogy a családalapítással és/vagy függetlenséggel kapcsolatos pillanatnyi korlátainkat, hosszú távú elképzeléseinket adjuk föl?

Eme nagyszerű intés egy South Park epizódból van a barkácsórát tartó bácsi szövege.  Ebben a részben található a lányok háztartástan órája is:

Visszatérve: buzgálkodásellenes bácsinak milyen igaza van, mennyi baleset történik a buzgálkodásból: buzgón futnak emberek a villamoshoz, közben elüti őket az autó, buzgón babakocsival futnak a villamoshoz (faszkorbács), a 8. emeleten a kieső ablaktisztító folyadék után nyúlnak, még éppen átsurrannak a piroson, ilyenkor úgysem jön a vonat, minek néznének szét és egyebek. Vigyázzatok magatokra és ne buzgálkodjatok:)

A munkában sem...

Délután egy posztot akartam inni (bazze) írni, miközben az idei nyár slágersörét szopogattam (Citromos Gösser - nyomokban alkoholt tartalmazhat). A asszony fodrásznál, itthon a sörök, amikkel úgymond hazavárom, kurva meleg idő, hetek óta túlzott pörgés melóban, egyéb nyalánkságok: tökéletes szituáció egy kis írásra.

Aztán rájöttem, hogy a takarításra még tökéletesebb, úgyhogy újabb sört bontva nekiálltam: Mint rendesen a wc-fürdővel kezdtem, le is basztam magam, hogy túl parásan csinálom, mert nem önt el minket a szenny attól, ha nem hetente vízkőoldózom a csaptelepeket, majd akkor, ha két hónapig hozzájuk sem nyúlunk, elég lesz. Aztán az előtér/konyha/étkező (3in1) helyiségből szétszórtam a cuccokat, amik olyanok, mintha régóta halmozódnának, de ez csak annak a jele, hogy tökéletesen tudjuk visszatenni őket, aztán porszívó, felmosás. Közben Trickyt hallghattam, meg a ház előtt a senki földjét is felsöpörtem (ne kérdezze senki, hogy jutottam oda, egyszercsak ott voltam). Az a ragadós paca a pincefeljárónál valami fokhagymaesszencia lehetett, maradéktalan feltakarítása után immár örökre rejtély marad. Vissza is pakoltam, az ablakmosás hiányzik, de fél nyolckor már nem állok neki, a hálót és a nappalit is holnapra hagyom. Most elégedetten izzadok a gép előtt, és élvezem a Yonderboit, amire váltottam. Úgyis mindjárt hazajön a drágám.

Ja: a Balcsi földrajzilag mindig kicsit messze volt tőlem ahhoz, hogy túl nagy figyelmet szeteljek neki, kicsi hazánknak van annyi szép része, amiket szeretek néha meglátogatni. Bár a lustaság nagy úr. meg nem vagyok egy nagy fürdőző, 20 karcsapás az illem kedvéért, és ennyi elég. A víz közelségét viszont szeretem: evezni, vagy csak dögleni egy folyóparton, lesni a naplementét, csapkodni a szúnyogokat...

Hétvégén elmentünk a Balatonra. Évente kétszer egy nap belefér, tavaly Badacsonyban voltunk, hogy mi majd borozunk, meg miegyebek, de nem jutottunk fel a hegytetőre. Meleg volt, így a hegy lábánál álló büfével beértük. Egy hangoskodó bandát leszámítva jó volt, a bor is jó volt, meg volt egy bácsi, aki vigyázott ránk. Mármint remélem ezért nézett minket folyamatosan. 

Most, hogy az egész nap előttünk legyen korán kellett kelnünk, legalább az odaúton nem akartunk megsülni, elég az hazafele is. Szerencsére a vonatot pontosan néztem ki, nem úgy, mint a buszt, ami pont akkor nem jött, amikor szerintem kellett volna. Meg el is aludtunk, úgyhogy 30 percre csökkentettük az amúgy egy órás, reggeli készülődés címet viselő szertartást. Földváron kicsit hideg volt még árnyékban, a víz is hidegnek tűnt kislábujjbelemártás alapján, de aztán befelé menet melegebb lett (tényleg hidegebb a partnál), meg a hullámok is nagyobbak lettek. Az idő szép volt, a színek gyönyörűek, a balcsi azúrkék (drágám, javíts, mert én asse t'om, milyen az azúrkék, de jól hangzott), a windows cyannak nevezné.

 (Ez miért néz ki fotosoppoltnak, amikor csak átméreteztem?)

Sör, sör, jéger, hajó, kolbász, hajó, sör. A citromos Gösser elég iható, sőt, kitikkadva a melegtől nagyon kellemes, az illúzió kedvéért pedig az a 2% bennefelejtett alkohol is megteszi.

Amennyire nem szerettem a Balatont (tudom, fúúúj), most annyira tudom értékelni, feltéve, hogy nem egy strandon belül rohadunk egy egész napot. Még az is egész elviselhető volt, hogy a harmadik hajónak a tetejét ellepték mindenféle zajongó, rohangáló gyerekek, mi meg addigra már halálközeli állapotban voltunk.

Szóval elég kellemesen telt a nap ahhoz, hogy aztán hazafele lepirulva, fájó fejjel, de elégedettenizzadjon az ember a vonaton.

Csak hétfő reggel ne kellett volna felkelni...

Még az egy hónappal ezelőtti állatkerti kiruccanásunkkor volt alkalmunk ifjú prérikutyákat látni. Őket amúgyis nagyon szeretjük, képesek vagyunk az egyéb látogatóknál lányegesen több időt eltölteni náluk hóban, fagyban, rekkenő hőségben. Legutóbb pont étkezés közben jártunk arrafele, íme, pár fotó:

Ez a hét elrohant, mint látható a posztok túltengéséből. Fárasztó volt, na.

Úgyhogy pihetetésül és a kellemes hétvége kívánásának alkalmából, egy újabb videót kaptok, a Csodaszarvas egy részletét, Hannibal Lecter előadásban:

arról, hogy jó hétvégét, meg minden, ehelyett találtunk egy kellemes hastánc videót. Durva, amit ez a nő művel.

Jó reggelt mindenkinek, bár tudom, hogy messze a reggel. Volt ez a hét eleji nagy hőség, ami után végre egy kis lehülés tapazsztalható. Elég sok volt a rohangálás meg a munka meg a sör, úgyhogy most is csak egy apró életjelzésre van időm. Jackot eltemették már, ugye?

Lerágott csontnak gondoltam az apóstémát, az olvasói és saját ötleteléseket elégnek gondoltam, de végre jött egy hiánypótló interjú Orbán Viktorral. Nézzük hát, milyen apósjelölt az ex-miniszterelnök úr:

Van annyra intelligens, hogy észrevegye kiválóságaidat, és remek embernek lásson, illetve van annyira intelligens, hogy a kislánya féltését eltitkolja előled. Persze számít neki annyira a közvélemény, hogy szélesen mosolyogva közli egy riportban, hogy téged valójában rablónak, tolvajnak tart, mert elviszed a kislányát. Lehet, hogy jó srác vagy, és becsül téged, de mégiscsak megfosztod Őt valami fontostól: "Az udvarló jön és rabol". Persze megjegyzi, hogy "Ha majd unokák lesznek, akkor az ember megbékél, mert az unokákhoz mégiscsak kell egy férj is". Ne vedd megadra, meg kell értened, hogy ez a munkája, meg kell mutatnia az emberi oldalát. De azért tudd, hogy mihez tartsd magad:)

A féltékenységről sem lehet úgy beszélni, hogy ne definiálnánk, és már ez sem egyszerű feladat. Eleve már a kapcsolatok komolyságától is függ a jogosságuk vagy megítélésük. De az egy másik poszt lesz, talán a kölcsönös korrektségről. Most megpróbálom általánosságban összeszedni a féltékenységgel kapcsolatos tapasztalataimat:

- Van ugye az ugynevezett egészséges féltékenység, amikor az ember szíve kihagy egy dobbanást, ha a másik ránéz valakire, ha előad egy sztorit a kedves és sármos kollegáról, a fiatal, csinos és közvetlen kolleganőről. Itt minden azon múlik, hogy hogyan reagálunk arra a nem egészen egy másodpercre, amikor megáll az ütő. Mindenki magára veszi a reakciót, és úgy gondolom, az a jó, ha az ember lenyeli a gombócot, nem engedi negatív irányba menni az érzéseit, örül annak, hogy ennyire mélyről jövően szereti a másikat. Ha megvan a bizalom, gond ebből nem lehet, csak vigyázni kell, hogy a bennünk lapuló "valami" ne a kapcsolat rovására menjen.

- Érdekes fajta az indokolt féltékenység. Nem feltétlenül a szexuális viszony vagy külön töltött esték miatt lép fel, hanem mert úgy érzi a hős szerelmes, hogy a másik lelkében lévő hierarchiában mások magasabban állnak. És ezek a mások a hivatalosan meghatározott viszony szerint alattunk kellene, hogy elhelyezkedjenek. Ez a megalázottság érzése. Amikor nyíltan és rendszeresen flörtöl a havercsajjal, amikor a srác, akivel ősidők óta egy társaságba jár, elkezd alázni, a leány meg az ő alfahím szerepét erősíti (szóljatok majd rám, hogy a diplomások ilyen szempontból vett majomtulajdonságait összeszedjem). Esetleg beszélgetés közben behatolnak egymás intim szférájába tudomást sem véve rólad. Hülye szerelmes ilyenkor marcangolja önmagát, mert a beteges féltékenység jeleit fedezi fel lelkében: tehetetlen düh, gyilkolási vágy, a becsapottság érzése. Természetesen az érzések jogosságát csak akkor hajlandó tudomásul veni, ha a diszkréten csomagolt megjegyzéseire leüvöltik a fejét vagy 10-szer: "Kicsim, vele milyen a viszonyod? Ne haragudj, csak rosszul esett, hogy.." "Mit képzelsz, Ő egy nagyon régi barátom, nagyon fontos nekem, és régen láttam, csak beszélgettünk!" "Jó, csak néha rámnézhettél volna, vagy megfoghattad volna a kezem, de rám se néztél egész este." "Miért akarsz kisajátítani? Mit képzelsz magadról" blabla.. Persze ugyanez a helyzet a feltűnő titkolózásra való finom rákérdezésnél is.

- Van a beteges féltékenység, ami az előzővel szemben indokolatlan, általában dühös, harcias, bántó, kisajátító, igazságtalan. Lehet agresszív és lehet szépen csomagolt lelki terror. Valami megfoghatatlan belső felszültség táplálja, amit bizony érdemes lenne feldolgozni, de nem megy. Gyakran kapcsolatok utolsó felvonását kíséri, mint valami hatásvadász zenei aláfestés. Víziók táplálják, minden emberi kapcsolatba belefantáziál valami rá káros érzelmi kötődést. Neki nem elég a tett, ha van egy havercsaj/vagy valami haversrác, akkor nem lesz elég hivatalos keretek közé szorítani a találkozókat (a féltékeny partner is jelen van), vagy teljesen megszakítani velük a kapcsolatot, mert fél évvel később is azt hallhatod majd, hogy azt álmodtam, hogy elhagytál x miatt, és olyan rossz volt, ugye nincs köztetek semmi. Mindenkiről, aki vele azonos nemű, csak rossz megjegyzéseket tesz, biztos azt hiszi, hogy ezzel arról győz meg, hogy Ő az egyetlen, az Igazi. Még haverod 5 éves kislányáról is megállapítja, miután rájön, hogy jól elvagy a gyerekkel, aki szeret téged: már most milyen kis kurva.

- Rátelepedő féltékenység. Ez a beteges féltékenységbe is tartozhatna, de szerintem jól kivehető, saját jellemzőkkel bír. A telepedő nem basztat nyíltan, ő először megmagyarázza, hogy joga van megismerni a barátaidat, hogy látni akarja, hogy Z hogy néz rád. Majd megmagyarázza, hogy nem lehet titkunk egymás előtt alapon miért kell beszüntetned mindennemű privát szférádat. Az már a kettőtöké. Minden emberi kapcsolatodat azonnal kontroll alatt akarja tartani. Mindenről tudni akar: ki telefonált, kinek írsz e-mailt (abban az esetben, ha látja az e-mailt, akkor a miértjét forszírozza), miért mosolyog rád valaki, miért kedves, biztos túlórázol-e, tényleg a szüleidnél vagy-e, miért tartott 10 perccel tovább hazaérni, mint máskor, és bármibe belemagyarázza, hogy ő joggal féltékeny. Nőben energiavámpír, férfiban egy eget elsötétítő, nehézkes paca. Csúnya jellemzője a kettős mérce, azaz mindenben elvárja, hogy hozzá igazodj: te ne legyél féltékeny, bízz meg benne, sőt, ha nem bízol benne azzal megsérted, de rendeld magad az ő féltékenysége alá, mert meg kell értened az érzéseit. Hajlamosak így viselkedni a házasok a szeretővel, akár alkalmi, akár komoly parner az illető. Nekem speciel női tapasztalatom volt: a csajszi férjnél, mellettem még gyaníthatóan van valaki, akit épp "pihentet", aztán amikor elmegyek sörözni ilyen sms-eket zavar rám: "Ugye nem csajozni mész, úgy aggódom, hogy nem maradsz meg nekem" erre válaszolsz szépen. Aztán folytatja, és folytatja, és folytatja. Akárhányszor mondod el neki, hogy te csak a haverral sörözöl, neked meg kell értened, hogy neki milyen szar a férje mellett az ágyban arra gondolni, hogy biztosan "megcsalod"...

A félékenységgel kapcsolatos nagy kérdés persze az, hogy jogos vagy nem jogos, onnantól kezdve viszont, ahogy megjelenik a kapcsolatban, mint negatív tényező, kezelni kell. Szerintem mindkét fél részéről mély önvizsgálat szükséges: mit tettem, mit érzek? Mit tennék, mit éreznék, ha fordított lenne a helyzet? Nem kell ezt túlbeszélni, hiszen a probléma gyökere önmagunkban van: tettem-e valamit, ami kiváltotta ezt belőle, illetve tett-e valamit, ami kiváltotta ezt belőlem, és mekkora annak a valaminek a súlya. A jogosság vagy nem jogosság tényének makacs hit alapján történő bizonygatása a lehető legkárosabb. Bízni, és kiérdemelni a bizalmat, csak ennyit kell tenni. Ha pedig ennyit "nem ér meg" a kapcsolat, akkor baj van. Nagy baj.

Ui: a fejtegetés általánosító elméleteken alapul, a viselkedésminták esetleges konkrét személyhez való hasonlatossága pusztán a véletlen műve lehet.

Az egyszerű válaszok miatt hisznek az emberek, ez a vallások hajtóereje. Még a "tudományos" vallásoké is, mint páldául az ezoteriának nevezett egyszerű válaszkeresés. Eleve érdekes, hogy az ezoteria felé hajlók között többségben vannak azok, akiknek a természettudományokhoz nincs sok érzékük (hogy finoman fogalmazzak). Nincs is ezzel semmi gond, természetünk igénye az, hogy úgy gondoljuk: értjük a világot, és nem kérdésekbe, bonyolult szubatomikus kérdésekbe fojtjuk azt. Olyan kérdésekbe, amik a kézzel fogható valóságunktól már eleve távol állnak. Nem lenne ezzel semmi gond, mindenki gondolja úgy, ahogy ő akarja, de miért kell mindenből vallásháborút csinálni? És azok, akik bizonyos kérdéskörben műveltek, miért szítanak vallásháborút? Azok a szellemi vezetők, akiknek vezetniük kellene az embereket, minek mennek bele mások számára ostoba (és ezerszer megtámadott), de mindenki számára egyszerű válaszok keresésébe?

Mi is indított el ezen? Már megint egy erőszakfejtegető, aki kijelentette, hogy "a médiából, a számítógépes játékokból áradó erőszak közvetetten mégis hatással van a gyermek személyiségfejlődésére, azt erősítve benne, hogy egy  probléma esetén az erőszak hozhat megoldást, az emberi élet értéke pedig relativizálódik". A kurucinfón leltem, járok oda néha, na...

Ezekkel a kijelentésekkel az a nagy bajom, hogy talán kényelmesnek tűnnek, és részben igazak is, de a probléma nem ilyen egyszerű, és egy ennyire egyszerűsített hozzáállás ahelyett, hogy segítene a probléma megoldásában, csak tovább mélyíti azt. Egy csomó horrort néztem túl fiatalon, és mégsem lettem sorozatgyilkos, pszichopata. Ha az is lettem (mármint lelki bajokkal küszködő egyén), nem attól. Hagyják már a fenébe a gyerekeket, vajon a félelmetesen erkölcsös középkorban miért voltak hajlamosak az emberek olyan szintű kegyetlenségre, amiről ma álmodni sem merünk? Esetleg az elfojtott agresszió és szexualitás miatt? Ezen el kéne gondolkodni, és elbeszélgetni a gyerekkel, stresszes egy világban élünk, és valójában hasznos is lehet, ha az ember nem fojtja magába a bajait. Hazajövök például munkából tök idegbeteg fejjel, melyik a jobb: ha felpofozom az asszonyt, vagy ha szétlövöm pár zombi fejét valami játékban? Nyilván a zombis. Az, hogy egyes gyerekeknek elferdül az értékítéletük viszont a szülők hibája, meg kell beszélni a gyerekkel, ennyi. Marha praktikus a médiára és a számítógépes játékokra fogni mindent, de össze lehetne hasonlítani statisztikákat arról, hogy hány testi sértés történik a lövöldözős játékok meg Rambo miatt, és hány azért, mert a szülőktől lelki defekteket kapott a gyerek, aztán teljesen érthetően pszichopatává vált, és mennyi a szexuális flusztráltság miatt, mert még mindig ezeregy tabu köti az embereket, és egyszerűen olyan hülye apróságokból is lelki görcsöt csinálnak, mint pár pornóoldal...

Visszatérve az idézett idézetekhez, a legviccesebb az egészből, hogy a tanárverésről, rendőrök elleni erőszakról, buszvezetőverésről is beszél a szakértő. Nyilván ennek megint a játékok meg a média az okai (személyes ultragonoszság, hogy jé: telik a segélyből pléjsztésönre, mert nem egy tanárverős esetnél volt róla szó, hogy munkakerülők követték el - ellenérzőknek szólok, vajom melyik dolgozó ember engedheti meg magának az  ilyen spontán agressziót). Nem, tanárverések véletlenül sem azért vannak, mert nincs közvetlen megtorlása, a rendőrnek sem azért mer bárki nekiugrani, mert még ő jár jól, ha a rendőrnél elszakad a cérna. Nem, nem perelheti utána. A romló közbiztonságnak semmi köze ahhoz, hogy a bűnözőket jobban védik, mint a békés polgárokat. Semmi köze ennek ahhoz, hogyha x helyen 20 ember azért gyűlik össze, hogy hátha jár arra egy lenyulható balek, akkor őket nem lehet szétzavarni. Semmi köze az erőszakos bűncselekmények terjedéséhez annak, hogyha belémkötnek, és a rendőr ezt látja, akkor nem pofozhatja fel a delikvenseket (akár engem is, leszarom, inkább én is kapjak félévente tévedésből egyet, de aki naponta megérdemli, kapjon naponta). Nem ennek ehhez semmi köze, az emberek valami hihetetlen, misztikus okból elkezdtek agresszívebbek lenni. Nem voltak ők mindig agresszívak, és nem a retorziók lehetősége miatt fogták vissza magukat, hanem hirtelen megváltoztak szegények. És mi változott még a világban: hát a számítógép, meg a média, meg a fültágítós fiúkák, úristen! Minden bizonnyal, ha nem lennének társadalmilag elfogadottak a mobiltelefonok, akkor az lenne a sláger, hogy a sugárzások agresszív hajlamot váltanak ki szegény, ártatlan és ártalmatlan emberiségből.

Az emberek gonoszak és agresszívek. Ez van sajnos. Inkább azon kellene igyekezni, hogy megtanuljunk békében együtt élni, és nem bűnbakokat keresni teljesen fölöslegesen, és ezzel tovább rontani a helyzeten.

Az asszony rokonyoknál, nekem fél nap pihenés volt, aztán másnap nekiálltam takarítani. Közben felhív: csevegünk, turbékolunk, megbeszéljük az eseményeket, aztán búcsúzásnál azt mondja:

- Élvezd ki még ezt a kis egyedüllétet!

- Igen drágám, megyek vissza takarítani.

Mi tagadás, ha rámjön akkor szívesen csinálom:)

Ezen a keresésen megakadt a szemem:

"ingyen+állatbarát+pornófilmek"

Most komolyan, ezt így hogy? PETA szex? Macskaszőr szex? Hogy hathat ki az állatbarátság ténye a szexuális életre? Ötleteket várok...

Réges-régen egy messzi-messzi számítógép előtt ülve egy péniszméret kalkulátort találtunk a http://www.noiportal.hu/ -n. Azóta már nem találom meg a nevezett kalkulátort, talán a portál szerkesztői is rájöttek valamire az ötlettek kapcsolatban (pl arra, hogy hülyeség). De az egykori tapasztalatokat érdemesnek tartom megosztani veletek. Idézem a kalkulátor ajánlóját: "Derítsd ki, mekkora a kiszemelt pasi péniszmérete! Nem kell mást tenned, mint megfigyelned, mekkora a keze, a lába és az orrmérete!" 

Az alapos méretkiderítésnél talán egyszerűbb lenne egy gyors pettinggel megoldani a dolgot. De mi igyekeztünk utánajárni a kalkulátor hitelességének, illetve annak, hogy mennyire vagyok genetikailag deformált. Eleve el lehet képzelni, ahogy az asszonnyal odakuporodunk a gép elé, mint valami gyerek a kifestőhöz, azzal a szándékkal, hogy mi most ezt FÖLFEDEZZÜK! A láb és kézmérettel semmi gond nem volt, bár nem értem hogy egy olyan kapcsolatban, ahol még nem került sor a szexre hogyan adja elő egy nő, hogy tudni akarja: mekkora a kezem (centire). Szinte látom magam előtt, ahogy a méretre utazó nők megkérdik az első gyertyafényes vacsis randin, hogy mekkora kesztyűt, cipőt hord a kiszemelt áldozat, majd ez alapján mérlegeli az este alakulásának lehetőségeit. De ezután jött az orrméret probléma: S-től XL-ig lehet az orrot osztályozni, ez is megy centire bontva. De honnan mérjük a centit? Keresztbe, hosszába a vagy mélységre? Itt meg is akadtunk volna, de szerencsére egyismeretlenes egyenletről van szó, tehát eldöntöttük, hogy a péniszméret ismeretében határozzuk meg, hogy mekkora az orrom. Mindig úgy gondoltam, hogy átlagon felüli tokmánnyal bírok, de ezekkel az adatokkal jópár centit tévedett a kalkulátor.
Így kísérletezgetve kiderült, hogy az én nózim, melyről azt hittem, hogy a kaszkadőrmókus is félne kimenni a végére egy zacskó mogyoróért, valójában S-es..

A tini fantázia szerelem témán gondolkodtam tovább, ennek köszönhetően jutottam el a Piranha című közelsem A kategóriás filmig, amiben Heather Menzies a főhősnő. Nem is tudom, meghal-e a végén vagy sem, mindenesetre alig több, mint tíz évesen a tizedmásodpercnyi cicivillantása nagy hatással volt rám.

Találtam is egy videót, ami ezzel a jelenettel fejeződik be, de a szinkron és a feltöltő által választott zene remekül illik a bevágásokhoz, amelyeken a halacskák eszik a horgászt, a túrázót, tudóst, fiatalt, öreget, úgyhogy az egészet érdemes megnézni.