FérjBlog

A jelek szerint az vagyok. Állunk a múltkor a városban, és jön négy fiatal hím (18-22). Az asszony hívta fel rájuk a figyelmem, hogy a fiúk shoppingolni voltak. És tényleg, reklámszütyő mindegyiknél, aztán jobban megnéztem őket: rövid pufi kapát szűk farmer, és az a mostanában divatos járás a "fiúknál", hogy finom seggriszálás (némelyik heterónak tűnő jobban nyomja, mint haladó homo vagy travi ismerőseim), közben váll egyenesre húzva, és a felsőtest gyakorlatilag mozdulatlan. Néztük őket hátulról és egy mondat hagyta el a szánkat érdemben: Ez négy picsa. Komolyan, megjelenésre űberelték a kis kirittyentett plázacicákat, ők maguk voltak azok. Picsák.
Persze elgondolkodtam, hogy annakidején a hosszú haj is milyen idegen volt az öregeknek, és minden korban megvannak azok a viselt dolgai a fiatalságnak, amin a vénségek károghatnak... De itt talán az volt a húzós, hogy ezek négyen nem a semleges nemű emo kölykök voltak, nem 80-as évek beli rockerek, akik aránylag vállaltan hagyták el a nemi jellegzetességeket öltözködésben és frizurában. Ezek négyen menő férfiak szerettek volna lenni. Négy kis picsa, négy jóbarát...

Amúgy az év utolsó munkanapja van, és én benn vagyok munkahelyen, drágám otthon előkészíti az estét, meg is becsülöm érte. A tömegközlekedésen földöntúli nyugalom volt, alig egy-két ember lézeng a buszon, a villamoson. Mivel terveimmel ellentétben a hét első három napja baromságokkal telt (munkában) ezért bízom benne, hogy ma végre nyugalom lesz egy kicsit, és hogy ezt a főnök is így gondolja.

BÚÉK:)

Elővigyázatlan férfiak, fiúkák beleesnek abba a hibába, hogy a sárkányosodást engedik kifejlődni. Amennyiben megtörténik, akkor sincs vész, csak több munka visszakergetni rémes barlangjába a szörnyet.

A rendszeresen beszerzett virágok - okos felhasználás esetén - sárkányfűként funkcionálnak, elijesztik az önző, kibírhatatlan lényt, és a megbecsült, minket is megbecsülő drága kicsi nejünk lesz újra mellettünk, és mehet a párkapcsolat a normális érzelmileg megalapozott partneri viszony alapján. Node, óvatosan, ésszel, szigorúan kell vele bánni, a sárkányfű - legyen egy szál rózsa, egy csoki vagy egy csokor - fegyver. Fegyver az igazság harcosának izmos karjaiban, és nem ajándék. Ha elveszett bocik szemeivel nézve, mintegy bocsánatkérően, adjuk át a figyelmességnek szánt ajándékot, a sárkány, mint serleget veszi át, diadalittasan tapos még az emo-túltengéses lovag kicsi szívén.

Ne feledd, harcos vagy! A sárkánynak tudnia kell, hogy azt az akjándékot nem ő kapja, hanem a szende vagy szexi partner, a csodás asszony, az imádott lány (vagy az imádott asszony és a csodás lány, vagy izé). A sárkánynak éreznie kell, hogy ő nem érdemli azt meg, csak ha megszelídül, esetleg végleg eltűnik a lélek bugyraiban, amely bugyrok az eltűnése után virágfüzérekkel díszített kristálypalotává válnak.

Ui: bár a poszt alapján egyértelműnek tűnik, de mégis megjegyzendő, hogy sosem szabad lelkiismeret-furdalás miatt vagy bocsánatkérés gyanánt virágot/ajándékot venni szívünk hölgyének. Ha hibázunk, akkor szavaink, a hibával összefüggő tetteink tegyék azt jóvá. A virágot nem az érdemli, aki haragszik, hanem az, aki megbocsájt.

Legfontosabb, minden élethelyzetre ráhúzható kijelentés, ami az egyén önmegvalósítása és boldogsága kapcsán szóba kerülhet:

Minden jó benned kezdődik, de minden rossz benned végződik.

Jelentései:

Egyrészt az antiszociális vagy korlátoltan elutasító emberek kapcsán: azzal, hogy védőfalakat támasztasz a lelked köré, nem vagy hajlandó örülni az embereknek, a kisgyerek mosolyának, nem óvod meg magad semmitől. Attól, hogy nem örülsz, a rossz dolgok rádtalálnak. Példa: attól függetlenül, hogy a buszon rámosolyogtál-e a kisgyerekre, vagy örültél-e annak, hogy visszamosolygott, az a bunkó anyja át fogja tolni a lábfejeden a babakocsit. Kérdés, és a te döntésed, hogy a bosszankodás mellé örömet is akarsz-e az életedbe.

Az egoisták felé a jelentése: nem követelheted az örömet, nem várhatod el, hanem tenned kell neked is érte, enélkül csak bajt okozol, ami végül benned teljesedik ki egy zavart rosszérzés (téves igazságtalanságérzet) képében.

Általános lélektan: amíg nem teremted meg a feltételeit magadban az örömödnek (bármi is legyen a célod), nem fog sikerülni. Igyekezz önmagadat (az elvárásaidat, a reakcióidat, de akár a vágyaidat is) egy egészségesnek tűnő irányba terelni, hogy kiteljesedhess. Ahhoz, hogy jó legyen, nyitnod kell, nyitnod kell a jó felé, és nyitnod kell a rossz felé is: a rossz felé azért, hogy felkészülhess rá, mert úgysem kerül el, a jó felé pedig azért, hogy minél több szép élményed legyen. Ezzel minőségileg javítod az életed. Persze a legnehezebb dolog a nyitást, a "jó" forrását megtalálni, tudom. A szabadság a gondolat szabadságát jelenti, ne féljünk magunktól és másoktól se...

Ezt a mondatot érdemes megfogadni, legalább ennyi jót kívánok mindenkinek,, örüljetek az életnek, és boldog Karácsonyt! Egy kis Frank Sinatrával kísérve:

Nyavajgás következik, előre szólok... Egy (vagy több) félreértés után szeretnék tisztázni dolgokat, azt hogy esetleg üres okoskodás, előítélet, amit művelek az írásaimban. Tudom, hogy kommunikálnom kellene a dolgok hátterét is, hogy mire alapozok egy gondolatot, mire föl sugallom (vagy nyilatkoztatom ki), hogy mi a jó út. Most ezen szeretnék végigmenni. Nem a hitelesség kedvéért, hanem gondolatébresztőnek. Fölösleges bizonygatni, akár igazam van, akár nem: gondolatébresztőnek "bármi" megteszi. Nem véletlenül gondolkodunk el filmeken, könyveken is függetlenül azok valóságtartalmától.

Én legalábbis elgondolkodok rajtuk... Nos, a sok zagyvaságban, amit írok ez az egyes számú vitathatatlan dolog: túl vannak gondolkodva, és túl vannak parázva, marcangolva. Sosem rendezem le a gondolataimat egy szánalommal, ellenérzéssel, leírt szavaim mögött komoly önmarcangolás rejtőzik: nem tetszik? Miért nem tetszik? Berögzülés? Én vagyok a rossz, hogy nem tetszik? Csak érzések vagy gondolatok? Ha érzések, akkor miből fakadnak? Igyekszem elrugaszkodni a berögzülésektől, lecsupaszítani mindent, ahogy lehet, és több nézőpontból is megnézni a dolgokat. A legtöbb problémához tartozik egy gyünyörű, gesztenyebarna, göndör hajkorona, meg egy segglyuk is, ami általában akkor szellent, ha az ember odanéz.

Hülyén hangzik, de sejtem (na jó, már páran a pofámbatörölték), hogy az emberek 95%-a tizedannyit nem agyal mások és/vagy saját lelkén, mint én. Összefüggéseket keresek, amolyan beteges hobbi ez nálam, próbálom felismerni a szabályszerűségeket, minél több réteget leszedni a hagymáról. Látszólag ennek a módszertannak az emberek felé egy nagy hibája van: az elfogadás. Elfogadom ugyanis, hogy kinek mi van a mélyén, azt is, hogy viselkedési/gondolati jellemzői miből alakultak ki. Viszont nem tudom elfogadni az önbecsapásnak azt a mértékét, amit egy-egy (számomra aprónaktetsző) belső korlát ledöntésével meg lehetne állítani. Az én világomban tudatosan ledönthetőek ezek a gátak, de amit elfelejtek hozzátenni: egy kisebbfajta pokoljárást kell megejteni előtte, és a naiv boldogságot, az egyszerű örömöket elfelejtheted egész addig, amíg rutinná nem válik a falak ledöntése.

Nincs sajtból a Hold nekem sem, nem egy kényelmes készben vagyok jelenleg sem, és soha nem leszek abban. Amikről írok ebben a blogban olyan esetek, jelenségek az emberek életében amelyet vagy én magam éltem át, vagy "súrolt", vagy "szerencsés" lehetőségem adódott a mélyebb tanumányozására.

Megjártam a magam poklát, és közel sem tartom magam tökéletesnek, de azt tudom (hiszek benne), hogy a lehetőségeimhez képest a jó utat járom. Akár hetente átgondolom az elveimet, nem félek megkérdőjelezni a saját berögzüléseimet, szorongok miattuk, bizonytalankodok kicsit, de a kényelem vágyát igyekszem legyőzni, így találom meg az utamat. Hülye példa, és sokaknál biztosan kiverné a biztosítékot, de havonta elgondolkozom, hogy az asszony mellett van-e a helyem. Nem azért mert nem bízok a kapcsolatban, hanem azért, hogy bízhassak a kapcsolatban: így felismerem a veszélyeket, a hülyeségeimet, amik árthatnak, a javítanivalókat. Mindig van javítanivaló. Észrevehetőek az ember önpusztító reflexei: öncélú nyavalygás, korlátolt önzés, reflexszerű védekező reakciók, amik a kapcsolatot csak rontanák, egy félresikerült helyzetet csak rosszabbá tesznek.

Tiniként igencsak zavarodott voltam, ha belegondolok már gyerekként is könnyen előtört belőlem, hogy nem érzem stabilan a helyemet a világban, gondolom javarészt genetikai dolog lehet emögött, de a korai benyomások (szülők, elvárások, elkényeztetés, vagy pont az ellenkezője) annyira belemélyülnek az emberbe, hogy lehetetlen őket megkülönböztetni az örökölt problémáktól. Szóval jött a tinikor, válás (ami közvetlenül komolyan nem viselt meg), nemi identitástudat, nevelési hülyeségek (önkeresésében fuldokló anya,  szenvedélybetegségekhez közelítő apa, folyamatos önigazolások a részükről, panaszláda funkció részemről - még akkor is, ha "csak"...), amikor a világomban nekem kellett helyre tennem a dolgokat. Évek önpusztító, kétségek között őrlődő munkája volt ez: velem van a baj? Mással van a baj? Ugye sztenderd volt a szöveg, hogy az okos válást a gyerek meg se érzi, nekem sem szabadna, valami mégis zavart, nem volt a helyén. Újra és újra próbáltam tisztázni a dolgaimat, életembnek ez a része 8 évig tartott, és 100%-osan nem is értem a végére, marad egy-két akadály a továbblépésem útjában.

Ha ezen múlik a dolog könnyen lehettem volna alkesz, drogos vagy bármely elveszésbe vezető útját is választhattam volna az életnek. Sejtésem szerint valami komoly pszichológiai betegség rakódott volna rám, aminek az árnyát mindigis éreztem magam mögött. Párkapcsolati téren igen rossz példát kaptam: olyan elvárásokat neveltek belém magammal szemben, amikre pont a belémnevelők soha nem voltak képesek, ez a kettősség, a kettősség miatti rossz érzések pedig gyakran vezettek annyihoz, hogy azon gondolkozzak: rossz vagyok-e. Szerencsére ahogy telt az idő, egyre több "modellt" láttam, és változtak az események, tisztult bennem az önkép, és a világról alkotott kép is, kialakult az önmagam elfogadására való vágy. Idővel ez is megtörtént.

A zavartságom ismeretében nem meglepő, hogy mindigis a tiszta, őszinte, korrekt érzelmekre vágytam, és egy kapcsolattól nem is kellett több soha. Saját gondolataim szerint "csak" ennyire vágyok. Hát, nagy elvárás:)

Amíg meg nem találtam a nőt, aki képes ezekre, illetve, ha olykor nem is képes, nem veszi személye elleni támadásnak a gondolataimat, volt jópár depim, évekig tartó mélypontom, voltam szerelmes (öl, butít, nyomorba dönt), és megint végletesen szarul (ezt nem cifrázom: egyedül, tele rossz érzésekkel, hiánnyal, volt, hogy két kézzel kapaszkodtam az emberekbe vetett hitembe, mert úgy éreztem, elpusztul). Sokféle embert, sokféle helyzetben láttam ezen idők alatt, és nem féltem elgondolkodni rajtuk, motivációikat illetően néha mélyebben, mint amit ők valaha is megtettek.

Tudom, hogy lehet fejlődni, és hiszem, hogy a szabadságot a gondolat szabadsága jelenti, ez a boldogság és a kiegyensúlyozottság felé vivő út legfontosabb eleme. A legritkább esetben megy az élet (és a párkapcsolat) csak úgy magától. Tudom, hogy az út, amit mi követünk már túlzás, túl tudatos, de ez a mi utunk, és a blog célja, hogy az út során felszedett tapasztalatainkat megosszuk. Egyes számú tanács hozzá: nem szabad félni elgondolkodni, és kis szenzitivitással beleélni magunkat a dolgokba...

Mindig érdemes küzdeni, mindig KELL küzdeni, mert változni nem lehet, de változtatni könnyebb, mint bárki gondolná. Jobban megnézve ez a blog erről szól, hogy akár kapcsolatban vagyunk, akár nem, akár a gyerekeinkkel, szüleinkel,  barátainkkal  és legfőképpen önmagunkkal kapcsolatban is, küzdenünk kell, mert ha hagyjuk a dolgokat maguktól menni, az a legritkább esetben sikerül jól...

Miután megállapításra került, hogy a forralt bor kimozdulós pia, csináltunk itthon is. Épp csak jelzésértékű mennyiséget, hogy legyen egy bögrényi a szomszédoknak. Meg is lett a tanulság. A forralt bor nem csak azért veszélyes, mert forró, meg azért, mert bor, meg azért, mert az ember hidegben issza, és az alkohol a hőizét kikapcsolja, és könnyen megbetegedhetünk vagy halálra fagyhatunk. A forralt bor kéremszépen ki is gyulladhat! Én hülye rutinos alkoholfogyasztó megállapítottam, hogyha forraljuk fedetlenül, akkor az alkohol hopp, elszáll, és elveszik a lényeg, tehát be kell fedni az edényt/fazekat amiben készül. Ezekután (mivel nem találtam meg a rávalót) egy kissé nagyobb fedővel takartam le a műremeket. Fél percre hagytam magára, így a lepárolódó alkohol, ami a fedő miatt lefelé fújva távozott nemes egyszerűséggel meggyulladt. Nagyon szép kék lánggal égett. Itt ki is kapcsoltuk, mert pazarolni nem akarjuk az értéket, ugye... vagy legközelebb karácsonyi pálinkát főzünk:P

Bár az ünnepekre már (remélhetőleg) mindenki készül, és próbál kitenni magáért, aztán depibe esik, mert nem sikerül úgy semmi, mint nagyinak, meg a gondokat nem takarják el a tűlevelek, nem szabad elfelejteni a világ alfelét, az amerikai giccset, így besokallás ellen és után is javaslom elővenni Billiy Idol karácsonyi albumát. Erről kezdésnek egy enyhébb számot osztok meg veletek:

 Azért a műfogsoros középiskolai nagymenő rögbijátékos sztereotípiánkat nagyon hozza, már csak a több emocionalitásra vágyó pompomlány hiányzik mellőle, akinek a szívéhez elkezd közel állni egy rénszarvasnak öltözött, szemüveges, atomfizikusnak készülő, alsóbbéves srác. De Rudolphot a végére hagyom, most jöjjön a már-már David Hasselhoffot is megszégyenítő White Christmas, amelyben a rosszfiúskodó meleg srác benyomása szinte meghozza az ember kedvét egy egynemű kalandhoz:

 Picit fokozom:

 A christmas love, és egyéb szépséges számok most átugrásra kerülnek, saját tapasztalatom szerint 10 szám a maximum, amit az ember (akárcsak háttérzeneként is) bír az albumról, ígyhát zárásként a beígért Rudolphot kapjátok:

Remélem, egy kis jókedvet, reményt és önbizalmat sikerült csempésznem mindenki életébe. Én most eldúdolom magamban a kiskarácsony-nagykarácsonyt:)

Nem, nem az energiavámpírságról, hanem a sárkányságról... Mi is a sárkány definíciója? Kell-e kiabálni vagy elég a közvetett vagy közvetlen lelki terror, az érzelmi zsarolás? Kommunikációról beszélünk vagy tettekről? Nos, ezen elgondolkodtam. Az eredmény:

Sárkányság = "csak" elmondom, nekem hogyan jó.

Az ember ugyanis megbeszéli a partnerével, hogy hogyan lenne a jó, és a kölcsönös kompromisszumok, képességek és elvárások tükrében a kapcsolat számára legideálisabbnak vélt utat próbálja követni. A sárkány a sajátját:)

tegnap estéről...

A klímakonferencia végének egyértelmű üzenete a Föld megmentésével kapcsolatban: csökkentsük a bürokráciát és a papírfogyasztást. Ezzel a nyomtatógyártást, a tintapatronok vegyileg kétes előállítását, legyünk környezettudatosabbak. Minek kellene hosszú, részletes diplomáciai egyezségeket, megállapodásokat, szerződéseket kötni? Vegyünk példát róluk, akik a Földet három oldalban elintézték....

Erről könyveket lehetne szenvelegni, főleg a munkamegoszás kapcsán. Valójában a mennyiségi eltérés, akkor zavaró, ha valakit zavar:) Minden jó és rossz bennünk kezdődik, tehát, ha bajok vannak, akkor először magunkban kell rendet tenni.

Szerencsére (?) kettős viselkedést produkálok a pedantériában: bizonyos dolgokban igen nagy szigorral fordulok magam felé, míg másokban a hanyag csak egy enyhe, buksisimogató kifejezés lenne rám. Képes vagyok így végezni a munkámat, egyszerre mindkettő, de a házimunkát is: mosogatni csak akkor állok neki, ha már sehogy nem tudok egy pohár vízhez jutni a mosogatóból. Ezzel szemben a wc kagyló, mint szent hely, folyamatos törődésemet élvezi.

Persze mosogatni elmosogat az asszony, és nem következik be az, hogy nekilássak a feladatnak, ahogy az sem, hogy neki kelljen fürdőt pucolnia, mert azt ÉN csinálom, meg nekem bassza a csőröm minden kis apróság.

Ezt fel kell ismerni: mindannyiónknak mások a határai, az ingerküszöbe, és arról hogy a miénk magas bizonyos kérdésekben, nem ő tehet. Ha az egyiket zavarja az, hogy a kuka már félig tele van, a másiknak az félig üres, és ő biza csak akkor fogja kivinni, ha már sehogy nem lehet a szemétdomb tetejére biztonságosan felhelyezni a kávézaccot. Nem igénytelenségből, hanem, mert más a türelemküszöb. Ha engem zavar valami, akkor megcsinálom, ennyi, nem követelem meg tőle, majd helyreteszem én.

Persze ez csak az alap, mert az sehogy nem járható út, hogy az egyik folyamatosan csillogóra "varázsolja" a kérót, a másiknak meg ez fel sem tűnik, hiszen neki az tűnne fel, ha két raklap pizzás doboz felhalmozása után egyszercsak eltűnnének azok, és előkerülne a hónapok óta elveszettnek hitt, Vietnámban vásárolt öngyújtó. Tehát a kapcsolat közös, és ezt bizony ki kell alakítani. Áldozatot nem szabad hozni senkiért, ha magunknak jól esik 5 percenként a wc-tisztítás, akkor csináljuk, és nem hisztizünk a másiknak, hogy te mindig csak összeszarod. Jó, tudom, ez az ideális eset lenne, de emberek vagyunk, kivetítjük a bajainkat, meg bevonjuk a másikat, meg amúgyis együtt vagyunk, stb... Hogyan lehet ez kiegyenlíteni? A sárkánykodás nem jó megoldás, tapasztalatom szerint pl a sárkány lecsesz egy elhullott zokni miatt, de amikor te próbálod megkérni arra, hogy ne vasaljon élt a rövidujjú ingedre, akkor nagyhalál, sértődés, sírás, hordhatod a rózsát, lángoscsapatás egy hétre elfelejtve.

Tehát, amennyiben önmagunkban nem tudjuk lerendezni a dolgot, azzal nincsen semmi baj, így van ez rendjén, kommunikálni akarunk, meg együtt lenni, megosztozni, méghozzá nem csak a jól karbantartott pc használatán, vagy a másik többletjövedelmén. Osszuk csak meg, mondjuk el, de ne követeljük tőle, hogy megtegye azt, amit mi megtennénk a helyében. Ő egy másik ember, el kell ezt fogadni. Az hasznos, ha ráébresztjük: mások az igényeink, zavar a porcica, a kupi a számítógépasztalon (oké kicsim, el fogom pakolni már tényleg:P), de nem követelőzhetünk. Nevezhető lassú lelki terrornak is, hiszen kevésbé direkt, stb, de ez a kapcsolat során végbemenő csiszolódás része. Évek kérdése, nem heteké, van olyan hülyeségem, amiről két év után mondtam le, mert párszor "csesztetve" voltam. Pontosítva: meg lett említve. Aztán én is megemlítek dolgokat, néha el is beszélgetünk róluk, és alakulnak az igényeink, a "szereposztás" és az elvárásaink lassan közelednek. Csak felnőttként kell kezelni a dolgokat...

Nem várhatjuk el senkitől, hogy megváltozzon, változtatni viszont mindig kell - a kettő pedig közel sem ugyanaz. Ilyen az élet:)

Piros pont jár ezért (vigyázat, Velvet):

"Tucatnyi pipaszárakon botladozó hatalmas segget figyeltem meg, rövid dzsekik alatt imbolyogtak a metrón, zebrán, esőben, buszmegállóban, tűsarkokon. Az Üllőin nem tudom melyik csaj a prosti, melyik nem, mert a kurvák is ebben nyomják, szűk nadrág a tűsarkú csizmába erőltetve, rövid dzseki."

Ebben a hidegben, bármennyire is utálok fázni (mivel nem szeretem a kesztyűt, és egyéb hiányosságaim), mindig megtalálom a stabilan jó dolgokat. Azokat, amiért érdemes télnek lennie, és liluló ujjakkal igyekezni munkába:

1. Hó, fagy, vizuális élvezetek - erről nem is kell mit mondanom, a befagyott tavak, folyók, a jégvirág, a havas táj, a kutyaszaros belvárosi utca éjjel háromkor szakadó hóesésben, mind-mind szeretni való dolog.

2. Kályha - természetesen vidékben gondolkodva: szeretek az átfagyós séta után beülni a duruzsoló kályha mellé, rakni rá még egy kis fát, érezni, ahogy melegszik a szoba. Természetesen a radiátor is jól tud esni, ilyenkor - télen - az otthonosság érzete fokozódik.

3. Előkarácsonyi hangulat - minden giccse ellenére is szép, csak meg kell találni a megfelelő hangulathoz a megfelelő helyet. Nem szabad önerőszakot elkövetni. Akár a belvárosi fények, akár a gyerekekkel őrülten vásárolgató párok, a pénzüket számlálgató emberek is mind szívet melengetőek. Ez a világ rendjébe tartozik számomra, meg van a helye, az ideje, és legyünk bármilyen elutasítóak vele, köpködjük az ötvenedik személyi kölcsönt felvevőket, ilyen a világ.

4. Forralt bor, bocsánat FORRALT BOR - az illata, az íze, a hőmérséklete. Valami fagyos korlátnak támaszkodva szabadban, vagy beülve egy füstös kocsmába... Otthon nem is annyira szeretem, a forralt bor egy kimozdulós esemény. Ha a budapesti állatkertbe tévedtek akkor az állatsimogató melletti büfét javaslom, több teszt után is ugyanolyan finom, nem fordult még elő, hogy furcsa íze lett volna. Máshol előfordul. A belvárosban a Helvéciát (Oktogon közelében) javaslom: meghitt, klasszikus, de hangulatos kocsmarész + egyetemista kompatibilis helyiség is van, s a forralt borban még ott sem csalódtam:) De természetesen a Vörösmarty térre is megéri kinézni, csak ne hétvégén, mert akkor nem lehet férni. A gőzölgő itallal kisétálva a Dunapartra, akár a díszkivilágításban pompázó UV villamoshoz is szerencsénk lehet.

Az egoizmus olyan állati mivoltunkból adódó hajlam, amit minden kultúra igyekezett elnyomni. Társadalmi veszélyessége a káosz lehetőségében, az elemi értékek elveszésében rejlik, amely az egyén elveszésén keresztül valósul meg. Nem véltetlenül küzdenek ellene a gondolkodók évezredek óta, írják le ugyanazokat a bölcsességeket a kornak, a környező ismereteknek, a domináns vallásoknak és a társadalmi berendezkedésnek megfelelően.

Jelenleg vitathatatlanul a nyugati világ legdominánsabb vallása az egoizmus. Központosított intézményesítettségének hiánya a korai kereszténységhez teszi hasonlóva, csak jelenleg a Római Birodalom helyett a gonosz megtestesítője a majd' 2 évszázados felvilágosultság. A felvilágosultság, amely képtelen belátni, hogy pusztán tudományra és logikára, nyitott gondolkodásra épülve nem lehet olyan válaszokat adni az embereknek, amikre vágynak.

Az egoizmus ellenben pont ezt adja, azaz az elvekkel, válaszokkal kapcsolatos vágyak maximális kiélését támogatja. A korlátolt egoizmus nem csak arra épül, hogy az egyénnek joga van a saját hitéhez, ítéleteihez, hanem arra is, hogy joga van ezeket az ítéleteket a világtól függetlenül, kizárólag a belső szemlélő szemszögéből meghozni. A felvilágosult humanizmus túlzott terhei alól mentesíti a hívőt: nem kell kívülről szemlélned magad, nincs szükség kritikára, önkritikára, jogod van a külső behatások közül a pillanatnyi kényelmednek megfelelően válogatni. Elutasítja a személyiségfejlődés, mint folyamatos tanulás folyamatát. A személyiség egy kész, megfellebbezhetetlen, sérthetetlen úr. Mindenki önmagának az Istene, és az Isten, a vallás védelme érdekében joga van a kívülállókat vagy a tőlük jövő információkat ignorálni, legyilkolni vagy befogadni. Joga van erről dönteni.

Az egoizmus nem mellékesen az önmegvalósítás és a személyes boldogság ígéretét hordozza magában. Szkeptikusként az önmegvalósítás lehetőségét el is vetem, mert értelmezésem szerint akkor kapunk tiszta képet magunkról, ha elég tükörbe belenéztünk (és felismerjük, hogy sosem nézhetünk bele elég tükörbe). Természetesen nem úgy, hogy bizonyos részeket letakarunk, vagy mindig csak egyik oldalunkat mutatjuk a tükörnek. A boldogság ígérete már bonyolultabb kérdés, hiszen a tényleges önmegvalósítással, a világban betöltött helyünk lehetőségével a klasszikus, öncélú boldogság esélye csökken. Ezen nincs mit fejtegetni, boldogok a lelki szegények, és azok, akik értelmi képességeiknek köszönhetően nem fogják fel (teljesen), hogy mi történik a világban, mi történhet velük.

Az egoizmus vezethet boldogsághoz, úgy érzem, ellenben erre a boldogságra az emberek 90%-ának nincs esélye. Ugyanis az egoizmus annak ellenére, hogy ítél, ignorál, eltapos, beenged dolgokat, megvan a szocializációra való igénye. Igaz, hogy a maga által kényelmesnek és ez alapján téves logika szerint jónak ítélt dolgokat enged be, fogad el, él át, de a valóságot, az élet törvényszerűségeit titkolt vagy hazug módon ezek a dolgok is magukban hordozzák. A rossz ugyanúgy megtörténik az egoistával is, mint bárki mással, de mivel tapasztalatlan a "rossz" dolgokkal kapcsolatban (eddig joga és lehetősége volt magától távol tartani őket), ezek feldolgozása nehézségekbe ütközik, a problémákat sokkal nagyobbnak éli meg, hiszen vagy csalódik a hozzá kapcsolódó pozitívumokban, vagy észre sem veszi azokat, hiszen a világképéből kirekesztette őket. Visszamanekül a maga kényelmes vallásához.

Az egoizmus bármely alapjait megkérdőjelező kérdés feltevője ellen vallásháborút indít, a vallásháború jellegzetessége pedig az, hogy Isten nevében, Isten védelmében mindent megenged magának. Alaptéziesiből adódóan még az egzakt magyarázatokat is gyakran elutasítja (statisztikák, tisztán tudományos érvelések, etika, pszichológia), hiszen az ő véleményformálási joga felülírja a tájékozottabbak iránti tisztelet, elismerés alapvető emberi igényét. Illetve az egzakt magyarázatokat is képes tévesen értelmezni pillanatnyi önös céljai érdekében, előítéletei, bántottsága, vagy éppen szimpátiája miatt.

Ilyen szempotból, apátlan, anyátlan, amit valahol érez, ezért vélt vallási "vezetőkhöz" fordul (tanácsadók, barátok, ideológiák), akik a létező hitét erősítik. A neki megfelelő külső megerősítésre szüksége van (mégis ember), ezek nézeteim szerint üres emberi kapcsolatokhoz, önáltatáshoz, kölcsönösen jó üzletnek tűnő hazugságokhoz vezetnek, ahol az eretnekeket közösen kövezik halálra, dobják máglyára. De az egoizmus szerveződése és emberi kapcsolatai már egy másik poszt lehetne...

Holtak tava:

"Debaria lakói a gát megépülésének 40. évfordulóját készülnek megünnepelni. A hatalmas beruházás körül sötét titok lappang. A régi újságok korrupcióról írnak, de senki sem tudja, mi áll valójában az ügy hátterében. Az elsüllyesztett városból sátáni erők szabadulnak ki és különös halálesetek történnek. Úgy tűnik, a Gonosz végleg átveszi a hatalmat, legfőbb célpontja Clara (Charlotte Salt), az igaztalanul vádolt polgármester unokája. Anyja, Teresa (Raquel Moreno) valamint Dan (Michael McKell), a lecsúszott fotóriporter - mindkettő lelkiismereti gondokkal küzd - sikerrel állítják meg Salast (Patrick Gordon), a sátáni szekta vezetőjét. Úgy gondolják, végleg eloltották a 'Borzalmak Lángját'."

Durván Zsékatnak ígérkezik

:)

Írtam már felnőtt tartalmakkal, témákkal kapcsolatban, hogy változhatnak az idők, a technikai feltételek, a gazdaság szerkezete, a megszerezhető javak minősége és milyensége, a gyerekek attól mindig is gyerekek maradnak. Ennek kellene az első számú szem előtt tartandó dolognak lennie az ünnepek, de a mindennapok kapcsán is. A világ változik, de csak a fölnőttek világa, a gyerek minden világban új, és ugyanolyan csodaként éli meg a világ viselt dolgait. Lehet, hogy nehéz alkalmazkodni, csábító a nosztalgia, de be kell látnunk: a gyerek egy új felnőtt, és ha szeretjük is, akkor járuljunk csak hozzá az öröméhez, legyünk részesei a világának, segítsük megtalálni az értékeket, amiket nosztalgikusan túlmagasztalunk. Erre egy (és még több) szép példa okosanya blogján olvasható, bevallom, szívmenlengetőek az írásai, a hozzáállása, visszaadja a szürke hétköznapok során elvesző hitet.

A vészmadárkodásnak évezredes hagyománya van, már az ókori egyiptomiak is fantáziáltak világvégéről, pusztulásról, az erkölcstelenség és a változások negatívumairól. A múlt rózsaszín napszemüveges figyelése és a jelen túlrealizálása egy emberiség sajátjának mondható hagyomány.

Igen, tényleg más volt régen, ez igaz, de élvezni kell a jelent, ebből a lehető legtöbbet kihozni, és nosztalgikus baromságainkkal próbáljuk meg ne terrorizálni a gyermeket. Ha megtesszük, tegyük vidáman: a nyolcvanas évek videoklipjeinek, ezzel kapcsolatos háttérinformációknak szoktak örülni a kicsik, más világ, olyan, mint nekem az 50-es évek felvonulásairól megnézni egy híradást, a báli szezonról képeket.

Azzal, ha hangoztatjuk a mai világ másságát, az értékek elveszéséről elmélkedünk, mintegy megfosztjuk a gyereket annak a jogától, hogy gyerek legyen. Ő nem egy felnőtt, nem élte át azt, amit mi, tiszta lappal indul a jelenben, és ezt szeretné élvezni.

Nem kell messzire menni, ki ne látott volna káráló vénasszonyokat, világvégét hallucináló bácsikat, hogy megnézték a faluban a szakadt farmert, a hosszú hajat! És mennyire nem szerettük őket:) Mindenki sokszor hallotta régen is, hogy a csutkababa volt az igazi, nem a barbie, nem a szocreál műanyag alvósbaba, hogy milyen jó volt a rongyfoci, ezek a bőrlabdák már nem az igaziak. De mehetünk tovább a hadkötelesség eltörléséhez, a pásztorkodáshoz (+szalmakazalos pásztorórák), a tehénfejéshez, a kenyérbeszerzéshez Bp bombázása alatt, vagy Csáth Géza ópiummal átitatott szerelmi életéhez. A generációs intolerancia a fiatalabbakal szemben állandó. Egy kis jószívűség és önkritika kérdése, hogy túllépjünk rajta, hogy ezzel ne keserítsük meg egy pillanatra sem a fiatalabbak életét, hogy ne idegesítsük magunkat fölöslegesen, és hogy mi magunk is napsütöttébbnek lássuk a világot.

Istenigazából mi, felnőttek érezzük tragédiának az anyagiasodást, cikinek a kopott ruhát. A gyerek egy ideig gyerek, később pedig megtalálja a helyét, ha nem azt éreztetjük vele, hogy ő kevesebb, a generációja selejt, és nem élhet már át olyan nagyszerű dolgokat, mint mi. Ezt el kell felejteni, és azon igyekezni, hogy még többet, még jobbat éljen át, az új világ adta lehetőségekkel felturbózva a lelki, érzelmi élményeket, nem pedig kipótolva őket.

Kis fantázia, odafigyelés, békesség és szeretet, de legfőképp támogató tanítás, amit meghálálnak, s a régi karácsonyok ezerszeresre szépítve is csak el fognak törpülni a jelenlegi mellett. Előre is kellemes ünnepeket mindenkinek!

Kedves Hölgyem!

Ha az agyonmázolt húszéves maca (aki emiatt legalább 25-nek tűnik, és vonzereje a kurvásságában van) féltékeny méregetése helyett észrevenné a pillanatig Önre mosolygó férfiakat, jobban indulna a napja.

Üdv: valaki a villamosról

Miután olvastam egy cikkben, hogy neves szociológusaink össze-vissza nyilatkozgatnak gyakorlatilag arról, hogy semmit nem tudunk a cigányság helyzetéről, akartam írni egy posztot arról, hogy minek képezünk mi cucilógusokat vajon. És miért van az, hogy annak ellenére a nagy sötétség, hogy minden feledik szociológuspalánta a cigányokról írja a szakdolgozatát, és mégse tudunk róla semmit. Gyanús is lett, hogy mennyire hiteles már az a kép, hogy 160cm-es szöszke kiscsibék betipedgnek a legelhanyagoltabb falu leghúzósabb putrisorára, vagy a kocsmába segélyosztás, bodzabevétel után, és mélyinterjúztatnak. Aztán az origonak köszönhetően akatam egy írásra, ami egy remek terepmunka eredménye, és visszaadta a tudományágba vetett hitemet. Bevallom, az origo összefoglaló cikke nem kötött le annyira, mint a teljes nyolcvanegynéhány oldalas tanulmány.

Solt Ágnes: Élet a reményen túl- szegregált telepen élők mentalitásvizsgálata

A kutatás során 117+1 (?) alannyal készült interjú négy megye 13 "gettójában". Szerencsére sok szó szerinti idézet is ki lett ragadva a válaszokból, ezzel fűszerezve, olvasmányosabbá téve a fejtegetést. A végén pedig nem marad el, a megoldáskeresés, ami a mai magyar problémáink során rendszerint elfelejtődik.

Pár kiragadott gondolatot szeretnék megosztani a kutatásból, amely a mélyszegény, szegregált telepeken élő romákkal foglalkozik. Bár a munka eleje is tartalmaz rengeteg apró érdekességet, én a végére ugranék, az összefoglalásra, igyekezve azon, hogy ne lőjem le az összes fő gondolatot. Az egészet elgondolkodtatónak, tanulságosnak, szomorúnak , és ismerősnek tartom - nincs új a nap alatt, csak még így nem volt összefogva. Ugyanakkor öröm egy komoly, érezhetően lelkiismeretesen elkészített produktumot olvasni, amely mellőzi a szalonszociológusok (nem, nem kezdek el mutogatni, példálózni) tudománytalan feltételezéseit, ideológiailag lebutított alapelveit.

Az összegzésben olvasható egy rendkívül érdekes, a konkrét helyzet problémájával foglalkozó gondolat:

"A szegregált telepen élők közös gondolati konstrukciójának egyik legfontosabb alapfeltevése, hogy a mélyszegénység állapotából - amelyben a telepen élők vannak -, nem lehet kitörni. Az ezzel ellentétes cselekedetek, vélemények, vagy bármely tény, amely ennek az állításnak a kétségbe vonásához vezethet, súlyos kritika az összes mélyszegénységben megrekedt emberre, családra nézve. E kritika azzal szembesít, hogy lehet olyat tenni, ami által az ember jelentősen javíthat saját sorsán, azaz az egyén okolható jelen helyzetéért és felelőssége van élete alakulásáért. Eme vád azonban egy nem eltűrt tudattartalom, s az implicit megtett bírálat szimbolikus megfogalmazójának azonnali kirekesztését vonja maga után.

A közösségi összetartásba ezért sem tartozik bele egymás fejlődésének segítése. Az emberek inkább csak a bajban számítanak egymásra, és még a rokoni körben sem jellemző, hogy hozzájáruljanak egymás gyarapodásához."

Számomra a kiragadott szöveg érdekessége, hogy ha elkezdjük lenyúzni a mondanivalóról a külsőségeket, esetleg a környezeti tényezőkön változtatunk, rájöhetünk, hogy az elszeparált és/vagy egymásra utalt közösségekre általánosan igaz mondanivalót tartalmaz. Lehet ez baráti társaság, vagy egy politikailag "elvakult" banda, esetleg a vállalatnál a nyalós klikk. Ha még beljebb kúszunk a problémába, és a közösség tagjait tekintjük, önmagunkra, az emberre ismerhetünk, vagy másokra, de ezt már cselekedje meg ki-ki a maga belátása szerint.

A roma-magyar kérdéssel kapcsolatban szinte szomorúnak tartom a polkorrektség kedvéért megejtett kötelező mentegetőzést, hogy a magyar alatt (a romák által is használt módon)  a nem roma magyar állampolgárokat értjük, a szóhasználat nem jelenti azt, hogy a romák ne lennének magyar állampolgárok. Amióta eszemet tudom, akadtak körülöttem cigányok, akik engem meg magyarnak hívtak, szó sem volt állampolgárságról... Szóval a roma-magyar ellentét kapcsán jut egy figyelemreméltó következtetésre, amin ismét komolyan el kellene gondolkodni:

"A pozitív diszkrimináció szociálpolitikai lépései a roma emberekben vagy egyáltalán nem, vagy csak enyhén pozitív irányban változtatják a magyarokhoz való hozzáállást, a magyarokban azonban fokozzák az ellenségességet a romákkal szemben."

És még sorolhatnám, mert oldalanként akadnak olyan felvetések, eredmények, amiken érdemes elgondolkodni. A realitáson, a logikán, a tapasztalatokon, a társadalmi és emberi problémákon, akár a konkrétumokból kiszakadva is. Akadnak mondatok, ahol az ember enyhe rasszita sztereotípiát hall át, másutt a szélsőliberális szenvelgés csöpög, a kiegyensúlyozottság, az elragadtatottság hiánya viszont hitelessé teszi az egészet. Valóságos, kézzel fogható, nem vádol, nem vagdalkozik, nem ítélkezik, hanem gondolatot ébreszt.

A tanulmány alkalmas lehet bármilyen ideológia alátámasztására vagy támadására, ezért ő maga is támadható ideológiai oldalról, remélem, egy ideig tekinthetünk úgy rá, mint kutatásra, egy tudományos produktumra, aminek az eredményeit jóra kell használni.

Felkelek, enyhe másnap, kávé, cigaretta, az index gyors átfutása, és ezt olvasom:

Megemlékezést tartottak In Memoriam December 5. címmel a Polgárok Háza szombaton a kettős állampolgárságról rendezett népszavazás 5. évfordulója alkalmából.

Vajon még mindig részeg vagyok, vagy csak álmodok? Elrabolnak-e mindannyiónkat az ufók, vagy lassú, magányos zuhanás vár rám a végtelen űrben? Esetleg hányni kéne?

Szombat reggeli muzsika, szeretettel: