FérjBlog

A kutya kékítőt talált otthon... (forrás: englishrussia.com) Több kép a tovább után.

Ma már senki sem
Veszi észre a megbocsátást,
Mert senki sem tudja,
Hogy miért kellene
Bűnhődnie.
A vétkekre azt mondják:
Vezeklés.
A vezeklésre azt, hogy
Ostobaság.
Az ostobaságból pedig szép
Erény lett.

(2001.)

Kuroshio Sea - 2nd largest aquarium tank in the world - (song is Please don't go by Barcelona) from Jon Rawlinson on Vimeo.

szanalmas.hu

A tovább gomb után egy kevésbé nyugis (:P) videó is megtekinthető:

Mindig a szanalmas.hu-nak köszönhetőek a felfedezések a neten, ilyen a boston.com portál bigpicture rovata, amiről eszünkbe is jutott a gyakorlatilag azonosan működő zoomos nagykép rovat, jó is volt az, szerettük akárcsak a zoom tv-n az esti híreket:)

Kis kedvcsináló:

 

Ehhez a filmhez erős fenntartásokkal kezdtem: elolvasva az origo kritikát az ugrott be, hogy paranoid lelkivilágom nehezen barátkozott meg a Labirintussal és a Végtelen történettel is, bár így, hogy említve lettek, meg kellene újra nézni azokat is. A 70-es 80-as évek problémás gyermekábrázolásán is kényelmetlenül feszengtem mindig, talán a magamra ismerés miatt, vagy csak a sztereotíp hozzáállás zavart (a dühöt elfojtó szocreál amerikai kissrác (wtf?) karaktere határozottan bosszantó, a hozzájuk tartozó nővérkéktől sem ájulok el). Erre az origon azt írják, hogy milyen jó, hogy a mai gyerekeknek is van olyan, mint anno voltak ezek, tehát valami egyértelmű gyereksztorira számítottam. A reklámokban megjelenő 21. századi teletubby is borzasztó előítéleteket támasztott bennem. De mivel ilyen nagy filmek utódjaként lett bemutatva, a kíváncsiság győzött.

Szerencsére.

Ez az a film, amit otthon, ezeregy teendő közben is végignéz az ember, és annak ellenére, hogy nincs kényszerem arra, hogy mégegyszer megnézzem, remek alkotásnak tartom. Nem is tudom, hol lehetne kezdeni az örömujjongást.

Talán a kissrácnál: a problémás gyerek a zskatba hajlóan megszokott problémás tinik után egészen psycho karakter lett, szerethető psycho. Színészileg is ott volt a szeren, így kicsit szánakozva gondoltam a Komfortos Mennyország kékszemű kislányára... ez a kissrác tud.

Második meghatározó pontja a filmenek a képekben van, merész, de visszafogott kameraállások kísérik végig a sztorit, ezeket a hülye bábúkat is képesek úgy a vászonra vinni, minthe egy hús-vér kolibrit mutatnának lassított felvételen, amint nektárt iszogat. Ugyanitt említendő meg a zene, és a rendezés összhatása: egy széteső diszharmóniában kavarognak az érzelmek, a képek, a hangok, amit valami láthatatlan erő, isten kezének jelenléte a lelkünk mélyén, mégis összetart.

Visszatérő jópont volt végig az apró bizarr momentumok hada, már a depresszív teletubbyk is egy erősen "beteg" világot sejttetnek meg, időről időre felbukkanó bizarr vonásaik, egyszerűségükben megélt lelki komplexitásaik újra és újra meglepetést tudnak okozni.

A sztori mellett sem lehet elmenni, amely egy mélylélektani tanmese. Közel sem gyerektéma, bennem megfogta az embert, és úgy érzem, nem a gyermekénemnek szólt. Nem marad el a tanulság, bár kimondva nincs, így egy tetszetős mondanivaló körvonalazódott ki bennem. A kerettörténet: a serdülőkor előtt álló kisfiú kálváriája lezáródik, de pár lényegbeli kérdés nyitva marad, ami a mgélés szabadságát biztosítja a nézőnek: könnyű rájönni, nem azok a kérdések számítanak.

Összevetve: a maga nemében lenyűgöző film, a szokásos problémákat a maga bizarr bájával tálalja, szerethetően és kevéssé ijesztően. Mivel nem tudom megállni, a sztoriba is bele kell mennem, de annak, aki a filmet szeretné megnézni, nem javaslom a további olvasást. A történet részletei következnek:

A tegnapi kiadós sörözés utóhatását élvezem, ráadásul rossz szokásom, hogy enyhe másnap esetén reggel kívánós vagyok. Az asszony meg zelleres testápolóval kente ba magát. Szóval ma duplán kivagyok. Üzemszünet.

Férfitipizálás következik, végén a nagy kérdéssel, hogy mit lehet vele kezdeni.

El kell mondanom: rendkívül allergiás vagyok arra, ha valaki módszeresen az intim szférámba hatol akár fizikailag, akár verbálisan. Kényes vagyok erre, bár szóban egy pletykafészek vagyok, személyesen pedig magával tud ragadni a fizikai kontaktus emberisége, rohadtul nem bírom, ha valaki "csak úgy" az intim szférámba hatol, vagy próbálkozik ezzel. Ha mással teszi, és látom másnak a zavarát, akkor különösen falra mászok tőle, mert kívülről könnyen okos az ember, és arra gonolok, hogy én miként hajtanám el az illetőt a picsába (amihez valójában nyuszi lennék én is).

Mivel tömegközlekedek, szerencsére rengeteg viselkedésmintával futok össze, s nem csak azzal, amikor a szöszi nem indexel, meg hogy az idióta mit dudál itt mögöttem, vagy hogy miért néz az előttem álló idiótának pusztán azért, mert dudálok. A BKV-n elvileg nem kellene, hogy az intim szféra zavartságából gondot csináljon az ember, hiszen a legbizarabb élmény, amikor másnaposan, hányingerrel küszködve lotyadt csöcseit valami mammer az emberhez dörzsöli, vagy bagó- s egyéb szagú bácsik izzadt testrészei simítanak végig.

Node van az, amikor nincs tömeg, az ember az ideálisan vagy kevéssé kihasznált járaton döcög, a tisztesség kedvéért (csakazértis) állva, majd egy felszálló embernek kényszere támad arra, hogy bunkó paraszt módjára, a rengeteg hely ellenére az intim szférájában tartózkodjon. Ezek általában férfiak (fúúj, szar szexista köcsög vagyok, kérem Váccpáör Dorottyát, hogy hordjon le), az én esetemben a szimplán figyelmetlen őstahó (1), a rejtett homoszexuális (2), a kisebbségi komplexusos törpe (3) és az alfahím (4) szokik előfordulni.

1. Róluk nincs mit mondani, el sem jut a tudatukig, hogy más is van a környéken.

2. A kéjelgő sorozatgyilkoshoz legközelebb álló kategória: ágyékkidomborító, hónaljat orrba nyomó módon terpeszkednek, látszólag valami nem tudatos vágy hajtja őket a fizikai kontakt felé.

3. (nem bántás az alacsonyakkal szemben, komolyan) 160 centijével végtelen szükségét érzi, hogy felhívja magára a figyelmet, ennek egyik módja, hogy zavar.

4. Neki kell középen lenni, neki kell érvényesülni, ezért alfahímként széles (vagy nem) vállát kiemelve beáll eléd. Mivel nem neked akarja produkálni magát, háttal feléd, az persze az eszébe sem jut, hogy másik oldalról (fenék felől) pusztán egy rossz buzinak  (homoszexuálisoktól, még a rossz buziktól is bocsi, ők tudják a legjobban, hogy milyen komikus, amikor valaki a hímségét hangsúlyozandó homoerotikus viselkedésbe kezd) néz ki, aki behatolásra ajánlja fel alfelét.

A nők persze mással találkoznak, nyilván a hím szexuális érdeklődésének/nyitottságának kifejezésével. A kéretlen közeledők alaptípusai: a félve szemezők, a mosolyogva/kéjelegve szemezők (sose tudtam, melyik vagyok), a közeledők (föléd áll, hogy a melled közé lásson), a behatolók (intim szféra megsértve) és a leszólítók.

Önmagában mindegyik ártalmatlan, de egy buszozásom után ki kell emelnem a címadó kategóriát, a közeledők közül a kéjelgő, pszichopta sorozatgyilkos alkatot:

Ránézésre ártalmatlan, sőt inkább jófiúnak tetsző, de melléd állva erősen kétségek kezdenek gyötörni. Bőven lenne hova állnia, de ő a közeledben marad, túlzottan a közeledben, és nem csinál ebből titkot. Bár elfordítod a fejedet, érzed a leheletét, minden léleKzetét akár akarod, akár nem. Igyekszik, mintegy véletlenszerűen (az első 20 másodpercben ezt be is veszed) a közeledbe kerülni, bizalmas testtartással rádtapadni. A külső szemlélő első ránézésre azt hiszi egy pár vagytok, mert félreértehetetlen a testtartása, második ránézésre egy bedurcizott picsának fog tartani, és csak haramdikra esik le, hogy ez a barom rádtapad.

Az a szegény kiscsaj, akit láttam legutóbb egy ilyen mellett, nem kapcsolt időben, mire eléggé fent volt a pumpája, már nem tudott odébbmenni, szólni meg nem szólt. Végülis, ki akarna egy ilyen emberrel bármit is kommunikálni? Sajnáltam szegényt, elég volt nézni az arcot, ahogy a kanyarokban "véletlenül" a lány felé dőlt (orra 15 centire a lány nyakától) s ezt folyamatosan fokozta. Ahogy leszálltam, és több helye marad is, ragaszkodott a megszerezett intimitáshoz. Talán még merevedése is volt, és otthon elég kettőt rántani a szerszámon, hogy elmenjen...

Mihez lehet ezzel kezdeni? Ki mit szokott csinálni? Menekülni? (Odébbállni, leszállni, igyekezni megszűnni?) Konfrontálódni? (Beszólni, üvölteni, kérni?) Bízni a hátrébb álló, gonoszul vigyorgó idiótában (esetünkben bennem), hogy szorult belé annyi lovagiasság, hogy segélykérő pillantások nélkül is leszereli a barmot?

Szerintem ilyenkor sem jó a kiakadás, egy frappáns, nyugodt beszólás belefér, de jó eséllyel az ilyet megbűnteti eléggé az élet, nem érdemes bunkóságra bunkósággal válaszolni, csak visszafogottan, amiből tanulhat a szerencsétlen...

Ez a gomba a hátsó kertben volt. (van)

A dupla oldalhosszúságú képtől megkímélek mindenkit:)

A célszoftver nem boldogult vele, ezért kézzel kellett összekalapálnom, itt-ott látszik is.

A teteje az oldalára lett fókuszálva, az meg kimaradt, legközelebb vízszint-gomba fotót teszek ki.

A gomba örömteli jele az eső utáni jóidőnek.

Amely számára teljesen indifferens módon napsütéssel is jár.

De mi örülünk neki.

A szomszédok is kirajzottak.

A kezem pedig koszos lett, ahogy előretámaszkodtam fényképezős pucsításom közepette.

És kellemes hétvégét:)

... hogy Peter Steele meghalt.

Tíz éve ismerem őket. Persze én is a My girlfriend's girlfriend-del kezdtem :) Korszakok ide vagy oda, újra és újra elő kell őket venni. Imádom azt a sötét erotikát, a dühöt, ami a zenéjükből árad, a váltásokat, a számok felépítettségét. Ha lenne egy listám a legjobban összerakott, legnagyobb hatású albumokról, a Dead Again biztosan rajta lenne.

És hát Peter Steele... Mit lehetne róla írni? Hogy szerintem a legnagyobb hatású, legkarizmatikusabb, legerősebb kisugárzású énekesek egyike? Csak rá kell nézni...:) Én odavoltam érte :) És bár nem ez a legeslegjobb számuk, de a vége a Type O legjobb pillanatait idézi.

Napok óta ez jár a fejemben...

Meg van a hosszabb is, de videoklip nélkül:

 és még egy

...a villamoson ül, és olyan szomorú a tekintete, hogy még a nagy és formás melleiről is eltereli az ember figyelmét.

Ha már mellek, élvezkedjünk az esőre álló időben eme csütrötök reggelen, egy kis meztelen nő mustrával:

Kifejezetten ehhez a poszthoz szánt minimalista művészkép, amelynek nagysága abban mutatkozik meg, hogy nem akar több lenni, mint ami: két szép nagy cici.

Mostanában találtam rá, egy art-porn oldalra, amelyen szintén el lehet veszi. Ahogy elnézem, őrült iramban kerülnek fel a képek, szemfüles látogatók még akár egy-egy kukit is elkaphatnak. http://art-or-porn.tumblr.com A rend kedvéért innen is egy mellorientált fényképet választottam ehhez a poszthoz.

Vissza-vissza térek olykor, hideg munkahelyi reggeleken egy orosz (?) oldalra is: http://warnet.ws/news/category/g/

Itt is előfordulnak kellemes, vagy minimum érdekes válogatások a monokinis napozástól kezdve a címlaplányokon át a cheerleaderekig.

Persze ki lehet lépni a diszkrét (?) szépségek világából, és elmerülni a pornóoldalak világában, én személy szerint nem szeretem őket: a művi beállítások, a kifejezéstelen, beállított arcok, a fotosopp, a műmosoly, illetőleg a pornószínész férfiak őstahó mivolta elveszi a hitelességet és ezáltal az élvezetet.

Mennyivel gazdagabb vagyok én, aki az ízlésesre csiszolt bizsuk helyett az afrikai bányák mélyén rejtőző csiszolatlan gyémántjait kutatom!* Szóval engem jobban lekötnek az amatőr, vagy házi készítésű fényképek, videók, mint a pornóvilla stúdiófényében fürdő mű-nyögések.

Szerencsére van egy pár oldal, ami rendkívül elítélhető módon az ex-girlfriend vagy simán az amateur, esetleg a wats's power témát dolgozzák fel, mindeféle kép és videógyűjteményeken keresztül. Ilyen például a

http://findyouwife.com/

http://www.yummygfs.com/

http://xxxdessert.com/amateur/

http://www.ibizababes.com/

és még ezeregy másik, amik megnyílnak keresztbe-kasul egyikről a másikra, a maszturbáló fiúkáknak elintézve, hogy egy kép megnyitása közben kézzel szőrtelenítsék magukat ott lenn. Persze a bosszúból vagy eltulajdonítás miatt felkerülő képeknél meg kell emlékeznem a blog.hu történelmének legnaivabb kijelentéséről, miszert az internet törölhető... :)

* aki nem tudja, hogy ez mi akart lenni, psszt.... nézzétek el nekem:)

Milyen érdekes fotópályázatok szövegei között nézelődni! Néha egy pár különleges csemege is van, mint például ez a pályázat, melynek félkövér kiírása így szól:

"A pályázaton virágzó cseresznyefa, virágos cseresznyefa ág, vagy cseresznyevirág digitálisan készült fotójával lehet részt venni."

Majd következik a pályázati feltételek ismertetése: határidő, formátum, darabszám, és az ötödik pont, melynek köszönhetően letettem a pályázaton való részvételról:

Hiszen már az elején arról az installációról fantáziáltam, melynek címe: "a feleségem cseresznyevirág szirmokat csókol a makkomon"...

Hiába, így törnek össze az álmok.

Az egoizmus vagy a szimpla rossz szándékú butaság előszeretettel ferdít el hangzatos eszméket, s sajátítja ki annak elferdített valóját. A tolerancia, amely eredeti értelme szerint türelmet jelent, ennek az egyik leglátványosabb áldozata.

A South Park a régebbi epizódokhoz méltó, tökéletesen találó társadalomkritikát fogalmazott meg ezzel kapcsolatban is, a vonatkozó részből egy idézet tökéletes mottó ehhez a témához, válasz arra a felvetésre, hogy toleránsnak kell lennünk:

"Toleránsnak, de nem hülyének! Nézzék, csak azért, mert tolerálniuk kell valamit, még nem kell helyesnek tartaniuk! Ha azt mondom, tolerálni,az azt jelenti, eltűrni valamit. Toleráljuk, ha egy gyerek sír mellettünk a repülőn, vagy ha hideg az idő. Attól még lehetnek idegesek, Jézus Dzsiggelő Krisztus!" (FELIRAT: VITO)

Az, hogy mindez a South Parkban is téma, annyiban vigasztal, hogy nem csak a nagymagyar hülyeség kurvítja el az eszméket, hanem nemzetközileg is vannak problémák. Most menjünk végig a tolerancián, és a toleranciának csúfolt érzelmeken (a változatosság kedvéért) kérdés-felelet módszerrel:

1. Mit értelmez a köznyelv, és pár ferdítő véleményformálással próbálkozó közéleti szereplő/újságíró/blogger toleranciának?

Válasz: Szeretetet, szimpátiát, rajongást.

2. Mit kellene toleranciának neveznünk?

Válasz: A türelmet.

3. Nem értem, mi az eltérés a kettő között?

Válasz: Vegyünk egy példát, a homoszexualitást, mivel ezzel kapcsolatban kerül elő legtöbbet a tolerancia fogalma. Hogyan lehet viszonyulni heteroszexuálisként az egynemű szexualitáshoz, vagy a mögöttes érzelmekhez? A: Teljes elutasítás, aktív megnyilvánulásokkal, azaz a melegek kiirtására, kényszergyógykezelésére, stb tett folyamatos erőfeszítés, ez az intolerancia. B: Idegenkedés, nem vagyok se ellene se mellette, tőlem idegen, de ez van. Néha falra lehet mászni egy picsogó buzitól vagy egy agresszív leszbitől, de a képesség arra, hogy a jelenlétükben ne folyamatos agresszivitást sugározzunk, maga a tolerancia netovábbja. C: Szimpátia, azaz buzibarátság. NEM TOLERANCIA, mert a szimpátiánk tárgyával szemben nincs szükség türelemre, bírjuk őket, nincs gond/zavar a jelenlétükben, érdeklődve tudunk beszélgetni velük akár az ő nézeteikről is. D: Rajongás: a létjogosultság, többletek, szinte kompromisszumoktól mentes hirdetése, a nevetséges, erőszakos jogvédelem, a pofátlan propagandakommunikáció szintje (ez egy külön poszt lesz)

4. Tehát ezek szerint ki a legtoleránsabb ember a homoszexuálisokkal szemben?

Válasz: Az aki, idegenkedik tőlük, esetleg undorodik is, de üzleti, magánéleti találkozások során túl tud lépni a véleményén, ellenérzésén, képes ezzel megtisztelni a másikat. Az álom eset az, ha a fia buziságán kiakadó apa, képes meghívni vacsorára a fiú barátját, és leülni vele egy asztalhoz annak ellenére, hogy az életét ettől összeomolva érzi.

5. Milyen általánosságokban kell értelmezni a toleranciát? Mit kell tolerálnunk?

Válasz: Semmit sem kell tolerálnunk, mindenkinek a türelme véges, viszont mindent meg kell próbálnunk tolerálni, nem csak egy-egy felkapott jelenséget. Az előző példában például a vacsorára meghívott barát megtudhatja előre, hogy az "após" homofób, és lehet ő is elutasító ezzel kapcsolatban, lehetnek fenntartásai, de neki is toleránsnak kell lennie, türelemmel, tisztelettel fordulni a másik fél felé. Ha nem teszi meg, nem jobb, mint bármelyik intoleráns gyűlölködő.

6. Ezt nem értem, a homofóbiát és az előítéletességet sok toleráns  ember elítéli, most akkor ők hányadán állnak a toleranciával?

Válasz: Ők nem toleráns emberek. Ítélet és előítélet között különbséget kell tenni: az előítélet az ember (és bármely élőlény) természetes működésének része: a vörösen izzó acéllal szemben előítéletünk, hogy forró, ezért nem fogjuk meg. Ez persze nem zárja ki, hogy vörösen fénylő dolgokat megfogjunk. Az ítélet ellenben végleges, és nem is természetszerű: azok, akik elítélik a velük nem azonos nézeteket vallókat, messze állnak mindennemű toleranciától. Az elveiken belül sem toleránsak, ők a rajongók, vagy nagyhangú aktivisták, akik valamiféle "szeretetet" neveznek toleranciának magukban.

7. Mi ez a "szeretet" ezekben az emberekben, és kik ők?

Válasz: Ez az egoista önigazolás szeretete, ami azért szeret valamit, mert a szeretet által jobbnak érzi magát. Afféle sznobizmus, mint agresszíven felvágni a kerékpáros közlekedéssel, ők ettől a szeretettől, a vallott elveiktől jobbnak érzik magukat. Jelen esetben ezek az emberek a liberálisok, a magukat haladó szelleműnek nevezők. Nincs szükségük másra, csak a nagyszerű elvekre, amelyek kapcsán kicsit többnek érezhetik magukat, lenézhetik a konzervatívokat, a maradiakat, a tudatlanokat.

8. Tehát nem jó a haladó szellem?

Válasz: Ők nem haladó szelleműek, csak annak hiszik magukat, valójában ugyanolyan hitbuzgó fanatisták, mint az inkvizítorok - gondolj csak bele: az inkvizítorok is toleránsak voltak azzal szemben, amivel szemben hitük szerint toleránsnak kellett lenniük, és ugyanúgy túlértékelték ezeket a dolgokat, mint a mai érdekvédők. A haladó szellem nyitott az újra, az, aki csak a szimpatikus jelmondatok által meghatározottra fogékony, nem haladó szellemű, nem nyitott, és még csak nem is önálló.

9. Én úgy tudtam a konzervatívok olyanok, mint az egykori inkvizítorok...

Válasz: Az erőszakos igehirdetés a szélsőségesekre jellemző, legyen az liberális, konzervatív, hívő vagy ateista. Ezek az intoleráns szélsőségek, amik a másságot (abban az értelemben, hogy tőlük különbözőt) nem képesek elfogadni, megtűrni. A konzervatívok sem feltétlenül szélsőségesek, ahogy más sem. A konzervativizmus lényege a kényelem, járt utat járatlanért ne adj. Mindenesetre a konzervatív emberek nagy előnye, hogy rendre vágynak, és a rendet tartják szem előtt: a világ változásai miatt kénytelenek sodortatni magukat az eseményekkel, hosszú távon tehát alkalmazkodóképesek. Valószínűleg mind konzervatívok vagyunk egy kicsit.

10. Kicsit összezavarodtam, adj még segítséget, mit kell, és mit nem kell megpróbálni tolerálni?

Válasz: Mindent. Ha úgy érzed, hogy jogod van eldönteni, hogy mivel szemben vagy türelmes, és mikor kezdhetsz feltűnő, sértő ellenkezésbe, intoleráns leszel. Meg kell próbálni tolerálni a kellemetlen szagokat, hangokat, hiszen annak ellenére, hogy utáljuk az autók bűzét a belvárosban, türelemmel vagyunk feléjük, és nem kezdjük el beütni mindnek a szélvédőjét, ez a tolerancia. Ha nagyon zavar, akkor elkerülöd a belvárost, a problémádra, az ellenérzéseidre nem a másikban, hanem magadban kell keresni a megoldást.

11. De egy vita, vagy bűnügy során, hogyan lehetnék toleráns, hiszen két emberről van szó, vannak társadalmi szabályok, etikátlanságok, nem lehet mindenkiben Jézus Krisztus jámborsága?

Válasz: A tolerancia, a tisztelet, a felebaráti szeretet az alap, amire építened kell az emberi érzéseidet. Van sajnos olyan, akivel szemben nem lehet ilyen alapú érdemi kommunikációt folytatni, fogadd el összeférhetetlenségeteket, és lépj tovább. Vagy vitatkozz, de függetlenül tőle a tartásodat ne hagyd el. A bűncselekmények, a bűnök megint más kérdések: egyrészt a mögöttes emberi érzések felé nyitott maradhatsz, másrészt a társadalmi tolerancia más kérdés, mint az egyén toleranciája. Illetve a bűntett megítélése más, mint az emberé: elítélheted a bűntettet, az elkövetővel viszont a társadalmi rend érdekében kell kezdeni valamit, ami már a személyes toleranciádon/intoleranciádon kívül eső kérdés: ne engedd, hogy ezekkel az érvelési hibákkal húzzanak logikai csapdába, nem ez a kérdés lényege. A bűntett megítélésében ugyanúgy vannak toleráns és intoleráns mintázatok, ez a motiváció megértésére való törekvéssel és az eleve elítéléssel mérhető. A bűnelkövetőkkel szemben mutatott türelem megvalósulása az, hogy nem állunk neki önbíráskodni vélt vagy valós sérelmeink alapján. Más a vitáról és véleményekről beszélni, mint ítéletről, ítéletek harcáról.

12. De mit lehet válaszolni az intoleranciára, ha az intolerancia megsért valamit?

Válasz: Az intoleranciára egy jó válasz van, a következetes tolerancia. Ezért nem tartom toleránsnak azokat az embereket, akik egy általuk sértettnek vélt embercsoportot kiemelnek, és mentegetik őket. Az aljasság (esetünkben az intolerancia) elvi szintjére sosem szabad lesüllyedni, az ész nélküli, szélsőséges védekezés, aminek az alapja ugyanaz a megkülönböztetés, mint amit a támadó alkalmaz, nem jobb magánál az aljas támadásnál sem. A tolerancia válasza csakis a régi szlogen lehet: te is más vagy, te sem vagy más. Esetleg az, hogy mind emberek vagyunk...

Az első randik időszaka a másik jellemének körvonalazódó megismeréséről, a szándékok, tulajdonságok "egyeztetéséről" szó. Majd ez után jöhet a bizonyítás, az a kritikus három hónap, amikor kiderül, hogy a szép szavak csak szép szavak, a kedves jelölt csupán egy harci csirke, vagy egy hantás szerencsétlen. Esetleg egy egzisztencialista barom vagy egy anyagias picsa.

Természetesen annál jobb, minél hamarabb kiderülnek az esetleges össze nem egyeztethető jellemvonások. Amennyiben hosszú távra keresünk társat (nancy szavaival élve: elég egy középszar élet valakivel, akivel szeretjük egymást), jóban-rosszban, egészen az öregkorig, akkor nem a jelenkor csillogását kell megtalálnunk a jelöltben. De mit lehet az első randikon kezdeni? Természetesen dugni ész nélkül. A mozit már kilőttem, nem azon fog múlni, hogy milyen filmeket szeretünk (bár ezen is múlik, de ezen jobb egy beszélgetés során átesni), vagy hogy vesz-e rózsát, popcornt... Filmet, valljuk be, bárkivel lehet nézni, aki nem büdös vagy hangos mellettünk. A túra, séta, kiállítás azért szerencsétlen dolog, mert valami mindig eltereli a figyelmet: merre menjünk? Biztos jó lesz neked is? Nem fázol? És én? Nem haragszol ugye, de ez a festmény a maga monumentalitásával benedvesített... stb. Persze ki is lehet nézni valami helyet, ahova mindkét fél szeretett volna már egy ideje elmenni, és kellemeset a hasznossal alapon működhet is.

Szóval kellő fantázia nélkül marad a beülős verzió (a fantázia 10-20" jelölt" után úgyis csődöt mond), ami arra jó, hogy megtudhatod, hogy a csini szöszi pultoslánynak tetszel-e. Ha igen, akkor a negyedik nőnél úgy fog odajönni hozzátok, hogy mielőtt megszólalhatnál megkérdi: "A szokásos?" (Ha elég tökös vagy, wc-re menet kérd is el a számát, én ehhez nyuszi voltam) A kérdés iszont az, hogy hova.

A budapesti lánykák előszeretettel járnak elegánsnak tetsző belvárosi kávézókba, vagy romkocsmákba. A romkocsmáktól frászt kapok: pár parasztvakító bölcsészvakító régiség, téglafal, kibaszott szar kiszolgálás, vizes sör, és olyan árak, amiért az ember a rózsaszín popsija körülpuszilgatását is elvárhatná. Az "elegáns" kávézókat pedig előszeretettel pozőrködésre használják, elég ránézni némelyikre, ahogy kis kacsójával kevergeti a teáját, és végzet asszonyaként körbetekint. Ide menjen csak a barátnőivel, egy kapcsolatban egyik fél sem a másik pózolását akarja segíteni. Fiúkák hajlamosak "borkultúrát" növeszteni, egy egyetemista borozó szintű hely még mindig nem szerencsés, szerintem nem kell mondanom, miért.

Budapesten, de bármelyik városban megvannak a középkategóriás kocsmák, a sörözők. A randira való alkalmasság kérdésében a legfontosabb, hogy ne réteghely legyen. Ne alkeszkocsma, ne egyetemista kocsma, ne felvágós kiscsajok sznobmímelő helye. A változatos közönség gyönyörködtet, és "letesztelhető" a másik hozzáállása a különféle helyzetekhez, emberekhez. Például, mit szól a középiskolás sráchoz, aki odajön túljópofizva a szitut tüzet kérni, vagy egy százast, hogy reagál a középkorú kocsmatöltelékgyanús nő harsány kacajára, mennyire kezd el kényeskedni, vagy éppen mennyire képes természetesen feloldódni. Így senki nem kényszeríti rá a szigorú környezetét a másikra, és egymással lehet foglalkozni, kérni még egy sört, elszörnyülködni a wc állapotán, vagy pont ellenkezőleg.

A kocsmáknak megvan a fílingje: én életszagúnak hívom, s ahogy az életünk sem csak egy rétegről, egy időszakról, egy beállítottságról szól, a legjobb ezeket levetkőzni, elszakadni azoktól a külsőségektől (pozőrség, intellektuellsznobizmus, csocsóasztalt is lehányó lazagyerek, pincérnek kecsesen integető alfahím, stb), amelyekkel könnyen azonosítjuk magunkat, amelyek befolyásolhatják a viselkedésünket. A rossz kocsma a semlegességet a sokszínűséggel éri el, elszakad a bevált figyelemelterelő, vagy komfortérzet növelő klséktől. Nem akar több lenni, mint ami: csak egy hely, ahova be lehet térni egy sörre vagy egy berúgásra - ízlés szerint természetesen...

Kacagó Kislány 6 év körüli, szemtelenül huncut tekitete van, az összes első tejfoga nemrég hullhatott ki, így gyakorlatilag fogatlan, leszámítva a pár milliméteres fehér csíkot, ami a kijövő fogak jelentenek. De nagyon előreszaladtam...

Serdülőkorom óta nyilvánvaló, hogy gyermekek társaságában jobb odafigyelnem magamra, mert ha nem, egyszercsak azt veszem észre, hogy a pulyák levakarhatatlanul a nyakamon lógnak. Először megtanultam a következetes közeledést, hogy miként őrjítsük meg a gyereket úgy, hogy leállítható legyen, ez hellyel-közzel megy is, aztán végül már az egészet el is tudom kerülni, meg szerencsére vannak gyerekek, akik nem veszik észre az embert. Ennek ellenére néha megfeledkezek magamról, és képes vagyok vadidegen csimotákra grimaszolgatni a buszon-metrón-utcán, akárhol. Nem tudom, mit esznek rajtam, saját elképzelésem szerint vagyok olyan szép ilyenkor, mint Rowan Atkinson.

Egyik túránkból hazafele jövet a buszon fáradtan elülve vettem észre a Kacagó Kislányt, akkor még nem kacagott. Összenéztünk, kacsintgatással, mosollyal, szégyenlős félrefordulással elkezdtünk "udvarolni" egymásnak, majd egyszercsak a harmadik arcfelfújás, meg gülüszem után röhögőgörcsöt kapott, de olyan igazit. Teli szájjal nevetett volna, ha van foga, igazi, istenes gyerekhangon, ami betöltötte a buszt, és istennek nem hagyta abba. Anyu minden bizonnyal nagyon örült nekem, mert a röhögés mellé bejött a fészkelődés, fejek mögött bújkálás, vállak fölött átnézés is, és minden összenézés azt az őrült nagy kacajt hozta elő belőle:)

Jó emlék, ma is láttam, és már csak arra a kacajra gondolva elkezdtem kuncogni magamban a buszon.

Csak ennyi:)

1. elaludtunk, félkómásan problémáztunk

2. az asszony visszafeküdt, én kitaláltam mi legyen

3. elindultunk, utaztunk

4. túrát megkezdtük

5. kb fél órába telt elhagyni a túristautat (gyk: eltévedtünk)

6. magunkra találtunk, problémáztunk, hogy mi legyen

7. gyenge hiszti és döntés

8. vár baszott magas kaptató tetején

9. "milyen könnyen vannak azok, akik autóval jöttek fel a hegy lábához"

10. "milyen könnyen vannak azok, akiknek a férje át tud menni málhás szamárba" (sör, ásványvíz, könyvek, kaja, fotóállvány, bőrdzsekik, esernyő, tartalékpulcsi, iratok, fésű, bicska)

11. le a várból, kaja és sör

12. remek séta, kis elkavarodással, fel a várhoz

13. várnál belépőt szednek (350Ft)

14. "bazmeg, abból sört is vehetnénk" (ez kicsit hangosra sikerült)

15. "aha" gondolkodik, majd nevetésben tör ki, hogy aki eddig nem figyelt ránk, most megtegye: "Olyan hülye vagy, tisztata kultúrtúristák vagyunk, várbelépő helyett sör, hahaha"

16. várba nem mentünk be, kerestünk kocsmát, és söröztünk, majd irány haza

Mindezek során bkv-val együtt utaztunk vagy 7 órát, gyalogszerrel megtettünk 17km-t, a szintkülit nem mértem, végre megcsináltam egy hülyekamasszal, hogy mikor a telefonján kezdi hangosan nyomatni a zenét a vonaton, akkor én is nyomatom (bejött, abbahagyta). Láttunk szopósszájú kislányt, akit senki nem nyalt mosolygósra, megbeszéltük, hogy majd a mo-i tristrák kategorizálásáról is írunk posztot, mert érdekes módon a kirándulási hajlandóság egzisztenciától és beállítottságtól független. Hazafele a buszon is volt egy aranyos kiscsaj, meg az egyik mozdonyt is helyes fiúcska vezette. Jó időnk volt, bár néha fútt a szél:)

Utazgatásokhoz olykor Blikket veszek, rendkívül érdekes információkhoz lehet jutni belőle, mint például a Hajdú-Sarka pár egyiptomi ételmérgezése. Mellette az aktuális DÖBBENET cikkek is rendkívül érdekfeszítőek, és minden cinizmus nélkül mondom, Rusz Edit az egyik legjobb a szexuális tanácsadás terén. A "társkereső" apróhirdetések pedig régóta a kedvenceim közé tartoznak: '"Thai lány Fehérváron ismerkedne. Tel:..." "Dúskeblű Vanessza Kecskemétről. Tel." A sok egzotikum, dúskebel, diáklány, stb mellett pedig akadhat néha afféle is, hogy "Huncut nagyi kényeztetne".

 Természetesen a napicsaj a legérdekesebb pontja (+garfield) az egésznek, és gyanítom, a Blikk ellenzők lelke mélye a címlapon mutogatott cicik miatt háborog. Még akkor is, ha nem tudatosan féltékenyek a mellekre, és arra, hogy emberek képesek a metrón ülve cicislapot lengetni. Hiszen a Playboyt sem olvassa senki a villamoson állva.

No, általában tucat érdektelen lányok vannak a blikkben is, bár szerencsére kevsésbé fotosoppoltak meg műviebbek, mint szépségkirálynőink, gumikacsáink és egyebeink. A szerdai számban egy szerintem módfelett teszetős hölgy szerepelt. Lehet, hogy a tökéletestől itt elválasztja ez, ott az, de a papírformán tökéletestől való apró eltérései adják meg a természetesség tökéletességét. Egy szem "elcseszés", hogy idősebbnek tűnik a képeken, mint a tényleges életkora (18), és ez hirtelenjében ijesztő is.

Bár kevésbé ijesztő, mint a FiDeSz propagandalapjában Helyi Témában ugyanazen a napon szereplő hölgyike, aki 16 évesen jár szépségversenyről szépségversenyre, bikiniben illegetve magát. Ezen azért elelmélkedtem: bárhogy szépítünk egy dolgon, egy szépségverseny a testről szól, férfiként könnyen asszociálva a testiségre, főleg akkor, ha már furdőrucis illegetésről is beszélünk. Ilyen szempontból messze benne van a rátekintésben (kortól függetlenül), hogy blokkolnám vagy nem blokkolnám, esetleg milyen feltételekkel. Márpedig így 30 fele azért már elgondolkodom azon, hogy egy 16 évesről fantáziálni mennyire közelíti a pedofília határait. Most mégis, még egy koraérett 16 éves lány is csak az elején van az életének, a szexuális tapasztalatok megszerzésének,  azaz bárhogy nézzük: egy faszérett kislány... Helyes-e egy ilyen lányt ilyen korán bedobni az exhibicionizmus kiélésének eme világába? Legyen-e lelkiismeretfurdalásom, ha blokkolhatóság alapján méregetem? Ha van is lelkiismeret furdalásom, és ha el is ítélem magamat, ez sem menti fel a kis hölgy közvetlen környezetetét az alól, hogy ők okozzák...

De szerencsére vannak aggódási korhatáron túli hölgyek is, akiknek fotóját az ember édes kis felesége reggel megnyitja, hogy a kávé mellett reggeli híreket olvasva remek esztétikai élményben részesülhessünk. Persze ezek után ellenőriznem kellett a kis hölgy szépségét az asszonyhoz viszonyítva, és az ellenőrzés számomra kedvező az eredménnyel zárult:)

Egyre jobban terjed az a jelenség, hogy mi fölnőttek elfelejtjük a gyerekekről, hogy gyerekek. Mindenáron kicsi felnőtteket akarunk beléjük látni: elvárjuk hogy felnőttként viselkedjenek, hogy megfeleljenek az álszent erkölcsiségünknek. Nem, nem a kislányát kurvának öltöztető anyukákról beszélek, bár ők is megérnek nem egy misét. Most a lélekről, az ítéletekről beszélek. (kép innen)

Megvolt ez mindig is, ki ne emlékezne az gonosz nyanyára az utca végéről, a félelmetes bácsira, aki egy merő rosszndulattal állt a gyerekcsínyekhez, a gyermekek jelenlétéhez. Nekik megvan az örökségük a jelen korban is, és ez az ökörség (tudom, hogy szar szófordulat) terjed. Egyrészt ideológiai alapon, másrészt a fölnőttek restsége miatt is. Ideológiai alapnak a haladó szellemnek azt a kifordított, a vallási fanatisták elvakultsághoz mérhető kettős mércét mondom, amely a toleranciának csak a meghatározott irányban ad teret, és ez által fennkölt fennsőbbséget sugall (ilyenek voltak az inkvizítorok is, ők is toleránsak voltak azokhoz a dolgokhoz, amelyeket az eszméik megengedtek nekik, elvártak tőlük - de erről bővebben majd egy másik posztban). A restség pedig a lustaság, a kényelemre való vágy: ne kelljen gondolkodnom, megítélnem, inkább elítélem.

A gyermeklét felé nagyon kevés toleranciát mutat a felnőtt társadalom. Mindenáron a hülye, álszent erkölcsöket akarjuk rájuk húzni, és félelmetes, mekkora rejtett kényszer van erre. Emlékszem, amikor kirobbant valami botrány arról, hogy valami 8 éves kisfiúk megerőszakoltak egy kislányt az iskolaudvaron, és erre a fél ország egyszerre tartotta vissza döbbent lélegzetét: úristen, hova romlik a világ, az ilyen kis bűnözőke kéne kinyírni, félek elengedni iskolába a gyerekem, stb. A Velvet nagyszerű posztjáról az óvodai (!) szexuális zaklatásról ne is beszéljek. Szex bazmeg... agresszió, neveletlenség, kíváncsiság, igen, de szexuális zaklatás??? (kép innen)

Bazmeg, gyerekek, teljesen máshogy ítlik meg a világot, nem elítélést érdemel a gyerek, hanem segítséget. Persze, ha a segítség a szigorú nevelés, akkor az. De a világon az alapvető jóindulatot a gyerekek érdemlik meg a legjobban, a fölnőttes elítéléssel, az idiótaságok rájukkiabálásával csak zavart keltünk bennük. Az csak arra jó, hogy pszichopata felnőttek váljanak belőlük, akik egyszer csak mészárolni kezdenek, vagy szimplán "csak" egy életen át kísérti őket megannyi komplexus. Igen, éreztetni kell a gyerekkel, ha valami helyes vagy nem helyes, meg kell büntetni, de sosem elítélni, ez egy kibaszott nagy, rosszindulatú képmutatás. Minden ember megérdemli a tiszteletet a gyerek sem több, vagy kevesebb, mint bárki más, szimplán csak gyerek. Aki fogékony, aki figyel, és akit értetlenkedő igazságtalanságokkal marha könnyű porig alázni.

Mindenki megérdemli, hogy amennyiben bajunk van vele, azt legalább egyszer szépen közöljük. A gyerek ebből a szépen közlésből hármat érdemel, mertha egyszer visszaszól, akkor meg a baszottnagy fölnőtt öntudatunk fortyogó bugyraiba fulladunk. Kiver a víz a hülyéktől, akik kis köcsögnek, öcskösnek titulálva bunkóskodnak gyerekekkel. Bele kéne gondolni, hogy hogyan esne, ha ugyanezt a saját gyerekétől kapná vissza, ugyanis a gyerek tanul valakitől, ragadnak rá viselkedésminták, és ha az érvényesülés egyik útját látja a bunkóságban, akkor biza apuci és anyuci is fog kapni belőle. Akkor meg lehet nagyjelenetet rendezni, rábaszni az ajtót, kisírt szemekel munkahelyen azon gondolkodni, hogy hol rontottam el. (kép innen)

Lehet szidni a fiatalokat, hogy milyenek, le lehet fitymálni őket, de bele kellene gondolni, hogy miért ilyenek, mi az a társadalom, amely ilyenné neveli őket. Ezért választottam ezeket a látszólag ide nem illő képeket, hogy eszünkbe jusson: a gyerekek környezetetét mi adjunk, mi alakítjuk. (innen, vigyázz) A mi világunkban, a fölnőttek világában nevelkednek, nőnek fel, mi tesszük ezt örömtelivé, építővé, vagy szomorúvá, pusztítóvá.

Én azért bízom bennük, fogékonyak a jóra is, és megtalálják majd a maguk helyét annak ellenére is, hogy pár szemellenzős hülye lekezeli őket...

Az előző posztot szántam utolsónak (mármint a sorozatban), de rá kell tennem egy lapáttal, hiszen az alapvető kérdés, hogy két embernek egymás mellett van-e a helye, és annak az eldöntése, hogy egy problémát elbír-e a kapcsolat vagy a fejünkre nő, és belerogyunk. Azért is tartom aktuálisnak, mert a baráti társaságunkban is épp szétment egy pár. Keveset tudok a pontos háttérről, de a két személyiség ismeretében erősen elgondolkodtattak.
Vegyük a helyzetet, hogy megvan a vonzalom, a közös érdeklődés, finnyás művészként nem kell az amerikai pite 11-et néznünk vele a moziban, és hallgatni az idióta vihogását, szóval megvan a Közös.

Bármilyen "balhéra" szánt tanácsaim csak jelmondatokban vannak, persze közhelyes, hosszan elemezgethető jelentéssel. Az előző posztokban ezek közül kifejtésre került a tisztelet, az elkötelezettség, a korrektség, az alkalmazkodás, változtatás. Ami nagyon szép, de mi van ha nem megy? Mennyit kell/lehet beleadni, mennyit kell/lehet elvárni?

1. Soha ne hozz senkiért áldozatot! Ami akkora teher, azt inkább hagyd a fenébe. Ismerd fel a határaidat, lásd be őket, és élj velük. Segítsd a partnered abban, hogy ne várjon el tőled ilyet, s tenmagad se várj erre. De ne tegyél olyat, ami miatt sajnálni fogad magad.

2. Mindig hibáztasd magadat is a bajban, azt a toleranciát, megértést, amit magadnak elvársz add meg a másiknak és várd is el! Lásd meg a saját szerepedet a dolgok alakulásában. A másik hibáztatásának kizárólagosság, ha bármelyik fél ezen képtelen túllépni, csak a kezdete a bajoknak, tanulj az esetből, s lépj tovább.

3. Ne alázd meg a másikat, és ne tűrd a megaláztatást! Ez egy nagyon fontos pont, bármelyik oldalon is állsz, a megalázás ténye a kapcsolat vége. Persze mi a megalázás: amit a megalázott fél annak érez. Ha egy ilyen kellemetlen helyzetet nem lehet megoldani kölcsönös kompromisszumokkal, odafigyeléssel, bizalommal, akkor jobb hagyni az egészet.

4. Mindig legyen terved, hogy merre tovább! Legyen terved arra, hogy milyen irányt kellene követnie a kapcsolatnak, hogy jó legyen, és légy nyitott a másik terveivel, vágyaival szemben. Segítsétek egymást, és ha baj van, határozzátok el magatokat egy irány mellett, amit egymást segítve követtek. Ez egy elhatározás, döntés kérdése, nem nehéz.

5. Tedd félre az igazságérzeted, a sértettséget! Nem az számít, hogy mi történt, hanem, hogy merre tovább. A múlton változtatni nem lehet, a továbblépés viszont a saját döntésünkön múlik. Ha valaki nem hajlandó elszakadni a sebeinek a nyalogatásától, az ne számítson jóra, el is kell hagyni. Persze megrendülhet a bizalom, rosszul eshetnek dolgok, de ha a kapcsolat folytatása fontos, akkor azon kell dolgozni, hogy ne legyen ilyen: ne sértődjünk meg, és ne sértsenek meg minket. A sértettségből táplálkozó lelki terror mindkét fél lelkére sötét leplet borít.

6. Lásd a hozzáállásod súlyát, vedd észre a döntéseidet! Ha hezitálsz azon, hogy bízz-e a másikban, ha számon kéred rajta a bizalmad megingását, ha úgy állsz hozzá, hogy nem hiszel benne, hogy menni fog, de csak egy esélyt adsz, akkor már döntöttél. Ne áltasd magad az esély adással, ha nem vagy nyitott, ha nem vagy hajlandó tenni a jobbért. Itt már döntöttél, csak szépen becsapod magadat, vállad a felelősséget akár a kapcsolat menetéről, akár a végéről van szó!

7. DE sosem szabad szakítani azért mert a másik milyen, mert mit tett, mit rontott el, vagy mert megalázott, nem tisztelt, stb. A szakítás egyetlen elfogadható indoka az, hogy nem illünk össze. Az a végső elfogadás, a tisztelet, a kölcsönös beismerés. Ugyanis, ha át is baszták a fejemet, én vagyok az, aki nem tűri ezt az átbaszást, és az is, akit át lehetett baszni, tehát az átbaszó és az átbaszott ez esetben nem illenek össze.

Mindenkinek van lelke, s még jól is esik az önsajnálat, de egy személyre vetíteni minden ellenérzésünket a mi helyzetünkön ront. Tipikus a hibáztatóknál, hogy sokáig élnek az előző rohadt geci bűvkörében, képtelenek túllépni a sértettségükön. Pedig ez csak a megbékéléssel megy: bele kell nyugodni, hogy szarul alakultak a dolgok, bele kell nyugodni, hogy a heg ottmarad a lelkünkön, sosem felejthetjük el a régi szerelmet. Ha pedig ez van, akkor emlékezzünk belőle a jóra és a tanulságokra: maradjon az iránta egykor táplált érzéseink számára mindig egy kis zug a lelkünkben, és alakítsuk ezt olyanná, hogy szomorú szentimentalizmust érezzünk benne, ne pedig egy sötét, gyűlölködő, fájdalmas bugyrot, ami örök életünkre megkeserít minket, hiszen a mi lelkünkben van.

A fent említett párnál érdekes, lassú pusztulás volt a helyzet, és jómagam a problémáikat még így a végén sem veszem egész komolyan: évek alatt kialakult közöttük egy bizonyos rendszer, hogy ki támogat, kinek mi a szerepe, amiben akár a túlzott türelem, és a túlzott érzelmi elragadtatás is szerepet kapott. A túlzott türelemnek viszont meg vannak a következményei: mivel ember a másik, hozzászokik, és "visszaél" vele. Azért idézőjelesen, mert az ő szempontjából ez nem visszaélés, hanem megszokás, hozzászokás. Annak ellenére, hogy a türelmes fél vetett véget a kapcsolatnak, én az ő felelősségét figyelem benne: nem kellett volna következetesebbnek lennie? Értelmes emberként beláthatta volna, hogy megvan a türelmének a határa, és bármennyire is rest ezekért a határokért kiállni, meg kell tennie. Mert mi lesz később? Más is hozzászokik? Más is visszaél vele, vagy kihasználja? Azért pedig, hogy ennyit megtanuljon igazán kár volt ezt a régit eldobni.
Igaz, hogy több éves rutin után nem lehet csak úgy változtatni a hozzáálláson, a berögzüléseken, de meg kellett volna próbálnia, ugyanúgy ahogy a másik félnek is be kellett volna látnia, hogy túl sok terhet tesz párjának a vállára. Ahelyett, hogy ezt belátták volna, sorozatos veszekedések után szétmentek. Két értelmes ember, anélkül, hogy igazán esélyt adtak volna az egésznek.
Még mielőtt bárki jönne nekem a már nem szerették egymást szöveggel, kérem, ne fárasszon. Szerették egymást, és ezt fent is tudták volna tartani, csak egy kis elhatározás és tudatosság kellett volna még. Ehelyett a kényelmes menekülést választották: "nem vagy türelmes" kontra "túl sokat követelsz", és kész...

(és ezzel vége az agymenésnek, esetleg konkrétumok kiragadásával még visszatérhetünk a témához)

A kapcsolatnak a benne résztvevőkkel egyenlő fontosságú kérdése a kapcsolatépítés. Egy párkapcsolatra vigyázni kell, de ez nem elég, építeni kell, egészen az elejétől fogva észnél kell lenni. Az eleje pedig az az időszak, amikor még meg sem találtuk Őt, azaz a keresés.
Itt a legfontosabb dolog, hogy nem szabad kizárni azt, amit nem ismerünk, vagy csak sztereotípiáink vannak felé. Attól, hogy ellenérzésem van a szemüvegesek, ducik, vagy csontsoványak, harsányak, szendék, töketlenek vagy savanyú fapinák felé, meg lehet próbálni. Amit nem ismerek az akár ismeretlen szépségekkel is szolgálhat. Nem szabad ítélkezni egy félresikerült randi, a félresikerült első szex vagy a puszta megjelenés, egy-egy elbotlott mondat alapján. Mindenkinek lehet jó napja, és ha akarja, bárki megjátszatja magát. De nekünk nem a megjátszásra van szükségünk, hanem a másik tényleges valójára. A külsőségeknél sokkal fontosabb dolgok vannak. Hamar kiderül, ha nem működik, gyakran igazolódnak is a sztereotípiák, de tanulhatunk ebből is, és átélhetünk közben kellemes pillanatokat. :P
Hosszú távon a lángoló érzelmeknél, a testi, szellemi rajongásnál sokkal fontosabb a közös célok iránti elkötelezettség, és a célok megvalósításában a szerepkörök összeegyeztethetősége.
Én kifejezetten udvarlásellenes vagyok: nem jó, ha szerepet kell játszani, ha már az elején bugyuta normatíváknak akarunk megfelelni ahelyett, hogy a társunkat keresnénk. Persze, könnyed fogódzkodó egy-egy ilyen berögzülés, de puszta parasztvakítás egy szál rózsa is, amíg csak a semminek, a reméyeinkenek vesszük. Szakadjunk el az elvárásainktól, a berögzüléseinktől, és főleg ne menjünk moziba az első randikon, ne erőltessünk mindenféle programot... Ez időhúzás, és elveszi a lényegről a figyelmet. Nem egy kiállítás képei, nem egy film izgalma fogja eldönteni, hogy együtt leszünk-e. Amúgy meg, ha a másik hülyén nevet a filmen, vagy a tahó csengőhangú telefonja üvölti be a termet, attól még nem ítélhető el, és lehet belőle jó partner. Ha megimertük valamelyest, ha mellette vagyunk, ha eleget beszélgettünk, és sok dologban egyezünk, a legkevesebb lesz elmondani neki, hogy valami ciki. Várjuk el mi is ezt tőle, és ezzel megindul egymás fejlesztése, a csiszolódás. Maga a folyamat kell, hogy a kapcsolat hajtóereje legyen. Persze van, hogy nem megy a folyamat, mert harcicsirke, buta, agresszív, tahó, komolytalan, és ez esetleg nehezen derül ki, ilyen esetben vigyázzunk magunkra: a lényeg, hogy a mi lelkiismeretünk legyen tiszta: megpróbáltuk (nem egyszer) tiszta szívvel, de nem ment, nem illünk össze. (a szakításról lesz külön poszt)
Majd jöhetnek a kezdő lépések a kapcsolatban: (tételezzük fel, hogy komolyak a szándékaink) először, még akkor is, ha ijesztő, biztosítani kell a szándékok komolyságáról a másikat, és ugyanezt el is várhatjuk (aggszűz imitátor hibája). Igenis ássuk ki az alapot együtt, vegyük komolyan magunkat, a másikat, a kapcsolatunkat egyaránt. Ne büntessük a leendő kapcsolatot bizonytalansággal, ha a próba mellett döntünk, akkor csináljuk.
Ha már belekezdtünk, és a szándékok a jelek szerint összeillenek, a következő fázis a bizonyítás: bizonyítani az elkötelezettséget, kiérdemelni a bizalmat. Ilyenkor legyen első a randi, az egymásnál alvás. Ha nehezen összeegyeztethető ez együttlét akkor különösen: le kell mondani a péntek esti pókert, a salsát, a piás-barátnős-barátos kiruccanást. Ha ebből a barátok ügyet csinálnak, az őket minősíti. Itt az első számú dolog a kapcsolat (ahogy később is annak kell lennie): szükségem van rád, remélem, hogy neked is rám, legyünk együtt. Ez az állapot 1-3 hónapig nem minősíthető sem rátelepedésnek, sem szabadság korlátozásának. Ez az együttlét kialakítása, hiszen ha 40-50-60 évet valakivel szeretnénk lenni, akkor az a három hónap sokat számíthat. Örök tüske lehet abból, ha 3 héttel összejövés után elmegy egy este az ex-szel találkozni, és esetleg lemond egy randit emiatt. Itt még nincs meg az az ősbizalom, ami feleslegessé teszi a megkérdőjelezést, és beindul a kisördög, és talán sosem tűnik el. Nagy feladat és kell némi tapasztalat, önismeret hozzá, de tudnunk kell magunkról, hogy a másik mivel érdemelheti ki a feltétel nélküli bizalmat, és ennek elérésében segíteni kell őt. Fordítva szintén: érdemeljük ki a bizalmát, és kérjük ehhez a segítségét. Aztán, ha bizonyítottak a szándékok, tovább lehet lépni, kilépni kicsit a bűvkörből, és ahogy a légy önzőben írtam, elmenni a pókerpartira, a csajos-pasis bulira, azért, mert a szerelmem mellett megtehetem, elenged, és ez is a kapcsolatunk része. Természetesen a bizalom kifejezése és kiérdemlése továbbra is egy feladat, de a kezdeti rágyúrás után az a kis odafigyelés a legkevesebb.
Ezen felül el kell dobni a lángoló szerelem ideáját, és a mindennapok, a mély megismerés, a változékonyság csodáját választani helyette: igenis, látni kell a másik hibáit, azok motivációját, finoman, nem megsértve dolgozni azon, hogy kétoldalú változtatásokkal ezek a hibák lassan eltűnjenek és/vagy ne számítsanak. Ugyanerre legyünk képesek saját hibáinkat illetően is: lássuk be őket, legyünk nyitottak a másik igényei felé, és próbáljuk meg egy kompromisszumos, korrekt megoldást találni. Az elfojtás, a palástolás, a hitegetés, hogy a "szerelem ezt legyőzi", meg "amúgy jó ember" nem megfelelő út. Ne fojtsunk el semmit, ne hozzunk áldozatot soha senkiért, és magunknak se követeljük meg azt. Adni egy természetes jónak kell lennie, az adás és a vágyak mennyiségét, milyenségét kell összhangba hozni.
Az élet a változásról szól, és bármely működő kapcsolat, minden gondos tervezés és a sikerek ellenére is ütközhet akadályokba. Betegségek, vágyak, balesetek, unalom, munka, és ezeregy negatívum történhet, ami a boldog együgyüségben stagnáló kapcsolatokat kikezdheti (szét kell nézni van rá példa, amikor a házasság nem bírta a ki a gyerek megbetegedését, mert ez nem fért össze az addigi ideállal). Kiderülhetnek (sőt ki kell, hogy derüljenek) gyengeségek mindkét oldalról, az ember önmagában is csalódhat, de ezeket nem szabad gordiuszi csomóként megélni. Ne féljünk a változásoktól, igyekezzünk felkészülni rájuk (egyszer még talán fogatlan, bélgázos szottyadt öregek is leszünk). Ezért fontos, hogy mi magunk se féljünk változtatni: magunkon, a másikon, az elképzeléseinken. Ne féljünk döntést hozni, és ha megvan a bizalom, ha idővel kialakulnak a közös célok (ház, gyerek, nyaraló), akkor azok felé közösen lépdeljünk. Egy bizonyos kor után (25) a bizonytalankodás csak konzerválódik, ha utat engedünk neki, és ebből egyre nehezebb lesz kilépni. Ha egyet szeretnénk, ha elképzelhető, hogy együtt szeretnénk, akkor nem szabad várni az összeköltözéssel: a mindennapi rutinok kialakítása, a másik még jobb megismerése a szeretetet, az elhatározást mélyítheti, vagy elidegeníthet. Ne féljünk az apró örömöktől, a bensőséges kis megszokások kialakításától. A változástól.
Egy párkapcsolat a folyamatos változásról szól. Ahogy figyelem az embereket, a megfelelő alapozás és nyitottság nélkül a változások kezelése nehézkes. Konzerválódnak egy félúton lévő kényelmes helyzetben (jellemző példa erre az elhúzódó vagy látszat jegyesség, illetve a középkorúak kesergő elhidegülés melletti gyerekeskedései), aztán a környezet változásával (kor, gyerek, munka, munkanélküliség, a gyerekkel otthon levő nő) egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Nincs meg annak a rutinja, hogy visszanyúljon az ember a másik iránt érzett alapvető emberi tiszteletéhez, a kapcsolat iránti makacs elkötelezettségéhez, nincs meg annak a hagyománya, tapasztalata, hogy "dolgozzon" egy kapcsolaton. A folyamat ilyenkor pedig öngerjesztő, ha egyik fél sincs észnél, az öncélú, ostoba vagdalkozás, a képzelgések, a téves vágyak, hiú ábrándok előhozzák a csalódás érzését. Lehet sírni ilyenkor azon, hogy hova tűnt a régi varázs... de hova tűnt volna? Az csak egy állapot volt, nem annak a tündérfényével kellett volna áltatni magadat, hanem észre venni a mélységeket, és vigyázni kellett volna rá!
Vigyázni kell egymásra, és a távoli célnak egy vonneguthi duprasznak kell lennie, egy kétszemélyes saját világnak, amelyben apróságokkal folyamatosan éreztetjük az összetartozást, a szeretetet: Meghitt szokásokat könnyű kialakítani, olyanokat, amik kiszakítanak a mindennapok rohanásából, gyakran kell nevetni, viccelődni, bohóckodni, pusztán egymás örömére, apró figyelmességekkel megepni a másikat, s érezve a szándékot az ezredik ajándéknak is úgyanúgy teljes szívvel örülni. Nem szabad megfeledkezni egy-egy érintésről, ha elmegyünk a másik mellett, sose kerülgessük egymást, spontán ölelések, az öröm kifejezései - ezek mind azok az apróságok, amik a szürke mindennapok során fenntartják a rendet mindkét félben.
Egy működő kapcsolat mögött rengeteg munka áll, és ez így van rendjén: tudjuk, hogy mit szeretnénk, s teszünk érte. Dolgozni kell magunkon és a másikon is, de észben tartva, hogy megvan a határa annak hogy meddig terhelhetjük a másikat önismereti válságokkal vagy ennek tüneteivel. Ez is igaz barátságra is. Óvakodni kell azoktól, akik a váláságban partnerek, s nem annak megszüntetésében. Ez a felszínes emberi kapcsolatok veszélye: a pusztulás jóindulattal kikövezett útja. (Megjegyzendő, hogy ez a jogvédőknek is tipikus hibája: a sértetteket mentegetik, a fájdalmaik fölötti ésszerűséget meghaladó kesergésekre sarkallják őket, ezzel takargatva a problémákból kivezető utat, nehezítve minden lépést, amely a kiutat szolgálja)

Ha működnek a dolgok, megvan a szeretet mind a négy foka (felebaráti, szimpátia, vonzalom és elkötelezettség), akkor illő megpecsételni azt. Nem viccből, nem kényszerből, nem illendősségből, hanem a bizalom végső letéteményeként. Továbblépni abból az állapotból, hogy jó együtt, arra, hogy jó lesz együtt, és máshogy nem lehet, csak úgy. Megtenni az ígéretet arra, hogy vigyázni fogunk a kapcsolatra,és kölcsönös felelősséget vállalunk érte. A házasság egy fontos dolog. Én házasság-hívő vagyok. Szerintem egy gyönyörű emberi gesztus, amivel kifejezzük, hogy együtt szeretnénk lenni, bármi is történjen. Persze ezt sokan nem gondolják ilyen komolyan, nekik teljesen megfelelő lehet az élettársi viszony is, kivéve, ha szükségük van a lakodalom pompájára.
Az igennel kimondom, hogy komolyak a szándékaim, és annak ellenére, hogy valójában egy közös gyereknél vagy egy közös lakáshitelnél papírforma szerint sokkal kisebb ez a kapocs, mégis ez a legszebb. Mert kettőnkről szól, arról, hogy együtt akarunk lenni, az elhatározásról, hogy együtt leszünk jóban-rosszban, és hogy ezt komolyan gondoljuk...

A pénteki folytatása.
A gyakorlatban fel kell nőni érzelmileg. Tisztázni önmagunkban, hogy van-e szükségünk másra vagy nincs. Ha szükségünk van, mire van szükségünk, és mik a megvalósítható dolgok. El lehet álmodozni 450km-re levő, megértő, internetes szeretőkről, de nincs értelme. Sőt, általában üzen is valamit az, ha minimum 200km-re vannak azok, akikkel kijövünk. Nem, nem balszerencse, hanem balfékség. Hogy valószínűleg van bennünk egy korlát, ami a potenciálisan megvalósítható dolgokat inkább távol tartja. Ezeregy ilyen tünet van: amikor megijedünk a másik komoly szándékától, ha könnyen csalódunk, ha könnyen leszünk féltékenyek, ha szemétnek látjuk a másik nem képviselőit. Tegyünk előbb magunkban rendet. Erre három megoldás van: gyakorolni, gyakorolni vagy gyakorolni. A gyakorlatokból pedig tanulni.
Nem árt, ha helyre tesszük az agyunkat. Felejtsük el a tinikori nagy álmokat, ha jó társak szeretnénk lenni, vonatkoztassunk el az álombéli külsőségektől, a meséktől: ne akarjunk a szegényember legkisebb, hős fiának szerepében élni, ne akarjunk királylányok lenni. Vegyük inkább észre az ilyen mesék mögötti űrt: a szépség, a pénz, a tartás, az egzisztencia csak egy színes buborék, melyről nem tudhatod, milyen gázt tartalmaz. Az viszont tény, hogy az, akinek nem kell gondolkodnia, aggódnia, az nem lesz olyan megértő sem... (persze ízlések és pofonok).

A gyakorlati rész egy nagyon szép pontja a Micsoda Nő c. film megvetése, ami két generációnyi elvált nőt kísért pityeregésig az üres ágyban. Tényleg aranyos sztori, de mi történik valójában? Mit tesz a férfi és a nő a kapcsolatért? Semmit. A férfinak pénze van, és simán, minden többlet erőbedobás nélkül megad a nőnek minden fényűzést. A nő erre ráharap, meg élvezi.
Az egész filmben ennyi történik, és senki nem tesz semmit. Összehasonlításképpen, jóval nagyobb feladat felhajtani 2.000 Forintból egy üveg pezsgőt, fürdőgolyót, gyertyát, majd megcsinálni időre a fürdőt, mint szólni a szálloda igazgatójának, hogy foglalkozzon a nővel, vagy felhívni a titkárnőnket, hogy rendeljen már egy baszott csokor rózsát ("Nem, az ár nem számít").
De ugyanígy egy nőben is becsülendő, ha tud tenni azért, hogy történjen vele valami, hogy haladjon a kapcsolat, hogy kedveskedjen a másiknak, és nem csak a pinájáért, két szép szeméért kell szeretni. Vagy a még rosszabb eset: azért a kegyért, hogy jelen van az életünkben (ez elég általános).
Ez a film persze egy szép mese, kutya nem veszi komolyan, de ezeregy apróság van, amivel az álmodozás sötét felhőként telepedhet az ember lelkére, vagy elronthat egy kapcsolatot. Tisztában kell lenni magunkkal, vállalni a szerepeinket, a döntéseinket, a szabadásgot önmagunkban meglelni. Ha szende kislány vagy, nem kell megjátszani a felszabadul picsát, nem kel erőltetni a rosszkislány szerepet, mert csak szánalmas leszel tőle. Úgyis lebuksz, ha a faszozás meg töközés meg kemény picsogás után a szexualitás gyönyöreire nincs jobb kifejezésed (talán az érzelmeidben sem), mint hogy "megtörténtek a dolgok". Legyél inkább önmagad. Ha bizonyos érzéseket nem tudsz elnyomni, és minduntalan fájnak, amikor szembemész velük, akkor fogadd el őket. Tanuld meg magadat, hogy neked mi a jó, és tanuld meg magad kívülről is látni, kerüld az egoizmus önmagában fetrengő züllöttségét.
Kerüld a kettős mércét: az önkeresésben való tobzódással mások ignorálását, azt a manapság oly divatos kettősséget, miszerint az ember egyidőben mondja, cselekszi, érezteti, hogy "nekem ez jár, mert én ilyen vagyok", és azt, hogy "tőlem ezt nem várhatja el senki, én ilyen vagyok". Tessék másokat is figyelembe venni.

Ne félj álmodni, de tanulj meg álmodni! Álmodj olyat, ami megvalósítható, és valósítsd meg. De ne kergess délibábokat! Vizsgáld felül, ha kell, és ne félj feladni, ha túlzottnak minősül, keress újat, hisz a megvalósult álmok aranyozzák be az életet. Nincs ebben semmi új, semmi különös, kicsiben olyan ez, mint amikor az ember megtanulja, hogy külsőre mi az ő súlycsoportja. Kudarc? Önbecsülés hiánya? A fenét, csak nincs értelme álmodni, ha nem tudjuk őket a földön, a nagy valóságban megélni. Ha szerencsénk van, jöhet jobb, amit annak rendje, s módja szerint értékelnünk kell, de efféle remények táplálása csak megkeseríti a mindennapokat.
Nőj fel érzelmileg, hagyd el a gyermeteg vágyálmokat, a fölösleges problémázásokat, azokat az általánosításokat, amelyek megvédenek a felnőtté válástól. Kerüld a felszínes ítéleteket, ne nézz fel a csillogó bálkirálynőre, bármennyire is kecses, elegáns. Ne nézz le másokat, az csak egy önámítás, ami arra való, hogy erősítsd magadat. De ne akarj erős lenni. Társ és ember légy, az erő, a megvalósított külső ideálok üresek...