A szeretet és a harag lecsupaszított, közhelyes elemezgetései után rátérek az egyénre, mint az emberi kapcsolatok legofontosabb tényezőjére.
Ezeknek a gondolatoknak az indítója az a kérdés volt, hogy mégis milyen lehet a normális nő, mert az abnormalitás elrettentő példáival tele van a világ. Az egyén milyenségének meghatározó szerepe van a kapcsolatai során, szóval mindenféleképpen a posztsorozatba illő erről elmélkedni.
Le kell szögeznem: nem hiszek normális nő vagy normális férfi önálló létezésében. Normális emberében már igen. Mivel normális partner csak egy normális kapcsolatban lehet az ember, a milyenségének meghatározását a kapcsolathoz való hozzáállása határozza meg. Akár házasság, akár az udvarlás időszaka, akár együttélés, akár kapcsolat nélküliség az állapot. A kapcsolatban viszont ketten vagyunk (akár egy nem létezővel is), a kapcsolat milyensége 50%-ban a másikon múlik, a két ember által létrehozott rendszer generálhat olyan öngerjesztő folyamatokat, ami szinte kontrollálhatatlanul torzíthatja az ember szerepét is.
A normális társ mindenekelőtt normális ember, aki elkötelezi magát párkapcsolati vágyai mellett. Ezek mind döntések, melyeknek meghozatala során figyelembe kell venni saját képességeinket, igyekezve kompenzálni őket. Következetesség, korrektség, tisztelet - ez a három alappillér ami két ember kapcsolatát tarthatja.
A számomra normális eset a normális nővé/férfivá válásban:
Először az alapvető döntés, hogy idővel házasságban (élettársi viszonyban, blabla) szeretnénk élni. A második döntés a vágyott szerepkörrel kapcsolatos, ez a mai sztenderd szerint ugye az egyenlő szereposztás, egy olyan kéttagú közösség, ahol a felek egyenlőek. Ha ezt felismertük, törekedni kell az egyenlőségre törekvő látásmódra a világgal szemben, hisz a leendő választottunk is ennek a kívülálló világnak a része valahol. Az egyenlőséggel rájövünk, hogy rugalmasnak kell lennünk, ez a következő nagy lépés, hiszen ahogy mi is elvárunk bizonyos szintű alkalmazkodást magunkhoz, ugyanúgy meg kell adnunk ezt másnak is. Ezzel együtt felismerendő, hogy a párkapcsolattal, a párunkkal kapcsolatos vágyainknak is engednünk kell mozgásteret, hiszen az élet annyiféle lehet, tele változással, így változhatunk mi is, a másik is, az életkörülményeink is. Nyitottnak kell lennünk a változás felé, hogy majd meg tudjunk küzdeni vele, hogy a biztonságosnak vélt helyzetben is változtatni tudjunk: hiszen ezt szeretnénk, nem? Holtomiglan, holtodiglan... És nincs olyan, hogy egy huszonévesen megélt állapot konzerválódjon 40-50-60 évre. Együtt kell tudnunk működni egy másik emberrel, fel kell ismernünk a közös célokat, tudni bízni és bizalmat kiérdemelni. Nem kérni többet, mint amennyit mi tudni adunk, és majd a rugalmasság, a kölcsönös alkalmazkodókészség eldönti, hogy működik-e.
Késznek kell lennünk segíteni ezt az együttműködést, és be kell tudnunk fogadni a másik segítségét is. Legyünk tisztában a határainkkal, és ne akarjunk többet, mint amire képesek vagyunk (önmegvalósítás posványában tengődő anyukák jellemző karácsonyi hibája, hogy olyan karácsonyt akarnak a gyermekeiknek adni, mint amilyet ők kaptak, aztán félúton kifinganak lelkileg). A határok átlépésének megelőzése a mi feladatunk, nem a másiké. Nem várhatjuk el tőle, hogy ez magától menjen neki, hanem segíteni kell abban, hogy ez ne történjen meg.
Szeretnünk kell a másikban az embert, tisztelnünk legvégső esetben is egy minimális szinten, tudjuk, hogy mi se akarunk szemétté válni, ahogy magunknak is elvárjuk ezt. Be kell látni, hogy lesz olyan helyzet, ahol erre lesz szükség: amikor összetörtnek érezzük a célokat, ámításnak az életet, elveszettnek a bizalmat. Erre az alapvető nyitottságra szükség lesz akkor, és a közösen átélt szép pillanatok emlékéből kell építeni az újabb pozitív elhatározásokat.
Ha ezzel megvagyunk magunkban, kezdhetjük magunkra építeni az alapvető szerepeket, az általunk normálisnak vélt sztereotípiák, sztenderdek, tapasztalatok alapján: a nemi identitást elhelyezni benne, a házimunkára, munkára való hajlamot, a romantikát vagy a hidegséget.
Aztán már "csak" találnunk kell valakit, aki ebben az építkezésben segít, akit segíteni lehet, és a további rétegeket közösen, a már kialakított rugalmassággal tudjuk tovább építeni. Akitől elvárjuk, hogy segítsen a normális kapcsolat építésében, hogy partner legyen benne.
És itt válunk férfivá vagy nővé, a kölcsönösen kialakított szerepkörrel, hiszen a negatív sztereotípiáknak megfelelő szélsőségek is vezethetnek működőképes, mindkét fél számára előnyös kapcsolathoz (papucsság vagy ellenkezője). Elhelyezzük a kapcsolatban nemi identitásunkat, a szerepköröket, az egzisztenciánkat a kapcsolaton belül egymás képességeinek megfelelően. De mindenekelőtt emberként kell szeretnünk egymást, hiszen a szerepek oly ingatagok, ki tudja mikor következik be a késői élvhajhászás időszak, és melyik félnél, ki tudja milyen betegségek, tragédiák zúzhatják porrá a kényelmes és kielégítő (boldogító) szerepköröket. A kapcsolattal pont az a célunk, pont az a házasság eszméjének a lénye, hogy mindig, minden rosszban együtt maradjunk.
Ezért nem jó, ha nő és férfi akar lenni az ember, ha a nőiességének vagy a férfiasságának, a társadalmi helyzetének kielégülését keresi a kapcsolatban. A szerepeket segítségül lehet (kell) hívni a kapcsolathoz szükséges feladatok (mindennapi teendők, döntések, szex, közös vélemény kialakítása) felosztásában, ez a társadalmi rend, berögzülés segítsége az embernek. De nem ez az elsődleges, hanem a kapcsolat, és benne a két személy. A pillanatnyi, életkortól, stádiumtól függő érzelmek, vágyak, feladatok mind csak élethelyzetek, de a kapcsolatot nem egy élethelyzetre, hanem egy életre kell(ene) kialakítani.
(Persze aki görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy neki járnak dolgok, mert nő/férfi, az felejtse el az egészet, nem éri meg elgondolkodnia (sem).)
Folyt. köv. hétfőn.
