Kacagó Kislány 6 év körüli, szemtelenül huncut tekitete van, az összes első tejfoga nemrég hullhatott ki, így gyakorlatilag fogatlan, leszámítva a pár milliméteres fehér csíkot, ami a kijövő fogak jelentenek. De nagyon előreszaladtam...
Serdülőkorom óta nyilvánvaló, hogy gyermekek társaságában jobb odafigyelnem magamra, mert ha nem, egyszercsak azt veszem észre, hogy a pulyák levakarhatatlanul a nyakamon lógnak. Először megtanultam a következetes közeledést, hogy miként őrjítsük meg a gyereket úgy, hogy leállítható legyen, ez hellyel-közzel megy is, aztán végül már az egészet el is tudom kerülni, meg szerencsére vannak gyerekek, akik nem veszik észre az embert. Ennek ellenére néha megfeledkezek magamról, és képes vagyok vadidegen csimotákra grimaszolgatni a buszon-metrón-utcán, akárhol. Nem tudom, mit esznek rajtam, saját elképzelésem szerint vagyok olyan szép ilyenkor, mint Rowan Atkinson.
Egyik túránkból hazafele jövet a buszon fáradtan elülve vettem észre a Kacagó Kislányt, akkor még nem kacagott. Összenéztünk, kacsintgatással, mosollyal, szégyenlős félrefordulással elkezdtünk "udvarolni" egymásnak, majd egyszercsak a harmadik arcfelfújás, meg gülüszem után röhögőgörcsöt kapott, de olyan igazit. Teli szájjal nevetett volna, ha van foga, igazi, istenes gyerekhangon, ami betöltötte a buszt, és istennek nem hagyta abba. Anyu minden bizonnyal nagyon örült nekem, mert a röhögés mellé bejött a fészkelődés, fejek mögött bújkálás, vállak fölött átnézés is, és minden összenézés azt az őrült nagy kacajt hozta elő belőle:)
Jó emlék, ma is láttam, és már csak arra a kacajra gondolva elkezdtem kuncogni magamban a buszon.
Csak ennyi:)
