Valamelyik nap a Porontyon egy kommentben volt elsütve a következő szöveg: "egy elkényeztetett leányka, akinek pusztán az a baja, hogy a szülei elváltak amikor ő 13 éves volt". Később el lett mondva, hogy a szülők szépen váltak el, nem volt veszekedés, vita a láthatás miatt, szóval igazán, BIZTOS nem ezért lett problémás a gyerek, úgyhogy első dühömből háromszor is lenyugodva saját tapasztalataim, és látottak alapján lenne pár keresetlen szavam a válófélben lévő szülőkhöz, és azokhoz a tudálékos barátnőkhöz (mint az idézett mondatrészlet alkotója), akik ennyivel letudják a gyereket. Nem akarok most a válások felett ítélkezni, ez (is) egyedi, nem ez a téma.
A válás milyensége (nyugis, fejszés-gyilkosos, pénzből kiforgatós) elsősorban a váló felek számára jelentős, a nyugis válás talán ezért is veszélyesebb, mert a szülő nyugodt, felszabadult, esetleg boldog, a gyerek meg majd megérti: "Majd megérti.' "Neki is jobb lesz így." "Ugye cuclikám, mennyire jobban érezzük magunkat?" "Ez így van rendjén." És még lehetne idézni a nagyszerű mondatokat, amikkel a gyerek találkozik ilyen esetben.
Persze emellett gyakran maga a gyerek magasról le van szarva (erről is van egy nagyon jól megcsinált South Park rész, sajna minden szava igaz). Első számú gond, hogy a szülő meg sem próbálja megérteni a gyermekét. Ennek két oka lehet, az egyik az, hogy túlzottan magával van elfoglalva (ami persze egy váláskor érthető), a másik az, hogy az ő kis, engedelmes, eminens kiskutyusának kislánykájának/kisfiúcskájának kezeli, akivel mindig is olyan jó volt a kapcsolat, és "hallgatott rám", és "ugye megérted kicsim, apu/anyu így boldog".
Azoknak, akik még nem értik, hogy hova akarok kilyukadni, egy nagyon egyszerű páldát hozok fel: Vajon milyen érzés lehet 13 évnyi lángoló szerelem, maximális bizalom, közös célok, közös álmok, közös tettek után (persze voltak gondok, de a szerelmünk legyőzte), ha egyszercsak hazaállít a másik, hogy "figyi, összejöttem valakivel, ennek most ennyi, elmegyek"? Milyen érzés lenne, szar érzés, egy világ omlik össze az emberben, egy szar érzés, amit nehéz feldolgozni, egy helyzet, amit nehéz elhinni.
Ugyanezt érzi a gyerek is, ha válnak a szülei: egész életében nem látott mást, minthogy apu és anyu együtt vannak, ha veszekednek is néha, de vigyáznak rá, hogy ők egy család. Aztán egyszercsak apu elköltözik, ritkán találkoznak, a család nincs többé. Élete legbiztosabbnak hitt pontja darabokban hever. Ehhez nem kell vita, csak maga a válás ténye: és ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy hogyan történik a válás, egy összeomlott világot mennyire érdekel az, hogy "jobb lesz így neked is, kicsim".
De a gyereknek még ennél is rosszabb: a gyerek nem tombolhat, nem hisztizhet, nem lehet problémás gyerek, neki meg kell értenie, el kell fogadnia, és még lazítani sem mehet a barátnőkkel, sörözni a haverokkal. A gyerek ugyanúgy függ a régi rendszer hierachiájától, attól, ami megszűnt. Ha egy felnőtt világképét törik össze, tombolhat, őrjönghet, kereshet új érzelmi fűggőségeket (vissza a családhoz, új nő/pasi, stb), bármi, a gyerek nem lehet problémás, egyből lesik rajta, hogy pszichológushoz kell-e küldeni, hogy romlanak-e a jegyei, és a zavarodottságában magára hagyják. Rendszerint a problémák meg sem látszanak az utódon, az árnyalt lelki terror (annak finom éreztetése, hogy itt ő most nem játszik szerepet) megteszi a hatását, és kénytelen "feldolgozni" valahogy a történteket.
Pedig egy ember annyit megérdemel, hogy elmondják neki, nem, ez így nincs rendjén, hogy ne félvállról vegyék a maga kis problémáit. Ha egy ember össze van zavarodva, akkor megérdemli a szép szavakat, és az odafigyelést. Nem egy gyerek, nem egy társ, hanem egy ember, aki közell áll hozzánk.
Hajlamosak vagyunk mi emberek a gyereket gyerekként kezelni, kicsit visszaélni a hatalmunkkal, mókusmackókánkat meg lelkileg teljesen elhanyagolni emiatt, pedig a gyereknek is szüksége van arra, hogy emberként bánjanak vele, és a szülők válása az az eset, amikor mindenféleképpen szükség lenne rá. Nem szabadna arra alapozni, hogy mindigis megette a spenótot, bár utálja, mert én azt mondtam neki, hogy egészséges, és hogy milyen ügyesen tanul, és hallgat ránk. A lélek nem egy tányér spenót, nem egy matekházi. A lélek sebei nagyok, és 5-16 éves kor között, amikor a legintenzívebb változásokon megy át ez a lélek, könnyen torzíthatjuk egésszégtelen gnómmá azzal, ha korlátozzuk, ha meghagyjuk a saját összezavarodottságában. Ha káoszból rendet kell rakni, kell egy kapaszkodó, egy biztos pont, nem rendjénvaló az, hogy a felnőttek elcseszett házasságának a gyerek legyen az áldozata. Bár mindenféleképpen ő lesz az, hiszen teljesen ki van szolgálatva. Talán ezt fel kellene ismerni, nem átlépni rajta, nem ráhagyni. És legfőképp nem elbagatellizálni a dolgot: személyes példám, amikor egy évvel a válás után kezdtem értegetni, hogy mi történt, és egy meghitt, lélek-kiöntésre alkalmas pillanatban, amikor épp belekezdtem volna, hogy édesanyámnak elmondjam, ami nyomaszt, ő zendített rá arra, hogy milyen jó, hogy megértem, meg hogy ilyen ügyesen viselem, és hogy milyen hülyék azok, akik azt mondják, hogy egy gyereknek milyen nehéz ezt feldolgozni. Hát belém szorult a szó. Nyilván ma már bazmegelnék erre egy nagyot, de akkor én voltam a kis büszkeség, és belekalapáltam magam látszólag a szerepbe.
Jogos kérdés, hogy mit lehet tenni, ha már benne vagyunk a bajban. Elsősorban itt is az a fontos, hogy az embert lássunk meg a gyerekben, ne gyerekként kezeljük, hanem leendő felnőttként. Első lépésként a körülményektől függetlenül be lehet ismerni, hogy neki rosszabb az egész helyzet, mint a szülőknek, onnantól kezdve pedig ember és ember közötti őszinte kommunikáció kérdése az egész, amit a felek lelki beállítottsága, és a köztük lévő kapcsolat határoz meg. Illetve a válás körülményei is, mennyire volt nyugodt vagy vitás, erőszakos, kibaszós. A másik ellen hangolás minden esetben messze kerülendő, leszámítva, ha a kedves szülő hülyét szeretne nevelni a gyerekből, vagy egyedül, magányosan akar megöregedni, majd elhalálozni.
