Mostanában többször is előfordult, hogy szinte megszólítottak blogok, és azt gondoltam, ide most jó lenne kommentelni, mert hátha tudok valamit adni az írónak, felrázni, esetleg később még kicsit összebarátkozni is, szóval nem fordulhatok el. Úgy éreztem, néhány kommentelő még jobban félreviszi az egyébként is zavarodottnak tűnő posztírót, és szerettem volna egy másfajta szempontot is megmutatni, elmondani, hogy én hogy látom a szituációt. Hogy talán másképp is lehet nézni a világot, talán nem a legjobb az, amiben az író bennrekedt, és hogy azért lehet ezen segíteni. Nem mintha megmondóember lennék – ritkán írok és ritkán kommentelek úgy általában.

Mindannyiszor visszautasításba ütköztem, sőt, kifejezetten negatív reakciókat kaptam. Mindannyiszor azt feltételezték, hogy én most trollkodni jöttem, jól megmondani a magamét, ha nem tetszik, amit olvasok, ne látogassam a blogot stb. Egyáltalán nem gondolkodtak el azon, hogy én pontosan mit is szeretnék kifejezni, vajon miért vettem a fáradságot, hogy átolvassam a blogjukat és összeszedjem a gondolataimat ezzel kapcsolatban.

Miért vonják kétségbe az emberek a jószándékot? Miért kell rögtön sértetten odavágni, ha olyasvalamit olvasnak, hallanak, ami talán rosszulesik először, de esetleg támpontot adhat egy adott helyzetben? Csak az az igazi segítség, ha azt hangoztatjuk, amit az illető hallani szeretne? 

Én is hajlamos vagyok egyébként beleesni ebbe: sokszor reagálok indokolatlanul negatívan, még mindig, holott tudom, hogy ez hibám, és próbálok odafigyelni erre.

De úgy gondolom, hogy az emberek tükröt tartanak elénk, és nem baj, ha néha belenézünk, és szembesülünk vele, mások mit gondolnak rólunk, mi mit mutatunk feléjük. Ez csak előrevisz.

Az nem, ha sértettségünkben teljesen lezárunk, elhatárolódunk, és visszasüllyedünk abba a mocsárba, ami, egyébként, nagyon is zavar minket.