A dívány cikke több oldalról is érdekesnek mutatkozott, engem leginkább az kötött le, hogy a hibás ok-okozati tényezőket, a félresikerült következtetéseket, tanulságokat felfedezzem benne. A sztori röviden: a szépreményű okos ifjú hölgy és a kevésbé szépreményű, kevésbé okos roma fiú összejönnek, a család nem örül (a lány családja), aztán a lánynak is elkezdenek nem tetszeni a "cigányos" megnyilvánulások, és végül a csúnya gonosz társadalmi előítéletek áldozata lesz a románc s a lány is.
Első szembeszökő dolog a lány áldozatnak történő beállítása, mintha a sors és a társadalmi igazságtalanságok árvize sodorná el, mint Sajó a muskátlit. A másik az, hogy a lány családjának a szerepét túllihegik, nemkülönben a magyar-roma előítéletességet. Szigorú szókimondással élve: a haladó szellemiség általános magyar következtetése: mindenki hibás mindenért csak a szerelmes kislány és a cigányok nem. Ők áldozatok, nem tehetnek semmiről.
Pedig alaposan elolvasva a történetet nem más az egész, mint két össze nem illiő ember szerelmi sztorija. Nem más, mint a kőműves fiú esete az ultrabölcsésszel vagy a falu kurvájának kalandja a polgármester visszahúzódó kisfiával. A történet alakulása lényegében független a benne szereplő etnikumoktól, van ezeregy példa, amikor egy család nem pártolja a kislány/kisfiú pillanatnyi párkapcsolatát. A szöveg homályos megfogalmazása szerint: a lányt az “apja ki is tagadta volna, amikor édesanyja arra kérte, ne törődjön vele”... tehát valljuk be, egész toleráns viselkedést mutattak a szülők, a békesség érdekében félre próbálták tenni az előítéletüket, annak ellenére, hogy szerintem egy szülői rémálommal ér fel a helyzet. Persze a “rasszista” szülők nem érdemelnek megértést! Nekik el kellett volna fogadniuk annak a lehetőségét, hogy a rózsaszín ködben lebegő kislányuk esetleg idő előtt felcsináltatja magát, aztán nyakukon marad az egész “aluliskolázott”, “harsány” pereputty. Hallottam és éltem már meg sokkal aljasabb családi beleavatkozást is, és utólag azt kell mondanom, hogy a módszereik ellenére azoknak is igazuk volt. Nem az önbeteljesítő jóslat miatt,  ha nem ezen, akkor bukott volna máson a kapcsolat...
Érdekes módon a család úgy van beállítva, hogy bogarat ültettek a lány fülébe, de mégis később ez hangzik el: “Először azon vette észre magát, hogy kellemetlenül érzi magát párja harsány családjában, így egy idő után inkább elvonultak a rokonok elől. A lány a fiúnak azokkal a barátaival sem szívesen járt el szórakozni, akik állandóan keresték a bajt, és akikkel - aluliskolázottságuk miatt ritkaságszámba ment, ha közös témára akadtak” Ez pedig nem más, mint amikor felszáll a rózsaszín köd, és az ember észreveszi szerelmének a hibáit. Azaz, hogy pontosabb legyek nem is a szerelmének a hibáit, hanem szerelme környezetének a hibáit, hiszen “egy nő ezt megérzi” és a “szerelem szent” alapon a lánnyal együtt túlidealizált férfija sem hibáztatható. A családi “duruzsolás” a felsoroltaknál jóval rosszabb tud lenni, és ha igazán összeillik két ember az nem akadály... Talán nem az volt a végső probléma, hogy a lánynak nem volt jó a harsányság, a balhék, az itellektuális kielégítetlenség? Magyarul: a fiú nem volt hozzá való? És még egy kérdés: a fiú családjával nem lehetett ugyanazt megcsinálni, mint a lányéval: nem elmenni hozzájuk, nem találkozni a barátaival?
Ezen felül minden bizonnyal a fiú félrelépéséről is a rasszista magyarok tehetnek:)

Nagyon aranyos az önmetegetőzés, a család(ok) hibáztatása, de be lehetne látni az adott eset egy normális tanulási folyamat része. Sokan átesnek azon, hogy érzelmileg/anyagilag/értelmileg számukra nem kielégítő (sőt: visszatartó) közegbe tartozó párt választanak, de ezek sorozatos igazságtalanságok után (jobb esetben) megbuknak.
Lehet sajnálni szegény áldozat kislányt, a szerelmüket, de be is lehetne ismerni, hogy ez nem jött össze, kész, és ezt magának (is) köszönheti, talán tanulni kellene belőle, nem belehallucinálni a magyar-roma konfliktust, hanem vállalni tetteink felelősségét, és beismerni a kudarcainkat. Ha ezt nem teszi meg, sosem lesz jobb...