Igaz, hogy elvileg az idei év leghidegebb napját írtuk tegnap, mi mégis kimentünk megint az állatkertbe. Alig volt pár ember, de örültem, hogy kisgyerekekkel is voltak. Valahogy mintha ezek a kicsik is nyugodtabbak lettek volna, nem azok az őrjöngő kis dögök, akiket a bevásárlóközpontokban látni, hanem érdeklődő szemű, nyugodt csöppségek.

Előtte kerültünk 50 métert, a városligeti tó partjáról néztük a kacsákat, a felszálló pára mögött a Hősök tere szobrait. Hideg volt tényleg. De talán pont a hideg miatt annyira nyugodt, békés és csendes is.

Benn most csak a bejárat bal oldalára eső részt jártuk be, és rá kellett jönnünk, a bérlet legnagyobb előnye, hogy az ember nem akar mindent megkapni egy látogatás alkalmával, így a használaton kívülinek tűnő kis beugrókat is alkalmunk volt meglesni. Persze előtte időt szántunk a japánkertre, ami a maga téli lepusztultságával is varázslatos, és a prérikutyákra, amelyek dacolva a hideggel élték a rágcsálók fürge kis életét.

Aztán eljutottunk a Nagy-tó hátsó fertályához, ahol épp etetés után gyűlhettek össze a madarak, s a pelikánok egész jól pózoltak nekünk.

Ezzel a hellyel az a nagy gond, hogy gyakorlatilag építési területnek néz ki, majdnem el is mentünk mellette.

Aztán a Délkelet-Ázsia Házat lestük meg, ahol valamiért nagyon régen voltam. Majd ezután mentünk be a Pálmaházba. A kinti levegő után jóleső volt az a párás meleg, amelyben az aligátorok is csak mozdulatlanul pihentek.

A repülő kutyák aludtak éppen, és valahogy nem voltunk ráhangolva a fotózásra, pár rossz fotót sikerült csak készíteni. Az akváriumban már más volt a helyzet, ott egy kicsit összekaptam magam, és sikerült egy-egy halról normális képet lőni.

Megjegyzendő, hogy a halakat mindig is ugyanolyan tőlem távolállónak tartottam, mint a madarakat, mégis ezekről fotóztam a legtöbbet.
A ráják után néztünk meg egy kis beugrót, ami végül egy rovarokkal telített barlang-dizájnos folyosóhoz vezetett, a látogatottság alapján ezt sem találhatják meg sokan.

A lóbaszó (már elnézést) méretű csótányokon kívül egy igazi érdekesség is található: a neonfényben zölden pompázó skorpió (arizonai hosszúszőrű skorpió).

A Pálmaház végében lévő kávézóban ittunk egy forralt bort végül. Ezt korábban is megejtettük volna valami szabadtéri büfében, de az a kettő, ami mellett elhaladtunk, zárva volt, pusztán ezért pedig nem voltunk hajlandóak jégcsappá fagyva rohangálni fel-alá.
A forralt borban volt valami idegen íz, de nem tudtuk beazonosítani, hogy mi az. Idegen volt, de nem kellemetlen. Ezután már elég volt a hidegből, már csak a városligeti lángosra vágytunk, fokhagymás- sajtos-tejfölösre természetesen, amelyet oly becsületesen fokhagymáztak, hogy rágót is teljesen felesleges volt bevennünk a hazaúton.

Kifelé menet még megálltunk a Nagy-tó előtt, a dérrel borított vasszékeknél. A pelikánok addigra már a tó közepén gyűltek, s a jégen járó-kelő kicsi madarakkal búcsúztunk.