A nevelés poszt pötyögése közben olvastam egy véleményt a magyar felsőoktatásról. Szerintem minden szava arany, és mélyen elgondolkodtatott. Annak ellenére, hogy egy jóhírű főiskola jóhírű szakán jóhírű diplomát szereztem jó eredménnyel, a saját szakmámban (be kell vallanom) egy nulla vagyok. Amit ott kaptam, az csak egy felületes alapképzés, ami arra jó, hogy aztán egy gyárban 1-5 év alatt (készségtől függően) a szakmám valamely területéhez elkezdjek érteni, és az idők folyamán előrelépve, tanulgatva egyre nagyobb tudást halmozhassak fel.
Csakhogy ez néhány kivétellel nem így működik. Ha az ember nem ragaszkodik fanatikusan egy szakirányhoz (miért ragaszkodnék? meg kell ragadni, amit hoz az élet, alkalmazkodni... hihetetlen mi mindent meg nem szerethet az ember), akkor nem lesz egy ilyen türelmes munkáltató sem, nem lesz belőle (titán)káder.
Annyi előny a nehéz diplomában éppen megvolt, hogy úgy érzem egy alapvető műszaki igényességet, szemléletmódot belém ültettek, amit hasznosítani is tudok, és a felsőoktatás ennyiben kapcsolódik a neveléshez: bizony a munkavégzés során az apró igényességeket készségszinten kell beépíteni a produktumba. Minimum elvárásnak kellene lennie a pongyola fogalmazás elkerülésének, az értelmetlen mondatok kikerülésének. Sajnos ez sem az.
Személy szerint le vagyok döbbenve, hogy sokaknak a diplomamunkájuk szerkesztése és a szöveg bevitele is gondot okoz. A legtöbben itt találkoznak először (szerencsés esetben) a Word tartalomjegyzék funkciójával, a hivatalos szövegkörnyezetben alkalmazható szó- vagy mondatkiemelések alapvető szabályaival.
Ez nevelés, és nem tanítás kérdése, és tényleg kinek kell egy olyan munkavállaló, aki egy épkézláb mondatot nem tud összerakni, akinek át kell nézni az előterjesztéseit alapvető hibák után kutatva. A válasz egyszerű: annak, aki ugyanennyire igénytelen a munkájával szemben. Elrettentő példának álljon itt egy lap, amely valami csapatépítő rendezvényeket szervező cég honlapja volt, amíg el nem tűnt két hete:
Egy vállalat, amely nagyhírű bankok, szinte monopolhelyzetben lévő társaságok kiruccanásait szervezte, egy vállalat, amelynek ARTS POETICÁJA (tárolt változat) van, aminek a szövege is csak a szánalmas jelzőt érdemli meg. De van itt nemzetközi kommunikáció szakos (BGF) diplomamunka is (ne tévesszen meg senkit a cím, lefordítható annyira, hogy "Hogyan legyünk könnyűzenei celebek" - az írónak sikerült, igaz volt hozzá hátszeletere, ismét kösz a szanalmas.hu-nak), ami kislányos csacsogással kezdődik, összeollózva végződik, és nem is értem az egészet. Semmi bajom a hölgy vélt vagy valós értelmi szintjével, de minek erőltetni ezt a diploma dolgot? Az adást és a szerzést is beleértve...
Visszakanyar: ahogy írja az elején hivatkozott vélemény, el vagyunk maradva a gyakorlati képzéssel, és ugyanúgy el vagyunk maradva a piac igényeit követő létszámok kérdésével is. Diplomás titkárnőkkel Dunát lehet rekeszteni, mégsem tud senki megírni egy korrekt levelet, vagy beszerezni egy olyan kilincset, amire tényleg szükség lenne. Ezen felül a nevelésnek, mint az életre való felkészítésnek is fontos szerepet kellene betöltenie a felsőoktatásban, bár gyanítom, hogy ez a gyakorlati résszel megoldódna. Ugyanis, ha a gyakorlat során találkozik az a drága nebuló egyéb szakemberekkel, a világ nagy dolgaival, és ezen találkozások tapasztalatainka feldolgozásában némi segítséget is kap, akkor talán kisebb eséllyel lesz frissen diplomázott, tapasztalatlan seggfej, mint amikkel manapság elárasztják az utcákat (a kivételeknek legmélyebb tisztelet). Ha némi alázatot is tanusít a munkája iránt, akkor később is tud tanulni, tud optimalizálni, fejleszteni, vagy csak adatot bányászni, szóval érdemben dolgozni... De ettől messze vagyunk.
