Bevezető
A jogvédőkről már régóta szeretnék írni, de kényes, összetett téma, amiben könnyű elveszni, másrészt a terrorizmus veszélye is fenyegeti az embert, ha fanatikusoknak ellent mer mondani. A közvetlen konfrontációt egyértelműen jobb kerülni, viszont csendben sem szabad maradni, hiszen a jogvédők olykor szélsőséges, bújtatott agrerssziója, hibásan felépített (tények figyelmen kívül hagyása, önmagukat "alátámasztó" érvek) gondolkodásmódja a köznapi ember gondolatmenetét is veszélyezteti, torzítja a tisztánlátást, érzelmi, gondolati csapdákba hajtja az egyént.
Régóta szeretnék írni, de egy átfogó műnek a jogvédelem jelenségéről, a társadalmi és egyéni hatásairól egy komoly írásnak kellene lennie tartalmilag (tudományos igényesség) és terjedelmileg is. Szinte minden szélsőségbe hajló jogvédelmet fel kellene sorolni, ezzel szemben egy blog bejegyzésben egynek is csak felületes bemutatására van lehetőség, ez viszont azt a látszatot kelti, mintha kipécéztem volna magamnak őket, amellyel csak önmagukat látják igazolni, és észérvek helyett megint csak az a vége, hogy "pont az ilyenektől akarjuk megmenteni a világot" (és máris fantáziálnak a térdreborulásról).
Ígyhát pusztán a véletlenre bíztam, hogy mi lesz az első ilyen, így nem azt fogom fejtegetni, hogy a liberalizmus tevékenysége miért emelte törvényszerűen parlamenti párttá a jobbikot, hanem arról, hogy a nők védelme miként gyengíti és teszi boldogtalanná pont a védett csoportot. Hangsúlyozom, a nőket lehetne cserélni bármilyen felkapott, védett, elkülönített csoportra, miként a feminizmust is bármelyik felkapott eszmére.
A védelem általános tézisei
Nem fogok belemenni abba, hogy egy feminista milyen frusztráltságokkal küszködhet, hogy agresszív férfigyűlölő-e vagy sem, illetve a "megoldási alternatívájukat" sem szeretném minősíteni, sőt, a jogvédők által általánosan alkalmazott kettős mérce álszent, ál-logikus téleteibe, illetve a világ működési sajátosságaiból adódó evidenciák sumák tagadásába se megyek bele, helyette az alapelveket veszem szemügyre. Itt az egyik legerősebb alapelv, hogy az áldozat nem hibáztatható, és az, hogy minden nő áldozat. Ezek az alapelvek olyan mélyen beleívódtak a gondolkodásmódba, hogy alapfeltevésnek számítanak, és - mint tudjuk - egy ember alapfeltevéseinek megkérdőjelezése dühös, agresszív, mértéket nehezen ismerő reakciót vált ki az emberből. Ezért nem is szólok most személyesen egy feministához, és az alapelveket sem szeretném megkérdőjelezni. Ennél jobban szeretném az alapelvek hatásait elemezni.
Igaz, hogy a jóérzésű ember (ó, ki vagyok én, hogy jóérzésről beszéljek?) ezektől ösztönösen távol tartja magát, de mint írtam, a gondolkodásmód, a rejtett üzenet többekhez elér, mint gondolnánk. Ránk is kihatnak.
Egészen elterjedt az áldozati-nézetmód az emberek között, keressük, hogy mi JÁR nekünk, mihez van JOGUNK, siránkozunk az elcseszett múltról, és siratjuk az elveszett jövőt. Ezzel önmagában talán nem is lehet gond, viszont azzal, ha csak egy kicsit is engedünk a hibáztathatatlanság törvényének gyakorlatilag belekeseredünk a sorsunkba. Ugyanis az önhibáztatás (jelzem, általános dolgokról beszélek, aki felkapná a vizet, olvasson tovább) a kulcsa annak, hogy fejlődhessünk, hogy érezzük felelősségünket a dolgok alakulása felett, és ha saját felelősségünk tudatában "áldozatok" árán valamit jobbá teszünk az életünkben, az minket is boldogítani fog.
Az hogy egy hímsoviniszta társadalomra, az érzéketlen, hataloméhes férfiakra fogunk minden sikertelenséget az életünkben (függetlenül attól, hogy ez esetleg igaz-e) megfosztjuk magunkat a tapasztalás kincsétől. Sőt, ezzel egy önálló gondolkodásra, önfenntartásra képtelen, tehetetlen növénnyé degradáljuk magunkat, miközben tehetetlenségünk tudata/érzete egy életre megkeserít/hülyít minket. Az én világképemben a másik ember önállóságának csorbítása, a tehetetlenségének növelése a rosszakartattal párosul, a jóakarás az "érdekvédelem" teljes ellentétével, ebben látom a legnagyobb hibát: pont azt a csoportot teszi tönkre a jogvédő, akiért van.
Persze felfogható az érdekvédelmi szövetkezés hitéleti tevékenységnek is, amely pusztán arra hivatott, hogy a résztvevők úgy érezzék, megtalálták a helyüket a világban, a magasabbrendű célt, amelynek alárendelhetik az életüket. És egy vallással sincs gond, amíg be nem vezeti az inkvizíciót és az erőszakos térítést...
A kártevés egy nagyon durva megnyilvánulását pont egy idősebb (szélső)feminista nő blogján olvastam. A házasságáról írva folyamatosan ismételgeti, hogy akkor még nem vette észre, hogy a nők szolgasorsban vannak, és közel akkora szabaság sem jut nekik, mint egy férfinak. A hosszú írásban újra és újra érezhető az emiatt kialakult mélyrőljövő sértettsége. Figyelmesen elolvasva viszont az is feltűnik az írásban (többször is, szintén visszatérően), hogy valójában önmagát taszajtotta szolgasorsba: gyenge volt a kapcsolat elején megkövetelni az együttalvást, szélsőségesen magánakvaló embert választott párjául, nem szólt a bajairól, mert SZERINTE A MÁSIKNAK TUDNIA KELLETT VOLNA, HOGY MIT VÁR (érdekes módon egy későbbi posztjában egy másik férfival kapcsolatban pont azt nehezményezi, hogy a férfi nem mondta ki neki azt, ami nyomasztja), gyenge volt kérni (és pökhendi is), túlvállalta magát anélkül, hogy segítséget kért volna, a saját normáit pedig csendes durcival hiányolta a párjából. Gyenge volt elfogadni a másikat, gyenge volt felismerni az össze nem illést, és gyenge a saját szerepét meglátni, elismerni ebben. (gyk: ezzel nem a másik felet akarom fölmenteni)
De itt azért meg kell jegyeznem a férfiúi szerepkört irigylő vagy önállóságra, felelősségre, igazságra vágyó hölgyeknek/asszonyoknak: a szabadságnak és a jognak ára van, az álmaink megvalósításának is. Az égvilágon SEMMI SEM JÁR alanyi szinten egy embernek, mindenért tenni kell. Az akaratomért, a tetteimért felelnem kell, és akkor vagyok szabad, ha felismerem szerepemet a dolgok alakulásában, és a felismerés felelőssége szerint élek.
A mindennapi hatás
Ez persze egy szélsőséges, kétséges értelmi agy érzelmi képességekkel bíró ember volt, a poszt megírásához a díványon megjelent cikk vezetett: 41 éves nő, két gyerekkel, családdal, középfokú végzettséggel (fontos, mert szeretett volna egyetemet, de az űrt a gyerekszüléssel próbálta kitölteni), önmegvalósítási és önértékelési hiánnyal, és egy álommal egy kertes házról, miközben egy panelban rekedtek.
Ne rendezzük le unatkozó picsának a hölgyet, azon is szeretnék túllépni (első körben), hogy értékelnie kellene azt, amije van: a családját, az érzelmi biztonságot. De miért ne lehetne joga arra, hogy többet akarjon, miért ne lehetne több neki, miért ne érezhetné produktívabbnak, tehetségesebbnek önmagát?
Erre sajnos ő maga a tipikus önsajnáltató, áldozati szerepbe menekül, ami a csapól is folyik, hisz mindenki csak mentegeti magát, ami a legjobban a befejező mondatból érződik ki: "Itt állok negyvenegy évesen, sosem voltam szép, nem lettem okos, és túl öreg vagyok az újrakezdéshez..." Az alapvető hisztis felhangot el is felejtem belőle, én a jelenkori "népnevelők" rossz hatását látom ebben: a belenevelt végletes tehetetlenséget, és a végletekben való gondolkodást. Hogy újrakezdésről fantáziál, arról, hogy más ember lehet. Annak ellenére, hogy nincs meg benne a feminista bűnbakkeresés (vagy jól titkolja), a feminizmus által üzent kiszolgáltatottság-tudat rabja.
Persze, lehet azt mondani, sugallni neki, hogy elcseszted az életet, mert hittél egy hím-orientált társadalom normáiban, és áldozata vagy a nőket rabszolgasorsba taszító berögzüléseknek, és sajnáld magad, beláthatjuk, hogy nem megoldás. Ha újrakezdené, örök lelkiismeret furdalása lenne a családjával szemben (a bennük okozott károkat nem is számítva), és a tehetetlen kishitű depresszió sem visz sehova.
Talán tényleg azt kellene tudatosítani benne (és másokban is), hogy neki is HATALMÁBAN ÁLL DÖNTENI, hogy képes befolyásolni a környezetét, az életét. Ki kell mondani: hogyha ő áldozat, akkor önmagának az áldozata is, vagy ha nem hibáztatható, akkor nem áldozat, és ezzel megadjuk neki a lehetőséget, hogy TEGYEN ÖNMAGÁÉRT. Ha a családjára támaszkodva (hisz két nagy lányuk van immár) továbblép:
41 éves, ha elkezd egy főiskolát levelezőn 45 éves korára elvégzi, ha akkor keres egy jobban fizető, kellemesebb munkát, amivel havi 50-et félre tudnak tenni, 10 év alatt (kamatokkal nem számolva) a panel mellé 6 millió már jó alap az áhított kertes házhoz. És még mindig csak 55 éves lesz, és álmodotzhat azon, hogy milyen jó lesz, ha apuval nyugdíjasok lesznek, ültetik az uborkát az unokáknak, vagy csak pihennek a gyerekzsinatban, esetleg a csendet élvezik s a virágillatot.
Erre kell megtanítani az embereket, a nőket - kéremszépen - az önálló, felelős gondolkodás csodájára, nem a kifogáskeresésre, mert nem lehet mindent kizárólag egy betegségre, egy állapotra, egy igazságtalan társadalomra, egy rossz partnerre fogni örökké. Ha boldogok akarunk lenni, elsősorban nekünk kell cselekednünk...
