Ismeri más is az érzést, amikor egy cselekvés képzete eluralkodik rajta? Mint amikor egy pandamacit szíve szerint megölelgetne az ember, vagy egy ismeretlen gyereket felkapna a nyakába?
Bevallom, előfordul az ilyen velem, szerencsére a beteges komplexusaimból kinőttem, így már nem akarom senkinek az orrát megpöckölni, s attól sem félek, hogy nyakonköpnek. Ellenben a nyár eljövetelével elnézve a dekoltázs-túltengést reggel a villamoson könnyen csöcsörészhetnékje lesz az embernek.

Vagy cetliigazíthatnékja:)

Ugyanis a ruhákból azok a fránya cetlik könnyen kilógnak... még a nyaknál egy dolog, ha kificcen valami a pólóból, de amikor a csípőnadrágból, az már beindítja a kényszert. Áll ellőttünk Szőke Copf, napszemcsiben, fehér felsőben sárgásbarnán, majd letekintve észrevesszük, hogy a völgyben ott figyel a nadrág cetlije. Lengeti a kora nyári szellő, azaz a menetszél, finoman rejtőző úszógumik rezegnek fölötte, a lapocka az előtérben elhomályosuló épület... Hát nem adja magát, hogy szegény pacuha lánykán rendet tegyen az ember? Hogy megigazítsa azt a cetlit? Mint egy apai-anyai-hitvesi ösztön általános megnyilvánulásaként megigazítsa azt?