Az előző posztban írtam a szeretetnek mondott érzések két fajtájáról, az egyik a pozitív érzelmek idealizált megélése, a második pedig az egoista, öncélú pozitív érzelmtáplálás volt. Az első nullpontjának a felebaráti szeretetet határoztam meg, a másodikénak a közönyt. Nyilván vannak árnyalatok, és az érzelmi állapot, mivel gyakran torzított tükrökben látjuk magunkat, nehezen meghatározható.

Mindezt egyszerűbb megfogni a negatív érzéseken keresztül. A negatív érzelmeknek is megvan a jó és rossz útja, jellemzően az, aki nem tud szeretni, a rosszból sem tud tanulni. Az emberi csalódásokat, a rossz élményeket, lelki fájdalmakat jobb a magunk oldalára fordítani. Erre képes az az ember, aki az első felsorolás szerint tud szeretni: neki harag esetében is megvan a hatalma önmagának a megkérdőjelezésére, és belátja, hogy ahogy ő maga sem abszolút módon hibás egy-egy élethelyzetben, ugyanúgy más sem az. Egyből nem is tud haragudni. Meglátja, hogy a kapcsolati problémák java része mögött nem csak egy ember, nem csak két ember, hanem az élethelyzetnek, tőlük szinte független, azaz többszintű összetettséggel tőlük függő dolgok állnak. Az ilyen ember lehet dühös, lehet szomorú, de a tisztelet terén igyekszik megtartani alapvető elveit. Valakinek, valaminek az elvesztése egy szomorú tanulság lesz az életében. Ezzel szemben az egoista útvonal követői haragtartók. Mint ahogy a szeretetben is önmaguk kizárólagossága a legfontosabb, ugyanígy a haragban is. Mélylélektanilag nincs más céljuk, mint saját "ártatlanságuk" megtartása, a dolgok rossz folyása miatt okolható bűnbak megbüntetése. Jellemzően szexista általánosításokba menekülnek, sértettségeikkel ideologizálják meg cselekedeteiket, kényelmes, ösztönszerű érzelmeiket: harag, gyűlölet, megvetés, önsajnálat - ezekkel építik önérzetük kártyavárát. Nem fejlődnek, hanem mélyebbre lökik magukat.
Ha igazán szeretne szeretni az ember, meg kell tanulnia tapasztalni, és a rossz érzéseit helyre rakni magában: ha a csalódásaiban, megaláztatásaiban, szakításaiban megtalálja önmagát, a döntéseit is, és szeretettel tud visszatekinteni a másikra, szomorúan a sikertelenségre, egy későbbinél profitálhat ebből. Eleve a sikertelenség belátása is előrébb visz: nem átvertek, nem elhagytak, nem köcsög/kurva volt, hanem nem ment, ennyi. A sértettségben való önigazolás keresése csak saját értékeink módszeres pusztítását jelenti, szomorú vicc ebben, hogy mindezt az önmegvalósítás díszes elveivel takarózva tesszük meg.
Lehet hibáztatni a sorsot, Istent, a véletlent, de nem szabad elfelejteni, hogy a hibáztatás ellenére a rossz megtörtént velünk, és kizárólag minket minősít, hogy ezt miként éljük meg.
Az érzéseink a mi érzéseink, bennünk vannak, ahhoz, hogy a jót meg tudjuk élni meg kell tudnunk élni a rosszat is: ha felismered, hogy a rossz érzés te vagy, csak akkor szerethetsz igazán. Ezért vallom, hogy az áldozatnak tudnia kell önmagát is hibáztatni, ugyanannyira, mint bárki mást. Össze kell mosni a felelősség határait, felismerni a döntéseinket, még akkor is, ha sorszserű véletleneken, vagy isteni beavatkozásokon alapultak. Ez vezethet oda, hogy tényként fogadjuk el a bennünk lakozót, hogy kezelni tudjuk, és hogy nyitottak lehessünk mások felé is.
Nincs igazság, és a keresése, a vélt igazságok megtalálása vezet vallási, ideológiai háborúkhoz globális vagy egyénre redukált mértékben is. A sértett igazságtudat, az elégtételre való törekvés csak elhomályosítja a látást, és újabb sértéseket generál azáltal, hogy ebben az állapotban nem vagyunk hajlandóak elfogadni a világ működését. Azokat a működési jellegzetességeket, amelyek nem feltétlenül logikusak, igazságosak, törvényszerűek, mi több: megvetendők, szánalmasak, veszedelmesek, fájdalmasak, ártalmasak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha átbaszták az embert a múltban, bármilyen fájdalmasan és igazságtalanul is, nem szabad a sértett igazságtudatba menekülni. Ami megtörtént megtörtént, ha fejreállunk sem tudunk változtatni rajta, annyival járulhatunk hozzá egy jobb világhoz, hogy magunkat javítjuk a tapasztaltak fényében, és másnak is segítünk javulni.
A pozitív változtatáshoz a legkisebb őszinte hozzájárulást is csak akkor tehetjük meg, ha elfogadjuk azt, amin változtatni akarunk, ha meglátjuk az alsó lépcsőfokát is annak a létrának, aminek fel akarunk jutni a tetejére.