A válástól függetlenítve, valójában nagyon apró hibákról van szó, amiket a szülők hajlamosak elkövetni, csak alaphelyzetben nem olyan látványosak a következményei, könnyebben betudhatóak lelkiirányultságnak.
A szülő-gyerek kapcsolat egy fontos, de apró része, hogy családi kötelékkel szentesített emberi kapcsolattá válhasson, nem a családi hierarchián alapuló kapcsolatban kellene bízni (bármilyen jól is működik alapesetben), hanem az eljövendőt építeni. Sok szülő szerintem a serdülőkor előtt elcseszi ott, hogy elkönyveli: a gyerek őszinte, szófogadó, blabla, és továbbra is gyerekként, vagy játékmackóként kezeli, mert milyen jó az eddigi kapcsolatunk. Aztán jön a nagy büdös pofon, amikor elkezdi a gyerek átbaszni a szülőt, zülleni, lázadni, mert a kapcsolat további építgetése elmaradt. Minden kapcsolatot építeni, óvni kell, még a szülő-gyerek viszonyt is, sőt, azt a lehető legjobban, hiszen az egyik fél elég nagyot változik a kapcsolat során. Maga a lázadás jelensége is jelentősebb konfliktusok és maradandó károsodás nélkül végigvihető, ha a gyerek-szülő kapcsolat feláldozásra kerül egy ember-ember kapcsolat kedvéért. Kommunikáció. A sokszor emlegetett kulcsszó. Fontos a kommunikáció során magyarázni, és elfogadtatni a saját tapasztalatinkat a gyerekkel, ugyanakkor be kell ismerni, hogy elkezdi lassan begyűjteni azokat a tapasztalatokat, amikről a szülőnek esetenként fingja sincs. A kilengéseket sem szabad tiltani, hanem el kell mondani, hogy ez nem életcél, és ehhez kell a kapcsolati alap...
Ha elfogadjuk a változást, az önálló életet, akkor nincs gond, de nem szabad a régihez ragaszkodni. Szerintem, bár saját tapasztalat nincs, csak rokongyerekes, illetve a szenzitivitásomon segítségével véghezvitt megfigyelések: a gyerek felnövése egy csodálatos folyamat, és minden újnak lehet (kell) benne örülni, az első pasizásoknak, csajozásoknak, a fájdalmas énkereséseknek, a céltalan durciknak... Lassan felnőnek, teljes lesz egy új élet, és ez szép dolog, és jó részt venni ebben a folyamatban.