Egy olyan dologról fogok most írni, ami Magyarországon tabutémának számít, másrészt, ha beszélnek is róla vagy foglalkoznak vele, nem részletesen, mindenre kiterjedően teszik azt. Nem vagyok szociológus, fogalmam sincs a különböző szociológiai-társadalmi modellekről, pusztán olvasok újságot, és mivel jómagam ózdi vagyok, némileg van fogalmam arról, amivel egyes írók-szociológusok foglalkoznak.

Jelen esetben Bódis Krisztáról szeretnék írni, illetve a hozzá hasonló szalonszociológusokról (a kifejezés drágámtól való), akik fogják magukat, elmennek az ózdi Hétes-telepre, körülnéznek vagy éppen programokat szerveznek, mint a fenti írónő-filmes. Bódis Kriszta kezdeményezését alapvetően jónak tartom: segítsük elő a gyerekek könnyebb beilleszkedését a magyar társadalomba, bevonva családjukat is, különböző művészeti foglalkozásokon keresztül (bővebben: itt). A gyerek felismeri saját kreativitását, a foglalkozásokon keresztül magabiztosabbá válik, együttműködőbbé társaival.

Ehhez Bódis Kriszta nyaranta elmegy Hétesre, ami valóban Ózd legszegényebb területe, elképesztő körülmények között élnek az emberek. Indított egy blogot is (itt), ahol a gyereket alkotásait, dokumentumfilmjeit lehet megnézni, a gyerekek írásait, kommentárjait az eseményekhez.

Még egyszer hangsúlyozom, ez egy igen jó program lehetne, viszont szerintem épp a lényegi kérdésekkel nem foglalkozik, ezért érzem némiképp átgondolatlannak az egész kommunikációját.

Példaként idézek egy Bódis Krisztával készült interjúból (forrás: itt):

"Nem baj, ha egzotikumként tekintünk a velünk együtt élő kultúrára?

- A veszélyt az jelenti, ha a meglévő eltérések miatt elfeledkezünk az alapvető, lényegi azonosságunkról. Én hiszek egy interkulturális párbeszédben. Igaz, nem mindenki alkalmas a dialógusra. Nincsenek illúzióim, a nagyon előítéletes embereket nem lehet meggyőzni, őket bármi megerősítheti rögeszméjükben. Minden szónak lehet a szerző szándékával ellentétes hatása. Például az ózdi Hétes-telepről szóló filmem egyik jelenetében éppen azt mutatom meg, hogy mennyire drámaian ellenszenves, ahogy a többségi társadalom kezeli például a cigány gyermekvállalás kérdését. Azt gondoltam, az üzenet félreérthetetlen. Aztán éppen egy értelmiségi, liberális közönségben – a kötelező tiszteletkörök után – felállt valaki, és belekezdett a „csak azt nem értem, hogy miért szülnek ennyi gyereket” mondókába. Szóval nagyon erősek az előítéletek. Talán azokra lehet leginkább hatni, akik tájékozatlanok és ismeretek hiányában válnak előítéletesekké."

Vajon miért ilyen erősek az előítéletek bennünk? Miért jut el Bódis Kriszta csak odáig, hogy bizony, folyton a sok gyerek problémával jönnek a magyarok, és miért nem megy el a tényekig, hogy egy átlagos roma családban jóval több a gyerek, míg egy magyar család már hatszor meggondolja, belefogjon-e a gyerekvállalásba? Tényleg magyarázni kell ezeknek az előítéletekben a mibenlétét? Aki ilyesmit jelent ki, arról azt feltételezem, hogy nem járt bent például a Családsegítő szolgálatnál és nem beszélt az ott dolgozókkal. Aki ilyesmit kijelent, az számomra azt sugallja, hogy nem beszélt ózdiakkal, nem ment el a piacra egy szombati napon és nem ment be a Munkaügyi Központba sem. Nem járt a Miskolc környéki falvakban, nem ült be egy általános iskolába (nem mint Bódis Krisztina, budapesti írónő és filmes, hanem mint mondjuk egy kistanárnő). Nem ment el a segélyosztásra, és nem beszélt a falu kisboltjának vezetőjével, vajon hogy is alakult a bolt forgalma az elmúlt két napban.

Nem tudja, hogy vajon miért vágták ki a Miskolc környéki falvak erdőségeit, miért van bokros terület ott, ahol nemrégen fák álltak, azzal már nem törődve, hogy jövőre vajon mit fognak kivágni és eltüzelni, hiszen már nem maradt semmi...

Bódis több helyen is említi, hogy a hétesi gyerekek munkáinak, rajzainak nyilvánosságot szán, a programját nyilvánosság elé szeretné vinni, amit bizonyos szinten meg is tesz (kiállításokkal, regényekkel a romákról stb.). Viszont hogy akar igazi párbeszédet, ha a Cseppgyerek blogra nem lehet kommentelni (igen, fel kellene vállalni az esetleges gyalázkodó kommenteket is), illetve úgy látom, azt felejti el, hogy ezeket a regényeket megint csak egy szűk réteg olvassa, általában olyanok, akik élik a kis értelmiségi életüket mondjuk Budapesten, és a legritkább esetben szembesülnek a valódi cigány-magyar konfliktusokkal. Ne értsen félre senki, ennél az elvhű naivitásnál nem jobb a szalonrasszizmus sem (kösz kicsim), ahol szintén a cigányságtól társadalmilag erősen elszigetelt réteg képviselői tapasztalatlan, dogmatikus előítéleteket vallanak. Talán nem őket kellene vitapartnerként kezelni, hanem az érintetteket, és a hitvallás kiszolgálásán túl megvalósulhatna a tényleges haladó szellemiség is, a párbeszéd. Nem üres szólam az, hogy igenis menjenek le ezek az emberek néhány napra, éljenek ott, beszéljenek másokkal is, és lássák a romákat a szélesebb társadalmi környezetükben is élni. Próbáljanak beszélni a romákkal arról, hogy ők miben látják  a helyzetük okát és ők hogyan próbálnak kiszabadulni ebből.

Nem lehet pusztán jóérzésből foglalkozni egy ilyen súlyú kérdéssel, nem a jóindulatunkon múlik a cigányok sorsa, hanem azon, hogy végre nyíltan szembenézzünk a problémákkal, a problémáikkal és legfőképp az okokkal...

Visszatérnék az idézett interjúhoz:

"Nincsenek illúzióim, a nagyon előítéletes embereket nem lehet meggyőzni, őket bármi megerősítheti rögeszméjükben."

Hát ezt meg kikérem magamnak. Ezzel szeretné elősegíteni a romák integrációját? Valódi párbeszédekre nincs lehetőség, azt eleve kizárja (félve nyilván attól, hogy a bloghoz gyalázkodó kommentek jönnének). De addig már nem jut el, hogy ezek az előítélekek, amik igen, valósak, valamiért kialakultak a társadalomban. Szép dolog arra hivatkozni, hogy mert a magyarok folyton azzal jönnek, hogy a cigányoknál mennyi a gyerek, szép dolog mindezt kulturális sajátosságokra visszavezetni - de hogy miért jönnek elő a társadalomból ezek ez ellenérzések, azzal már nem foglalkozik. Azzal nem foglalkozik, hogy ezek a gyerekek miért járnak rongyosan, miért nem tudnak sokszor viselkedni, és ezáltal miért olyan nehéz beilleszkedniük a többségi társadalomba.

Nem lehet egy szűk körben vizsgálni a romák nehéz helyzetét, azzal nem segít vele, hogy elmegy Hétesre, ott tölt néhány hetet elszigetelten, de nem látja a tágabb társadalmi környezetüket.Nem lehet mindent a csúnya magyar társadalomra és a cigányok kulturális sajátosságaira fogni. Ezek a hétesi gyerekek nagyot fognak csalódni, ha majd valahogy kikerülnek a családi környezetből (és éppen nem fogják őket visszahúzni), és majd ugyanúgy szembesülnek az előítéletekkel.

És hogy miért Bódis Kriszta-jelenség a poszt címe? Mert úgy látom, ez nagyon tipikus. Szociológusok és értelmiségiek vitatkoznak a romák helyzetén, anélkül, hogy tovább látnának a sajnálkozásukon, anélkül például, hogy megvizsgálnák, mi vezetett a Jobbik megalakulásához. Elmenni egy-két hétre, néhány napra egy romatelepre nagyon szép és bátor dolog, de ahhoz, hogy rálátásuk legyen, mindez nem elég.

Valódi párbeszédre van szükség, nyitás mindkét fél felől (romák és társadalom), és ezt nem lehet egymástól elszigetelten. Mert ez csak önáltatás, hazug illúzió.

Félreértés ne essék, sok roma ismerősöm van, látom őket dolgozni, próbálnak fennmaradni. Nekik sem használ az, ahogy ma Magyarországon kezelik a romakérdést. (Vannak kivételek persze, Solt Ágnes tanulmánya például, itt egy link egy interjúból)

És még egy a végére, mindenféle demagógia nélkül: nemrég megöltek egy 92 éves nénit (cikk: itt) az utolsó magyar lakóját a hétesi romatelepnek. Az elkövetők egyike egy 11 éves gyerek volt. Vajon Bódis Kriszta ismerte őt..? Programja számomra egy olyan toronyház felépítéséhez hasonlít, amely toronyháznak nincs megfelelő, szilárd alapja, ezért az rövid időn belül várható, hogy összedől...

Jó lenne, ha a romakérdés végre a ténylegesen érintettek tapasztalatai, érzelmei (egyáltalán figyelembe vétele) alapján lenne kezelve, és nem csak a szalonszociológia kontra szalonrasszizmus kölcsönösen ostobaságokat köpködő, sehova sem vezető harcát jelentené.