… villamos nélkül. Buszok nélkül. Állandóan siető, folyton ingerült, mosolytalan emberek nélkül.
Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egy régi szabadidőnadrágban, gumicsizmában fogok átgázolni a csalánoson néhány vízimadár kedvéért, és mindezt még élvezni is fogom. Mármint a topisságot meg a csalánt. Bár, hozzáteszem, a topisság nem állt olyan távol tőlem akkoriban, bölcsész lévén :) A főiskoláról szabadulva azt hittem, én tudom élvezni az életet, de mennyire nem így volt! Sokkal kevesebbet láttam belőle.
Az ember hajlamos elfeledkezni a gyerekkoráról, arról, mennyi mindent élt meg újdonságként, és mennyire nem volt ciki a kíváncsiság.
Néha úgy éreztem magam, mintha a Tüskevárat olvasnám, pedig nem először nyaraltam ezen a helyen – mégis, a természet mindig tartogat valami újat, valami szépet: kisbékákat, gólyát a kertben, a madarak hangjait alkonyatkor. Leegyszerűsödnek a dolgok, reggeli kávé, séta a falu boltjáig, útközben egy gin-tonic a kocsmában, délután sörözés a folyóparton, szalonnasütés, este kiadós alvás – nincsenek terhelő gondolatok, amiket egy héttel ezelőtt még sürgetőnek gondoltam (például milyen testápolót is kellene vennem legközelebb :) ) – minden más a lehető leglényegtelenebb.
Beszélgetünk, sokat, és akkor sem unatkozunk, ha rossz az idő…:)
Ez a nyugalom másra is teret ad – a szemlélődésre. És jó nézni, újra, amit tudtam eddig is, hogy férjuram mennyire része ennek a közegnek is: milyen ügyesen rakja a tüzet, vágja a fát, ahogy irányítja a csónakot, amikor nekiindulunk a folyón – és közben észreveszi a fények játékát a vízen, vagy az ártér egy eldugott zugát; hogy annyi szépet élünk meg együtt, és mellette biztonságban érzem magam.
És bár mindezt tudom, tudatosítom magamban minden nap és megbecsülöm – néha jó kiszakadni a nyüzsgő hétköznapokból, hogy lássam, érezzem, mi is igazán fontos az életben.
