Az apró figyelmességeket tartom az egyik legfontosabbnak a hosszú távú kapcsolatokban. Valahogy elejét kell venni a megszokással járó távolodásnak, annak, hogy az ember elkezdjen "Én"-ben gondolkodni "Mi"-helyett.

Az apró figyelmességek pedig a mindennapokban kezdődnek: hogy ne felejtsük el egymást megajándékozni egy érintéssel, egy jó szóval, egy mosollyal, néha éreztessük a másikkal, hogy az ezeregy dolgunk ellenére is fontos nekünk. Félretenni a portorlőt vagy a mosogatnivalót csak egy ölelés erejéig, majd úgy fogni neki a munkálkodásnak. Meg kell állni a reggeli rohanásban olykor, és meginni egy automatás kávét a metróállomásnál, vagy hazafele menet a fásult tömeghez való csatlakozás helyett beülni egy sörre, sétálni kicsit,  és beszélgetni a napi történésekről, pletykálni családról, kollégákról, politikáról, az élet kis vagy nagy dolgairól. Vagy el lehet menni vásárolni, ami minden megpróbáltatása ellenére is közös elfoglaltság, és bele lehet csempészni egy kis üdeséget: hehe, próbáld fel ezt az idétlenmintás pólót stb:)

Ki lehet fizikailag megtestesülő ajándékokkal is egészíteni ezt: egy rózsa, egy csoki, egy sör, egy könyv, egy ruhadarab... Egy kis reszelt sárgarépa a reggeli szendvicsben, ami talán nem sül el jól, de a szándék a lényeg (főleg, ha nem 20-szor van nyomatva a cucc, meg nincs két hetente visszatérően makacsul erőltetve valami hasonló próbálkozás.) Meg lehet próbálni színesíteni a mindennapokon, kizökkenni a megszokásból: egy plusz ötlet a kedvenc ételhez, egy új illat, egy újfajta kenyér. És a cselekedetekre is érdemes odafigyelni: a munkamegosztás a háztartásban, a főzés, a tiszta wc-kagyló, a vasalt ing, a gyertyafényes fürdő, az esti cigaretta a ház előtt, egy film, ezeknek mind-mind közös élményeknek kell lennie, amit önmagunkért és a másikért, de elsősorban értünk teszünk.

Sokan szeretnek a mindennapi cselekvéssorozatok mellett felszínesen elrohanni, volt nem egy ilyen tapasztalatom. Nem szerencsés, csak segíti a fásultságot, vagy az ahhoz hasonló képzeteket. Természetesen lusták vagyunk, tehát kell egyfajta kötelességtudat, avagy elkötelezettség, ami megadja a kezdő lökést, de az örömet, amit lelhetünk bennük nem szabad elfelejteni.

Van erre egy alapszabályom: áldozatot nem szabad hozni senkiért, és nem szabad  másokat áldozatvállalásra kényszeríteni, vagy elfogadni azt tőlük. Ha teszünk valamit, szívből vagy kötelességtudatból tegyük, amúgy nem sokat ér...

Ennek fényében nem fogom megenni a reszelt sárgarépás szendvicset, annak ellenére, hogy szeretem a feleségem, és nagyon édes tőle ez a kis színesítés, de nekem jobban bejön, amikor egy szeretlek feliratú cetlit találok a pakkomban (jó dolgom van, hiába).