Ehhez a filmhez erős fenntartásokkal kezdtem: elolvasva az origo kritikát az ugrott be, hogy paranoid lelkivilágom nehezen barátkozott meg a Labirintussal és a Végtelen történettel is, bár így, hogy említve lettek, meg kellene újra nézni azokat is. A 70-es 80-as évek problémás gyermekábrázolásán is kényelmetlenül feszengtem mindig, talán a magamra ismerés miatt, vagy csak a sztereotíp hozzáállás zavart (a dühöt elfojtó szocreál amerikai kissrác (wtf?) karaktere határozottan bosszantó, a hozzájuk tartozó nővérkéktől sem ájulok el). Erre az origon azt írják, hogy milyen jó, hogy a mai gyerekeknek is van olyan, mint anno voltak ezek, tehát valami egyértelmű gyereksztorira számítottam. A reklámokban megjelenő 21. századi teletubby is borzasztó előítéleteket támasztott bennem. De mivel ilyen nagy filmek utódjaként lett bemutatva, a kíváncsiság győzött.

Szerencsére.

Ez az a film, amit otthon, ezeregy teendő közben is végignéz az ember, és annak ellenére, hogy nincs kényszerem arra, hogy mégegyszer megnézzem, remek alkotásnak tartom. Nem is tudom, hol lehetne kezdeni az örömujjongást.

Talán a kissrácnál: a problémás gyerek a zskatba hajlóan megszokott problémás tinik után egészen psycho karakter lett, szerethető psycho. Színészileg is ott volt a szeren, így kicsit szánakozva gondoltam a Komfortos Mennyország kékszemű kislányára... ez a kissrác tud.

Második meghatározó pontja a filmenek a képekben van, merész, de visszafogott kameraállások kísérik végig a sztorit, ezeket a hülye bábúkat is képesek úgy a vászonra vinni, minthe egy hús-vér kolibrit mutatnának lassított felvételen, amint nektárt iszogat. Ugyanitt említendő meg a zene, és a rendezés összhatása: egy széteső diszharmóniában kavarognak az érzelmek, a képek, a hangok, amit valami láthatatlan erő, isten kezének jelenléte a lelkünk mélyén, mégis összetart.

Visszatérő jópont volt végig az apró bizarr momentumok hada, már a depresszív teletubbyk is egy erősen "beteg" világot sejttetnek meg, időről időre felbukkanó bizarr vonásaik, egyszerűségükben megélt lelki komplexitásaik újra és újra meglepetést tudnak okozni.

A sztori mellett sem lehet elmenni, amely egy mélylélektani tanmese. Közel sem gyerektéma, bennem megfogta az embert, és úgy érzem, nem a gyermekénemnek szólt. Nem marad el a tanulság, bár kimondva nincs, így egy tetszetős mondanivaló körvonalazódott ki bennem. A kerettörténet: a serdülőkor előtt álló kisfiú kálváriája lezáródik, de pár lényegbeli kérdés nyitva marad, ami a mgélés szabadságát biztosítja a nézőnek: könnyű rájönni, nem azok a kérdések számítanak.

Összevetve: a maga nemében lenyűgöző film, a szokásos problémákat a maga bizarr bájával tálalja, szerethetően és kevéssé ijesztően. Mivel nem tudom megállni, a sztoriba is bele kell mennem, de annak, aki a filmet szeretné megnézni, nem javaslom a további olvasást. A történet részletei következnek:

Tehát a történet alapja: egy édesanyjával és nővérével élő szeretetéhes kisfiú, érzelmi frusztráltságát csapongóan éli ki: hol dühöng, hol sír, hol szeret. A pre-pubertás összes fájdalma és zavartsága benne van, az össz-családi énkeresés benne csúcsosodik ki. Egy izmos, önprodukáló, durcis veszekedés után indul útnak egy kis vitorlás csónakkal a képzelet tengerén, és köt ki egy furcsa szigeten. Nem derül ki sem a tenger, sem a sziget tényleges mibenléte, nincs átjáró képzeletföldére, nincs jótündér vagy boszorkány, aki kirepíti az ablakon, hanem "csak" egy fájdalommal/nehézségekkel teli út vezeti el a különös világba. Ugyanígy nem derül ki a plüssállatok mibenléte sem, hogy fizikailag ténylegesen hol tartózkodik a fiú a történtek alatt. Pusztán megformálódnak a brutális, vad, depresszív karakterek, akik egyzserű jóindulattal nézik a világot. Számomra ők a céltalan érzelmi tobzódás megtestesítői, akik kiutat, változást várnak, és tobzódásuk ebben megakadályozza őket. Max (ja, mert így híjják a főhőst) egy kis füllentés után a királyuk lesz, ezáltal éli ki fantáziáját, tombolási vágyait.

De a tombolás fájdalommal jár, és az érzelmek öncélú kiélése nem vezet jóra, legalábbis nekem ezt sugallta a történet. A furcsa plüsslények a depressziós tekintetükkel, a tehetetlen érzelmeikkel fenyegetést is jelentenek. Csodát várnak, s csak lassan derül ki, hogy nem Max az első királyuk, a régebbieket a csalódás után megették. Ez a problémakezelés már az elején megjelenik: egy megoldás van a problémákra: meg kell enni. Így átmegy egy bántásokkal teli, tehetetlen küzdelembe a történet. Mindez szépen, dinamikusan, bájos brutalitással vagy éppen gyermeteg könnyedséggel megjelenítve, a nézőben csak lappangva engedi kialakulni a féltő ijedtséget, amelyet az asztal tetején tomboló gyerek láttán érzünk.

Aztán Max megoldja, és hazamegy, mint első király, akit a lények nem ettek meg, nyitva hagyva a kérdést, hogy ki voltak ezek a bábúk (mert végül kiderül, hogy szövetbendővel rendelkeznek), hogy hol járt, mi is történt. De (mint írtam) ez csöppet sem zavaró, mert Max a szomorú érzelmek esszenciájával találkozott, a nihil, depresszió, szeretet és szeretetéhség maximális megtestesüléseivel, kiélésével. Egy lakatlan szigettel, ahol minden üres és szomorú, mert ezeknek az érzéseknek az alárendeltségében telnek a napok, egyik úgy, mint a másik, s az időtlenség nyomasztó szomorúsággá préseli össze ezeket a napokat...