Tabu: olyan témakör, amelynek logikán alapuló tárgyalását a témakörrel kapcsolatos társadalmi előítéletek, érzelmi berögzülések és korlátok lehetetlenné tesznek.

Napokig töprengtem azon, hogy írjak-e a témáról, és eredeti elképzelésem szerint ki akartam maradni belőle, de végül megnéztem az indexes összeállítást a csajfelszedős tanácsadókról. Aztán elolvastam zolivagyok posztját és az oda érkezett kommenteket.

Bár én is előítéletes voltam a témával kapcsolatban (lásd pont zolivagyoknál a hozzászólásomat), ezeken a videók végignézése után sikerült túllépnem, s ahogy elnézem, a nagytöbbségnek nem. Semmi gond, hiszen feltételezhetjük, hogy a hozzászólók fele meg sem nézte a videókat, azoknak a fele, akik megnézték, pedig az előítéletekkel nézték végig őket.

Sajnos egy olyan dologról van szó, amiről a mai világban nem lehet beszélni. Ahogy régen a patriarchális társadalmakban az idősebb férfiak mondták meg, hogy mit tegyenek a nők és a fiatal férfiak, jelenleg a nagyhangú nőijog védők véleményformálásának bűvkörében élünk. Amolyan feminoarchiális a nemi szerepek társadalmi megítélése. Zolivagyok rögtön kiragad pár mondatot, amelyek önmagukban tényleg nevetségesek, de tabuk által korlátolt gondolatmenete már nem jut el odaáig, hogy ezeket a mondatokat a nagy egészbe helyezze.

Apróbetűs megjegyzés: a csetes dolog tényleg kudarcba fulladt ezt már az alapján is látni, hogy a párbeszéd részvételi aranya hét az egyhez, tehát a csaj csak passzív hümmögőként van jelen, az ilyet ignorálni kell, 5-ből 1 viszont bejön.

Egyből ugrik a kulcsszavakra, amik "sértőek", amelyek nem illenek bele a nők önmagukról kialakított véleményébe, amelyek nem fedik le azokat a tulajdonságokat, amelyeket okkal vagy ok nélkül a nőkhöz társít a közvélekedés.

A srácok egy nagy hibát követnek el: ezt a kérdéskört ebben a megközelítésben (férfiak egymás között) nem lett volna szabad publikussá tenni. Nem lett volna szabad, mert nem illik bele az elterjedt fantazmagóriákba nő és férfi közötti kapcsolatokról. Ezt a témát meg kellett volna hagyni a tanácsadó oktatásokak, kanbulik tesztoszteronszagú nyűglődéseinek és az apa-fia beszélgetéseknek. Ezekkel a dolgokkal a nők java, de (ahogy a "mellékelt ábra" mutatja) még a férfiak sem képesek szembesülni, tárgyilagosan és nyíltan beszélni róla pedig pláne. A legjobb példát némely női kommentelő adja, amikor nemtetszésüket fejezik ki, és pont ebben a nemtetszésben ismerik el az egész módszertan létjogosultságát. Például a "hozzám is odajött egy ilyen szerencsétlen" - és a szövegben érződik, hogy a "szerencsétlenség" ténye meghatároz minden későbbit (beszéltem már erről, a férfinak egésznek kell lennie, mert a lelki bajai csak megvetést váltanak ki a nőkből), és pont mi a három hülye üzenete: ne legyél szerencsétlen, legyél bátor, szuggeráld magadba a kiegyensúlyozottságot, a határozottságot, mert ha szerencsétlen vagy, akkor nem számíthatsz empatikus nyitottságra, maximum a szűzkurválkodás áldozata lehetsz, de még valószínűbb, hogy újra és újra meg leszel alázva...

Ez tény, és pont a fikázók támasztják alá. Két út marad ilyenkor az ember előtt: 1 álmodozik arról, hogy lesz valaki, aki toleráns, nyitott, empatikus, felismeri benne a szépet és jót, és tényleg ÖNMAGÁÉRT fogja szeretni, ezért lesz érdekes a szemében. 2. Vagy felveszi az egyencsajozó magatartást, ami annak ellenére, hogy egy kurvanagy hazugság, szinte rögtön bejön szemben az első verzióval, ami évekig tartó sötét depressziót eredményez. Persze a közvélekedés fantáziájában az első számú verzió a normális, annak ellenére, hogy ennek minden ellentmond.

A nőknek nincs logikájuk, ugye, ahogy mondják. Itt ebben van valami, legalábbis férfi szemszögből. Mert ha logikusan végiggondolja a férfi (és beveszi a feminista dumákat a tudatos, blabla nőkről), akkor arra a következtetésre jut, hogy mindegy a szöveg, hogy nem kell időzíteni, hogy nem számít, ha pillanatnyilag rossz passzban vagy, egy párkapcsolati téren nyitott nő, megadja neked az esélyt, érdeklődéssel fordul feléd, fel akarja fedezni a rejtett értékeidet. Ennek ellére az ismerkedés során inkább az jön le, hogy az egyéniségtől független beetetés a fontos. Miként társkeresős blogokban, bejegyzésekben volt már feszengetve, az egzisztencia és a külsőségek igen fontos szerepet játszanak az első megítélésben. Az estek nagy részében pedig az első megítélés ítélet is egyben. Az esélyek a további "ügyeskedéssel" növelhetők: határozottság, figyelmesség, csak el kell olvasni egy női magazint, hogy mire vágynak a nők, és (amennyiben van erőd, türelmed és gyomrod hozzá) előadhatod magad úgy, hogy érdekes legyél, megfelelő taktikával pedig bizony el lehet érni azt a szexuális vágyat is.

Engem mindig bosszantott, hogy ilyen taktikázásra van szükség, és nem elég az őszinteség, pár hülye helyzetbe bele is futottam ennek köszönhetően.

Egyik az, amikor utolsó pillanatban hiúsul meg az összejövés: sokszor kíváncsi voltam, hogy a másik félnek ez csak pillanatnyi lendület, vagy  pl komolyan le akarfeküdni velem. Ilyenkor a "tökéletes koerográfiába" nem passzoló kivárás vagy mondat vezet a válaszhoz. Nem, az esetek jó részében nem "kellek annyira", hogy ne jelentsen akadályt egy hülye duma. Ebben az a szomorú, hogyha gusztustalanul végighazudom az estét, akkor bizony...

A másik, amikor simán kedves az ember, és a világ legnagyobb ártatlanságában észre sem veszi, hogy az illető hölgy elkezd oda lenni érte. Pedig csak kedves vagy, valójában meg leszarod. A nő ezt kiegyensúlyozott, illedelmes érdeklődésnek veszi, és nem tud neki hosszútávon ellenállni, a végén még az egyestés kalandban is benne van, bár egészen a végéig reménykedik abban, hogy akarsz többet is, így csak te maradsz a rohadék szerepében.

Sajnos tény, hogy vannak bizonyos mintázatok az ismerekedés során, és meg lehet lovagolni bizonyos hullámokat. Ilyen szempontból a három srác mondanivalója teljesen helytálló, annak ellenére, hogy kivágja az embernél a biztosítékot. Személy szerint ezt a 2. megoldást ellenzem, és nem értek vele egyet. Csak egy-egy esetben alkalmaztam, általában kellett hozzá az érzelmi érdektelenség és a szexuális vágy. Ha párkapcsolati célzattal történt az ismerkedés/fűzés, vagy a másik féllel foglalkoztam kicsit, akkor már nem volt gyomrom hozzá. Elveim szerint inkább vagyok őszinte, vállalom magam, és elvárom a másiktól a toleranciát, illetve hogy egy "baki" alapján ne vonjon le végzetes következtetéseket, miként én sem teszem azt egy nővel (vagy bárki mással) szemben sem.

A gond az, hogy erre a viselkedésre igény van, és célravezető. A gond az, hogy ennek sokan bedőlnek (mi több: egyenesen elvárják, nézzük csak meg a "szerencsétlenek" általános megvetését), a gond az, hogy erre aggályos párkapcsoatot építeni, akár csak egy estére is. Már magát a sztenderd széptevést, azaz udvarlást is ellenzem igen régóta. A "figyelemfelkeltés" miatt persze indokolt, viszont a másik megismerése felé tett első bizonytalan lépések során álarcot viselni, és/vagy álarc viselésére "kötelezni" a másikat nem éppen tudatos vagy logikus dolog. A saját jövőnkkel szemben sem, hiszen nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hajlandó-e értünk a tökéletes ember képében tetszelegni, hanem arra, hogy milyen velünk, hogy milyen ember másokkal, hogy milyen ember általában.

Sokan esnek ebbe a hibába, sokan a kezdő ismerkedés egymást felfedező szépségei helyett az általános nő és férfi sablont, és az ezzel kapcsolatos képzelgéseket húzzák a másikra és önmagukra, aztán csodálkoznak, ha pofáraesés a vége. Csodálkoznak, ha hónapokkal (évekkel) később derül fény a másik jellemhibáira, rossz szokásaira, amikor a kapcsolat felveszi a "napi rutin" jelleget, amikor már megszokta egymást a két fél, amikor már kialakulnak (kialakultnak hittek) a megszokások, amikor már komoly érzelmi és időbeli háttere van a viszonynak. Aztán jönnek a nagy csalódások, a mártírkodások, és a szöveg, hogy ÚGY MEGVÁLTOZOTT.

Pedig a másik embert annak hibáival együtt kell elfogadni és szeretni, aztán csiszolódás kérdése az egész, megváltozást senkitől sem lehet elvárni, de változtatást igen. Változtatni lehet hozzáálláson, apró szokásokon, olyan külsőségeken, amik a lényegbeli Énnek csak egy helyzetek által generált lecsapódásai.

Nem szabad hibátlanságot várni a másiktól, nem szabad hibátlannak látni, és beletörődni vagy eltussolni sem szabad ezeket a hibákat. Tisztában kell lenni a másikkal, ahogy önmagunkkal is, és ha első perctől erre törekszünk, akkor van esély egy normális kapcsolat (akár baráti, akár munkahelyi, akár szerelmi, akár csak pillanatnyi) kialakítására. Persze két ember kell hozzá. Persze a mai "mindenki jobban tudd mindent mindenkinél", túlönérzetes világban az az üzenet és mentalitás az általános, hogy hibákat nem lehet szeretni. Sokan a feltétel nélküliséget látják a jó útnak, vagy várják el a másiktól, ez viszont szerintem hiba. A kritika, a hibák meglátása nem utálat, nem a szerelem vége, hanem a másik megismerése.  Az egyet nem értés nem egyenlő a haraggal, a kritika nem egyenlő a leszarozással. Csak így lehet egy másik embert igazán szeretni, elfogadni. 

Ezek hárman csak felismerték a problémát, a kiaknázási lehetőségeit, és üzleti alapon segítenek azoknak a férfiaknak, akik nem tudnak túllépni az igazhitű álomvilágukon, vagy bedőlnek a feminim dumáknak, azaz szimplán lúzerek. Erről beszélni sajnos tabu, túl sok önhazugság és képzelgés övezi a kapcsolatokat, és az ismerkedésnél rögtön szerepet is kapnak. Fel lehet háborodni a megoldások inkorrektségén, lehet irigyelni őket, hogy van bőr a pofájukon, le lehet nézni őket, mert lúzerek, de tény, hogy vannak, hogy bizonyos dolgokban igazuk van. Bármennyire is nem fér bele erkölcsös, tündibündi kis képzelgéseinkbe a világról és önmagunkról. Csak meg kell nézni: zolivagyoknál a köpködő kommentelő hölgyek pont azt mondják, hogy az első pillanattól szerencsétlennek  vagy az összejövés során valamit elhibázóknak semmi esélye... azaz lehetsz, te valójában bármilyen értékes ember vagy fasza gyerek, ha véletlenül rosszul adod elő magad, akkor el vagy ásva, ez pedig pont a becserkésző magatartás szükségessét támasztja alá.