Félve bár, de belevágok ebbe a témába. Már csak azért is, mert a családon belüli erőszak problémáját is le szokás egyszerűsíteni, de a kényelmes válaszok az áldozatoknak kifejezetten ártanak. A kényelmes válaszok nem előznek meg, nem segítenek, csak benne felejtenek a mocsárban. De mit is várnánk egy ezoterikustól, vagy nők bölcsétől, akinek az alapvető logikai műveletek megértése is nehézséget okoz? Nem sokat, és ez még mindig nem baj, az viszont, hogy az egyszerű válaszokat hangoztatók üvöltenek a leghangosabban, az érintettekhez gyakran csak az ő szavuk jut el, és a közvéleményt is jelentősen befolyásolják, már aggasztó. Ez esetben az egyszerű válasz az, hogy a férfi veri a nőt. És mindezt hobbiból vagy az erőszakra való hajlam miatt teszik. Ezzel boldogak, ezzel átlátják az élet dolgait, hősnek látják magukat és mentőangyalnak annak ellenére, hogy ezzel nem segítenek senkin, nem mentenek meg senkit. Ezt hívják a mások nyomorán való aljas élősködésnek.
Még most szólok, hogy saját tapasztalataim, gyermeteg emberismeretem alapján, próbálok véleményt formálni. Láttam családon belüli erőszakot, és éltem át személyesen is olyan helyzetet, ami könnyen tettlegességig fajulhatott volna. Nem szeretném felmenteni a bűnösöket, és büntetni az áldozatokat, az nem az én dolgom. A kapcsolatépítés, a társas élet mellett, a pusztítás és a társas magány ellen akarok szólni, kizárólag arról az esetről beszélve, hogy a férfi veri a nőt, nem az anyós az unokát, és hasonlók.
Szerintem az elején említett egyszerű válasz az eseteknek csak nagyon kis százalékát fedi le, azaz, hogy az egyszerű, agresszivitásra való hajlam miatt üti a férfi a nőt. A legnagyobb problémája mégsem az igazsághányad, hanem az, amit a családon belüli erőszak áldozatainak üzen: hogy senkivel nem lenne jobb, hogy minden férfi ilyen, hogy erre számítson mástól is. Ezzel az üzenettel az áldozatok a sajnálat mocsarába vesznek, csontjaikat pedig majd kiássa az utókor, amikor már késő... Ebben a válaszban nincs benne a szabadság üzenete, az, hogy el lehet menni, hogy jobb lehet egyedül, hogy jobb lehet mással. Ez csak sajnálkozás, ami egy valakinek hasznos: annak a külső, rózsaszín világocskából szemlélődő egyénnek, aki sajnálkozik, élősködik a másik baján. Nem önzésből, hanem korlátolt álságosságból. A sajnálat nem old meg semmit, és ha valakinek segítségre van szüksége, akkor a sajnálattal csak lefelé lökjük a lejtőn. Együttérzés, megértés, aztán megfogni a kicsi kezét és előre vezetni.
Ahogy észreveszem, a közvélemény erősen hajlik a sajnálkozás felé, illetve a büntetések szigorítását tartja első számú megoldási lehetőségnek. Mindez nagyon jól hangzik, de egy lelkileg toprongy, egymás energiáit szívó, érzelmileg pillanatnyilag túlfűtött (esetleg ittas) páron ez segít? Jobb lesz bármelyiknek is attól, ha lecsukják a másikat, mert ő ragadott előbb kést, kevésbé fog fájni a pofon emléke (egyáltalán kevesebb pofon lenne?), akkor ha a bíróság elrendelné a távolmaradást? Nem rettegne tovább ugyanúgy az áldozat? Jó belevinni egy ilyen helyzetbe még egy provokációs lehetőséget? ("majd jól kihívom a rendőröket, oszt nem láthatod a gyerekeket többet, te buzi, a faszod se áll már föl" - igen, ez elrettenti a behúzástól az idegbeteg férfit, remek)
Talán meg kellene itt is vizsgálni a problémák gyökerét, és azokat kezelni, a megelőzésre fordítani a hangsúlyt, foglalkozni az áldozatokkal és az elkövetőkkel is. Mert az esetek nagy részében az elkövető is áldozat. Vagy egy mentális deformáció, vagy a túlfeszített érzelmek, a bizonytalanság áll a tettek mögött, nagyon mélyre kell csúszni ahhoz, hogy a tényleges erőszakig fajuljon a helyzet, és ez nem egy vidám, vasárnapi hullámvasutazás, hanem feszítő, önmarcangoló, dühödt és tehetetlen vergődés. Az esetek jelentős részében mindkét fél áldozat. Az élet, a világ, a kapcsolatuk, egymás, vagy csak a véletlen áldozatai, de ez talán nem is számít.

Bajban vagyok, hogy a megelőzés vagy az indokok szempontjából fussam át a kérdéskört, hiszen összetett probléma, térben és időben is jelentős eltérések lehetnek az esetek között. Ezért legyen a harmadik megoldás, azaz a kapcsolatépítés szempontjából próbálom elkülöníteni az eseteket. Ez az első: a kapcsolatot tudatosan építgetni kell(ene), és ez az első számú dolog, amit jó volna a felnőtt élet felé tartó ifjak fejébe csepegtetni... A saját érdekükben.

1. A kezdetek: az alapvető agresszív hajlamok hamar kibuknak. Ha gyaníthatóan a férfi/fiatalember/fiú előszeretettel old meg konfliktusokat erőszak alkalmazásával, az valószínűleg a kapcsolatban is így fog történni. Az erőszak javarészt "konfliktuskezelés", konfliktuskezelési próbálkozás, ezekben az esetekben jobb kerülni a konfliktust: vagy elkerülni messziről az illetőt, vagy tudatában lenni annak, hogy könnyen eljár a keze. Egyszerű hasonlat: nem megyek be abba a sötét utcába, ahol sötét alakok szoktak garázdálkodni, nem simogatom meg a harapós kutyát, nem kötöm a heréimet a 220-ra (tudom, hogy 230V, de a köznyelvben még olyannyira él a 220), és nem provokálok agresszív embereket, ha fizikai fölényben vannak, akkor különösen nem.

2. Komolyra fordulás: a legtöbb probléma itt jöhet elő, ahogy komolyodik a kapcsolat, növekednek az elvárások, jön a féltékenység, a nem tolerálható szokások, a komolyabb viták, veszekedések. Bármennyire is ki vagyunk akadva, bármennyire igazunk van, bármekkora az érzelmi töltés, meg kell próbálnunk észnél maradni. Mindkét félnek persze. Megfelelő provokációval a leghiggadtabb embert is meg lehet ingatni, elő lehet hozni belőle az állatot. Itt az erőszak megelőzésének alapja, hogy tisztában legyünk önmagunk, és a másik határaival. Mit jelent ez? Magammal kapcsolatban azt, hogy tudom, ha így folytatjuk, ki fogok akadni annyira, hogy ne álljak jót magamért. A másikkal kapcsolatban pedig azt, hogy ezt észrevegyük a rajta. El van szállva az ember agya, az igaz, de meg kell próbálni elkerülni a süllyedést. Bármennyire is nem fognak szeretni a feministák, kimondom: két emberen múlik, és ez személyes tapasztalatom. Nem ütöttem, mert nem szokásom, de elborult az agyam, amikor egy régi kapcsolatomban egy-egy vita elfajult, és annak ellenére, hogy kértem, hagyjuk abba, könyörögtem, hogy ne, most nyugodjunk le egy kicsit, a másik fél, mint egy nekivadult harci csirke, provokált tovább és tovább. Persze, hogy elszakad a cérna, ha sehogy nem jutsz dűlőre a másikkal, ő meg csak aláz. (Azóta persze megtanultam, hogy ilyenkor hátra arc, aztán folytatjuk, ha megnyugodtunk) Te hülye meg szerelmes vagy, nem tudod elengedni, nem tudsz lelépni, és újra és újra előjön a helyzet, hogy addig basztat, amíg előjön belőled az állat. Ezt nem szabad hagyni, ez nem szerelem, hanem érzelmi fogyatékosság.

3. Konzerv állapot: ha ugye benne vagyunk a kapcsolatban, ház, gyerek, és el sem tudjuk képzelni, hogy milyen az élet normális halandóként. Ez az, amit meg kell előzni, ide nem szabad eljutni, de ha mégis eljut valaki eddig, a szinte céltalan erőszak megszokásáig, a félelem, a feszültség konzerválódásáig, akkor segítséget kell kérni. Ha ilyet látunk, akkor meg kell próbálni segíteni. Az elejére visszakanyarodva hangsúlyozom: segíteni, nem sajnálkozni, nem anyázni a Józsit, hogy mekkora állat, meg föl kéne akasztani, hanem segíteni megoldást keresni mindkét fél számára, mert mindketten rászorulnak.

Még végezetül szólnom kell arról is, hogy a családon belüli erőszaknál sajnos a közvélemény (is) csak a fizikai erőszakot értelmezi, pedig annál jóval gyakoribb verbális erőszak, amely aztán fizikaivá fajulhat. Kicsit hímsovi leszek, de tapasztalataim szerint a hölgyek a verbális erőszak gyakorlásában messze maguk mögött hagyják férfitársaimat: a régi sebek felszakítása, a zsarolás, a megfélemlítés, múltbéli hibák felhánytorgatása - ezek mind erőszeretettel használt eszközök a másik bántására, a lélek meggyötrésére, ez az a provokáció, amivel sarokba lehet szorítani a másikat, amire ő fizikai erőszakkal reagálhat. Az éremnek sajnos két oldala van, és egy vita során hajlamosak az emberek megfeledkezni a szavak erejéről, és a másik megbántása könnyen pillanatnyi céllá válhat. Nem szabad ezt engedni, meg kell állni, ha pedig be akar a partnerünk húzni ebbe a csőbe, akkor meg kell próbálni leállítani, "lenevelni" erről. Vagy otthagyni, és tanulva a saját hibáinkból a következő jelölttel türelmesebbnek, de következetesen szigorúbbnak kell lennünk, akár csak önmagunkkal szemben...