Az ember azt hinné, hogy a házasság után végleg megszűnik a jövő-menő picsák lelki terrorja. Ha szingli az ember, rámozdul sok nőre, és bosszankodik az orrfennhordó visszautasításokon, amiknek tényleg nincs más értelme, mint hogy megalázzanak, és ettől kiskirálylánynak érezzék magukat. Hátradőlve konstatálja az ember, hogy vége a "csak meg akarsz dugni, meg nekem többre van szükségem" szintű szövegeknek.

Ártatlan vagy és naiv.

Egészen addig, amíg mondjuk egy kolleganődet, vagy egy ismerős kiscsajt el nem hívsz egy kávéra, borozásra. Miért ne lehetne elhívni? Barátkozni kicsit, beszélgetni értelmes emberek módjára, nyilván adott valami kölcsönös szimpátia, ami alapján megejted a meghívást. Aztán a válasz kijózanít:

"És a kedves feleséged mit szól ehhez?"

"Bocs, nős pasikkal nem kezdek!"

"Biztos, hogy ez jó ötlet? Nem magam miatt, hanem miattad kérdem..."

Hátbazmeg:

1. Semmiközödahhoz, hogy az asszony mit szól bármihez

2. Igen, téged mindenki csak meg akar dugni, még én is. Nyilván minden nős pasi kiéhezett disznó, te már csak tudod.

3. Elmészte a faszomba... nagyfiú vagyok, aggódj magadért.

Le lehet szállni az erkölcseimről! Főleg, hogy semmi sem jogosít fel arra, hogy megítéld az erkölcsi helyzetemet. Majd a borocska mellett esetleg beszélgethetünk róla. Megdugni sem akarlak, de ha akarnálak is, az ismerkedés közben van korrektebb, normálisabb módja annak, hogy ezt és a visszautasítást közöljük egymással. Majd ha dugni hívlak beszólhatsz.

A kiskirálylányok jelen vannak, jelen is maradnak, amolyan finomított szűzkurvaként: barátkoznak veled, aztán hirtelen mint a megtestesült ártatlanság felhúzzák az orrukat az első baráti közeledésen... Milyen szerencsés vagyok, hogy az asszony normális:)