Bródy János sorai tökéletes címet adnak ahhoz, amiről írni szeretnék, és, mint egy jó cím, pusztán egy hivatkozással kiegészítve önmagában is visszaadná minden mondanivalómat... De nem érem be ennyivel.
Legutóbbi posztom egy görbe tükörként kívánt szolgálni az aznap Index címlapos LingWing blog posztjára, s mivel ma ismét címlaposak, és ismét szíven üt az írás, hát ma belemegyek bővebben.
Először is le kell szögeznem, hogy nehezen tanulok nyelvet, lusta vagyok, motiválatlan, és könnyen elkalandozik a figyelmem. Talán a reál és a kreatív humán azért fogott meg mindig is, mert van bennük önkifejező játékosság és/vagy közeli, megfogható célok. A nyelvtanulás ezzel szemben nekem olyan, mint egy végeláthatatlan lépcsőt mászni, a tanfolyami anyagok javának ugyanis kevés gyakorlati haszna van az életemben. A műszaki szaknyelv alkalmazása egy-egy dokumentáció megfejtésére pedig olyan, mint bármelyik rövidítésé: R=Resistance=Ellenállás/Rezisztencia. De, ha finnül van körülírva három mondatban is ki tudom találni, hogy a mΩ az ellenállást jelöli. Tehát tudatos választásom és érdeklődési köröm miatt nehezen tanulok idegen nyelveket. Pont.
Pont ezért tenyérbemászó másodjára azt olvasni, hogy nyelvtanárok bizonygatják: milyen egyszerű is nyelvet tanulni. Basszus, szólok: másnak matematikát egyszerű tanulni, meg elektronikát, meg villamosenergetikát meg ábrázoló geometriát. És bármilyen meglepő, az én szemszögemből, a matematika/fizika, és az ezen alapuló műszaki tudományok sem mások, mint készségtárgyak: nem ébredek minden reggel úgy, hogy tudok integrálni, de pár óra utánaolvasással igenis újra meg tudok oldani egy-egy egyszerűbb feladatot. Ez sem olyan, mint a biciklizés, hanem olyan, mint a nyelvtanulás: benne kell lenni, alkalmazni kell, de az egyszer már megtanult dolgok könnyen újra előrehozhatók. Nincs eltérés, sajnálom.
Próbálhatnám én is bicskanyitogató módszerekkel azt bizonygatni, hogy a nyelvtanulás igenis nehezebb, de nem teszem, kicsit toleránsabb, megértőbb vagyok annál. Hogy mi ebben a tolerancia? Szerintem az is bárki számára bosszantó lenne (főleg, ha még a matek érettségije is alig lett meg), ha matematika tanárok arról osztanák az észt, hogy ez a világ legegyszerűbb dolga, azzal az apró felhanggal, hogy igazán elvárható, hogy megtanula bárki. Valljuk be: ez frusztráló, és sok matematika tanár sajnos tényleg így utáltatja meg a matematikát.
Említett blog utolsó gondolatai közül ez verte ki a biztosítékot nálam: egy nyelvtudási szintet elérni "sokkal könnyebb, mint megtanulni a differenciálszámítást, a szerves kémiát vagy a verselemzést. Mert idegen nyelvet szerencsére csak tanulni kell, megtanulni nem."
Nos ezen végigmennék: egyrészt sajnálatomat fejezem ki a poszt írója iránt, hogy ennyire rossz és alkalmatlan matematika és magyartanárai voltak. De a jelek szerint remekül viszi tovább az ökörségüket örökségüket: a verselemzést soha nem kell megtanulni (csak a hülyéknek), egy verset érteni, érezni kell, nyitottan a világ felé elgondolkodni. A matematika megtanulásáról már leírtam: valójában kevés a megtanulnivaló, alkalmazni kell tudni/tanulni őket. Szóval egy nagy-nagy bullshit, amit ezek itt bizonygatnak, mert nekik ez ment könnyen (nem mindenki nyelvtanár), nekem más (nem mindenki mérnök), sőt másoknak megint más.
Az, hogy a napi szinten gyakorolt szakterületemmel kapcsolatos ismereteket, az ehhez rutinszerűen elsajátított készségeimet nem kérek számon másokon, egyfajta érzelmi fejlettségre való törekvés, amit éppen talán pedagógiai képzettségű embereknek is tudniuk kellene... Én nem vagyok tanár, mégis segítek olykor embereknek... nem kérem rajtuk számon a tudásom, érdeklődési köröm hiányát, ha szükséges, akkor finoman megpróbálom arrafele terelgetni őket, hiszen mindannyian mások vagyunk...
