Gyönyörű, bár nem napsütötte vasárnap reggel madárcsicsergésre ébred az ember, csend és béke honol a környéken, aztán a redőnyt felhúzva szembesül azzal, hogy az utcán bóklászó hiénák vetik kíváncsi tekintetüket a mozgás felé. Kávé, hírek olvasása közben oldalra fordulva még mindig a hiénák éhes körözésével szembesül.

Persze jóérzésű, kifinomult fővárosi letelepedettként az ember félreteszi előítéleteit: a szemétgyűjtögetés, az értékek visszanyerése gazdaságba, akárcsak a komposztálás, hasznos folyamat. Tudom, még örülni is kellene annak, hogy egyesek ezt kultúrális hagyományaik alapján megteszik. Vagy azért, mert mélyszegények. Lelkiismeret furdalás önti el szívemet, s már majdnem teszek oda egy teát, hogy adok egyegy csészével szegényeknek, miközben beinvitálom őket a lakásba, hátha találnak maguknak valami értékeset, aminek én már nem veszem hasznát. Odaadom nekik a fényképezőgépet, hagy kattintgassanak vele egy kicsit, ha már nekik nem adatott meg.

Majd, mintegy lelki fájdalmaimmal szembesülendő, kitekintek az ablakon, a szemébe nézek az egyiknek, olyan érzésem van, mintha belátna a függönyön keresztül, meztelennek érzem magam. És meglátom az aranyláncot, a vezérhím pozíciót jelző gesztusokat dohányzás közben, s újra erőt vesz rajtam az előítéletekkel teli, irigy, érzéketlen restség. Restség persze, mert átadhatom én a helyem időseknek s kismamáknak, segíthetek a vakoknak eligazodni egy közlekedési csomóponton, ha társadalmi frusztráltságomat nem tudom levetkőzni, mindez mit sem ér.

Bevallom: miként a komposztáló körül döngicsélő rovarraj, ugyanúgy idegesít ez a lézengés és bámészkodás is... Sehol nincs még egy darab fa sem kitéve az egész utcában, a lomtalanítás a képmutató külvárosiakhoz méltóan még csak a kerítéseken belül kezdődött el, és nyilván az utolsó pillanatban kerül majd ki a szemét az utcára. Erre a dögszakra gyűlik a vad bámul a kerítésen túlra, azonnal lecsapni készül az első foszló koncra, amit elé vetnek.

De ők csak köröznek, csend, békés külváros, s te a bámész, sóvár tekintetekbe futsz, ha kinézel az ablakon, netán az ajtón.

Egy kicsit szélsőségesebb az eset lomtalanítás nélkül, saját környezetükben: a munkából hazafelé tartó embert megtermett, jól tartott népség méregeti a buszmegállótól az utca végéig, esetenként jól hallhatóan ki is beszélnek. Állnak az utca szélén vagy kocsma előtt, és mindig csak az látszik, hogy nem jöttek sehonnan, nem mennek sehova, nem csinálnak semmit, csak zavarbaejtően ott vannak. És lesnek, bámulnak, olykor az egyik kiköp maga elé.

Persze lehet mondani, hogy nem kell velük foglalkozni, és legyünk elnézőek, viszont a viselkedésminták DNS-be kódolt üzenetet hordoznak megukban. Mindez a területét védő vad, a fészekből kihulló madárfiókát leső macska, az összetűzni készülő hím szarvasok, és az erőszakkal elnyomó emberek lődörgése... és nincs mit tenni, engem az én területemen ez nagyon zavar.

Komikaze update:

Menjenek a kurva anyjukba, röviden ennyi. Reggeltől, ébredésünktől itt vannak ezek, sajnos sajnálni nem tudom őket, itt fognak körözni és járkálni egész nap, dacára, hogy egy szomszéd sem lesz bolond kitenni semmiféle lomot, tudván, hogy a FKF csak majd holnap reggel jön. Majd akkor. Addig meg, mivel szólni nem lehet, majd valahogy elleszünk. Olyan ez, mint valami filmben, néma fenyegetés ez a néhány ember itt, nem beszélnek, legfeljebb egy-két szót váltanak egymás között, figyelnek, lesnek, járkálnak a házak előtt. Lehet, hogy nagyon beleélem magam, és le kéne szarni, dehát mégiscsak van intim szféra vagy mi.

Legfeljebb Wickked Witch-et fogunk bömböltetni, jó hangosan, meg Six Feet Undert.

Bár ezzel csak a szomszédok kedvét fogjuk még jobban rontani...