A szánalamasról jutottam el a kisalföld cikkére, amely röviden arról szól, hogy egy 13 éves kissrác durván beleszeretett egy számítógépes játék egyik női karakterébe. A fiút most pszichológus kezeli, és felmerül, hogy az internetfüggés tehet róla.
Első gondolatom az volt, hogy egy 13 éves emberkénél ez miért ne fordulhatna elő? Még az internet előtti időkben is volt olyan, hogy egy elképzelt karakterbe szerelmesedett bele a tini. A kislányok azért nem foglalkoztak az osztálytársaikkal, mert ők a Backstreet Boys valamelyik tagját tartották az egyetlen valamire való pasinak, a kissrácok meg Pamela Anderson melleit, vagy Anne Nicole Smith pofikáját nem látták, ahogy körbe néztek a körölöttül lévő világban.
Eltérés a kettő között, hogy annak az idealizált karakternek áll-e a hátterében egy hús-vér ember. Úgy gondolom, ez az eltérés látszólagos, mert a színész, zenész felénk lejövő énje is csak egy illúzió.
Ti voltatok szerelmesek így? Meddig? Mi volt a kiút belőle, és normális felnőttekké váltatok-e? (én nem voltam, nem is lettem normi)
Persze más kérdés az intenet esete annyiban, hogy a nagy mennyiségű információ között megvalósuló társas magány az élet illúzióját adja meg a maga interaktivitásával, míg anno maximum egy posztert csókolgatva ingerelte ki-ki a maga nemi szervét.
