Tele van a világ elméletekkel a hosszútávú kapcsolatok titkáról, amelyek végül bődületes (de igaz) általánosságokhoz vezetnek, s ezért nehezen adnak kapaszkodót az egyéneknek.

A rövid bölcsességek közül a kedvencem a tisztelet, mert tisztelet nélkül nem fog menni, és a kompromisszumkészség, mert két összeillő ember nincs. A Gyakorlati felhasználás során viszont ezek a fogalmak könnyen kifordulnak magukból.

A kompromisszumkészség például nagyon könnyen átmegy áldozatvállalásba, pedig be kell látni, áldozatot a másikért nem szabad hozni. Sőt, istenigazából kompromisszumokat se, hanem a kölcsönös tisztelet jegyében illendő alkalmazkodni egymáshoz, és ebben az alkalamazkodásban és tiszteletben örömet lelni. A kapcsolat alakulása pediglen a kölcsönösség folyamán a képességeknek a függvényében fog alakulni.

Szaladjunk is vissza az elejére, mármint egy kapcsolat elejére, hogy mik azok az előfeltételek, amelyek sikeressé tehetik a kapcsolat kialakulását, és most az előzőekben felsoroltakhoz képest kicsit más szemszögből.

A kapcsolat, a leendő kapcsolat egy LEHETŐSÉG. Egy lehetősége az életünk alakulásának, aminek meg kell adni az esélyt. Észre kell venni, hogy az élet, és mi magunk változunk, ezért kerülni kell azt a hibát, hogy önmagunkat és/vagy a másikat KÉSZnek, állandónak tekintjük, vagy akár állandónak tekintjük a kapcsolatokról szóló álmainkat.

Nyitottnak kell lenni a lehetőségek felé, az élet olyan, hogy állunk egy kút mellett, néha feljön a vizesvödörben valami, de azt sajnos nem mondhatjuk meg, hogy mi jöjjön föl, ellenben az előkerült dolgokat eldobhatjuk vagy felhasználhatjuk.

Alkalmazkodnunk kell tehát, miként tesszük azt a mindennapokban, és azt, amit az élet ajándékként adott, meg kell próbálnunk felhasználni. Meg kell próbálni meglátni benne a lehetőséget nem elfelejtve, hogy a kalapácsból nehezen lesz sült csirkecomb.

Ellenben a kalapács sem feltétlenül üt, ahogy a csirkecomb sem feltétlenül sült, a felhasználás, az alakítás a mi feladatunk:

Mint mondtam, a kapcsolat egy lehetőség, ahogy a másik is, és mi magunk is csak lehetőségek vagyunk. Ezekből a lehetőségekből kell kihozni a lehető legjobbat: meg kell próbálni befogadni a másikat, örülni az örömének, képességeinek, érdeklődési körének, vele is be kell fogadtatnunk magunkat, és a "tánc" lényege az, hogy megtaláljuk ezeknek a befogadásoknak a határait.

Félreérthető szavakkal élve: meghozni a kompromisszumokat, hogy mivel mehetek az agyára és ő mivel tud engem lekötni. Ezekkel a határokkal semmi gond, hiszen minden emberi kapcsolatban megvannak.

De ha nem vagyunk nyitottak ezeknek a közös alakítására, akkor cseszhetjük az egészet, nincs értelme rögeszmékhez ragaszkodni, sőt, a legjobb a lehető többet elengedni közülük:

Férfipélda, hogy ha ragaszkodom az orális szexhez megfosztom magam attól, hogy egy nőt "rávehessek" idővel hogy leszopjon, de az is lehet, hogy enélkül olyan embert találnék, aki bőven boldoggá tesz így amúgy is (vagy megengedi hogy kurvázzak néha stb).

Lehet nyavalyogni a zenén, az érdeklődési körön (jajj), műveltségen, világlátáson, de azt nem szabad elfelejteni, hogy tanulhatunk a másiktól és mi is taníthatjuk őt: változhat az életünk, változhatnak az elvárásaink, változtathatunk a vislekedésünkön, az övén is. Lehet aggály, ha a másiknak büdös a szája, de nem az a legszebb kapcsolat, ha még ezt is meg lehet mondani a másiknak és esetleg támogatni a szájhigéniai fejlődésben?

Lehet a másik vékony, kövér, szőke, barna, izmos, gebe, mérnök, tanár, varrónő, útépítő munkás, amíg nem adjuk meg valakinek az esélyeket, mi magunk se várjunk többet.

Ne felejtsük, a pillanatnyi életünk csak egy állapot, nincs értelme ragaszkodni hozzá, nyitottnak kell lenni a változtatásra, és talán olyan ember mellett lelünk boldogságra, aki alig illik hozzánk: tisztelet, összeegyeztethetőség és nyitottság... aztán csak a közös örömök fenntartására kell figyelni.

Ui: nyilván van egy csomó körülmény, ami befolyással lehet egy kapcsolat esélyeire, amelyeket elsődleges elvárásként kezelünk, és javarészt igazak, azt viszont ne felejtsük el, hogy badarság túlértékelni magunkat azzal, hogy tudni véljük egyből, milyen a másik. Attól, hogy nem járt külföldön, még talán megszerettethetjük vele, attól, hogy mi nem járunk belföldön még megszerettetheti velünk. A kapcsolat sorsáról pedig elsősorban ez a nyitottság dönt, hogy mennyire van szükség, és mennyit tudunk adni, azt viszont ne feledjük, hogy akkor is, ha az élet egy pillanatában két ember illik egymáshoz, és erőfeszítés nélkül megy a kapcsolatuk, később az életük és ők maguk is változni fognak, ha ezt nem tudják kezelni, akkor pedig..