Az előző posztot szántam utolsónak (mármint a sorozatban), de rá kell tennem egy lapáttal, hiszen az alapvető kérdés, hogy két embernek egymás mellett van-e a helye, és annak az eldöntése, hogy egy problémát elbír-e a kapcsolat vagy a fejünkre nő, és belerogyunk. Azért is tartom aktuálisnak, mert a baráti társaságunkban is épp szétment egy pár. Keveset tudok a pontos háttérről, de a két személyiség ismeretében erősen elgondolkodtattak.
Vegyük a helyzetet, hogy megvan a vonzalom, a közös érdeklődés, finnyás művészként nem kell az amerikai pite 11-et néznünk vele a moziban, és hallgatni az idióta vihogását, szóval megvan a Közös.
Bármilyen "balhéra" szánt tanácsaim csak jelmondatokban vannak, persze közhelyes, hosszan elemezgethető jelentéssel. Az előző posztokban ezek közül kifejtésre került a tisztelet, az elkötelezettség, a korrektség, az alkalmazkodás, változtatás. Ami nagyon szép, de mi van ha nem megy? Mennyit kell/lehet beleadni, mennyit kell/lehet elvárni?
1. Soha ne hozz senkiért áldozatot! Ami akkora teher, azt inkább hagyd a fenébe. Ismerd fel a határaidat, lásd be őket, és élj velük. Segítsd a partnered abban, hogy ne várjon el tőled ilyet, s tenmagad se várj erre. De ne tegyél olyat, ami miatt sajnálni fogad magad.
2. Mindig hibáztasd magadat is a bajban, azt a toleranciát, megértést, amit magadnak elvársz add meg a másiknak és várd is el! Lásd meg a saját szerepedet a dolgok alakulásában. A másik hibáztatásának kizárólagosság, ha bármelyik fél ezen képtelen túllépni, csak a kezdete a bajoknak, tanulj az esetből, s lépj tovább.
3. Ne alázd meg a másikat, és ne tűrd a megaláztatást! Ez egy nagyon fontos pont, bármelyik oldalon is állsz, a megalázás ténye a kapcsolat vége. Persze mi a megalázás: amit a megalázott fél annak érez. Ha egy ilyen kellemetlen helyzetet nem lehet megoldani kölcsönös kompromisszumokkal, odafigyeléssel, bizalommal, akkor jobb hagyni az egészet.
4. Mindig legyen terved, hogy merre tovább! Legyen terved arra, hogy milyen irányt kellene követnie a kapcsolatnak, hogy jó legyen, és légy nyitott a másik terveivel, vágyaival szemben. Segítsétek egymást, és ha baj van, határozzátok el magatokat egy irány mellett, amit egymást segítve követtek. Ez egy elhatározás, döntés kérdése, nem nehéz.
5. Tedd félre az igazságérzeted, a sértettséget! Nem az számít, hogy mi történt, hanem, hogy merre tovább. A múlton változtatni nem lehet, a továbblépés viszont a saját döntésünkön múlik. Ha valaki nem hajlandó elszakadni a sebeinek a nyalogatásától, az ne számítson jóra, el is kell hagyni. Persze megrendülhet a bizalom, rosszul eshetnek dolgok, de ha a kapcsolat folytatása fontos, akkor azon kell dolgozni, hogy ne legyen ilyen: ne sértődjünk meg, és ne sértsenek meg minket. A sértettségből táplálkozó lelki terror mindkét fél lelkére sötét leplet borít.
6. Lásd a hozzáállásod súlyát, vedd észre a döntéseidet! Ha hezitálsz azon, hogy bízz-e a másikban, ha számon kéred rajta a bizalmad megingását, ha úgy állsz hozzá, hogy nem hiszel benne, hogy menni fog, de csak egy esélyt adsz, akkor már döntöttél. Ne áltasd magad az esély adással, ha nem vagy nyitott, ha nem vagy hajlandó tenni a jobbért. Itt már döntöttél, csak szépen becsapod magadat, vállad a felelősséget akár a kapcsolat menetéről, akár a végéről van szó!
7. DE sosem szabad szakítani azért mert a másik milyen, mert mit tett, mit rontott el, vagy mert megalázott, nem tisztelt, stb. A szakítás egyetlen elfogadható indoka az, hogy nem illünk össze. Az a végső elfogadás, a tisztelet, a kölcsönös beismerés. Ugyanis, ha át is baszták a fejemet, én vagyok az, aki nem tűri ezt az átbaszást, és az is, akit át lehetett baszni, tehát az átbaszó és az átbaszott ez esetben nem illenek össze.
Mindenkinek van lelke, s még jól is esik az önsajnálat, de egy személyre vetíteni minden ellenérzésünket a mi helyzetünkön ront. Tipikus a hibáztatóknál, hogy sokáig élnek az előző rohadt geci bűvkörében, képtelenek túllépni a sértettségükön. Pedig ez csak a megbékéléssel megy: bele kell nyugodni, hogy szarul alakultak a dolgok, bele kell nyugodni, hogy a heg ottmarad a lelkünkön, sosem felejthetjük el a régi szerelmet. Ha pedig ez van, akkor emlékezzünk belőle a jóra és a tanulságokra: maradjon az iránta egykor táplált érzéseink számára mindig egy kis zug a lelkünkben, és alakítsuk ezt olyanná, hogy szomorú szentimentalizmust érezzünk benne, ne pedig egy sötét, gyűlölködő, fájdalmas bugyrot, ami örök életünkre megkeserít minket, hiszen a mi lelkünkben van.
A fent említett párnál érdekes, lassú pusztulás volt a helyzet, és jómagam a problémáikat még így a végén sem veszem egész komolyan: évek alatt kialakult közöttük egy bizonyos rendszer, hogy ki támogat, kinek mi a szerepe, amiben akár a túlzott türelem, és a túlzott érzelmi elragadtatás is szerepet kapott. A túlzott türelemnek viszont meg vannak a következményei: mivel ember a másik, hozzászokik, és "visszaél" vele. Azért idézőjelesen, mert az ő szempontjából ez nem visszaélés, hanem megszokás, hozzászokás. Annak ellenére, hogy a türelmes fél vetett véget a kapcsolatnak, én az ő felelősségét figyelem benne: nem kellett volna következetesebbnek lennie? Értelmes emberként beláthatta volna, hogy megvan a türelmének a határa, és bármennyire is rest ezekért a határokért kiállni, meg kell tennie. Mert mi lesz később? Más is hozzászokik? Más is visszaél vele, vagy kihasználja? Azért pedig, hogy ennyit megtanuljon igazán kár volt ezt a régit eldobni.
Igaz, hogy több éves rutin után nem lehet csak úgy változtatni a hozzáálláson, a berögzüléseken, de meg kellett volna próbálnia, ugyanúgy ahogy a másik félnek is be kellett volna látnia, hogy túl sok terhet tesz párjának a vállára. Ahelyett, hogy ezt belátták volna, sorozatos veszekedések után szétmentek. Két értelmes ember, anélkül, hogy igazán esélyt adtak volna az egésznek.
Még mielőtt bárki jönne nekem a már nem szerették egymást szöveggel, kérem, ne fárasszon. Szerették egymást, és ezt fent is tudták volna tartani, csak egy kis elhatározás és tudatosság kellett volna még. Ehelyett a kényelmes menekülést választották: "nem vagy türelmes" kontra "túl sokat követelsz", és kész...
(és ezzel vége az agymenésnek, esetleg konkrétumok kiragadásával még visszatérhetünk a témához)
