A kapcsolatnak a benne résztvevőkkel egyenlő fontosságú kérdése a kapcsolatépítés. Egy párkapcsolatra vigyázni kell, de ez nem elég, építeni kell, egészen az elejétől fogva észnél kell lenni. Az eleje pedig az az időszak, amikor még meg sem találtuk Őt, azaz a keresés.
Itt a legfontosabb dolog, hogy nem szabad kizárni azt, amit nem ismerünk, vagy csak sztereotípiáink vannak felé. Attól, hogy ellenérzésem van a szemüvegesek, ducik, vagy csontsoványak, harsányak, szendék, töketlenek vagy savanyú fapinák felé, meg lehet próbálni. Amit nem ismerek az akár ismeretlen szépségekkel is szolgálhat. Nem szabad ítélkezni egy félresikerült randi, a félresikerült első szex vagy a puszta megjelenés, egy-egy elbotlott mondat alapján. Mindenkinek lehet jó napja, és ha akarja, bárki megjátszatja magát. De nekünk nem a megjátszásra van szükségünk, hanem a másik tényleges valójára. A külsőségeknél sokkal fontosabb dolgok vannak. Hamar kiderül, ha nem működik, gyakran igazolódnak is a sztereotípiák, de tanulhatunk ebből is, és átélhetünk közben kellemes pillanatokat. :P
Hosszú távon a lángoló érzelmeknél, a testi, szellemi rajongásnál sokkal fontosabb a közös célok iránti elkötelezettség, és a célok megvalósításában a szerepkörök összeegyeztethetősége.
Én kifejezetten udvarlásellenes vagyok: nem jó, ha szerepet kell játszani, ha már az elején bugyuta normatíváknak akarunk megfelelni ahelyett, hogy a társunkat keresnénk. Persze, könnyed fogódzkodó egy-egy ilyen berögzülés, de puszta parasztvakítás egy szál rózsa is, amíg csak a semminek, a reméyeinkenek vesszük. Szakadjunk el az elvárásainktól, a berögzüléseinktől, és főleg ne menjünk moziba az első randikon, ne erőltessünk mindenféle programot... Ez időhúzás, és elveszi a lényegről a figyelmet. Nem egy kiállítás képei, nem egy film izgalma fogja eldönteni, hogy együtt leszünk-e. Amúgy meg, ha a másik hülyén nevet a filmen, vagy a tahó csengőhangú telefonja üvölti be a termet, attól még nem ítélhető el, és lehet belőle jó partner. Ha megimertük valamelyest, ha mellette vagyunk, ha eleget beszélgettünk, és sok dologban egyezünk, a legkevesebb lesz elmondani neki, hogy valami ciki. Várjuk el mi is ezt tőle, és ezzel megindul egymás fejlesztése, a csiszolódás. Maga a folyamat kell, hogy a kapcsolat hajtóereje legyen. Persze van, hogy nem megy a folyamat, mert harcicsirke, buta, agresszív, tahó, komolytalan, és ez esetleg nehezen derül ki, ilyen esetben vigyázzunk magunkra: a lényeg, hogy a mi lelkiismeretünk legyen tiszta: megpróbáltuk (nem egyszer) tiszta szívvel, de nem ment, nem illünk össze. (a szakításról lesz külön poszt)
Majd jöhetnek a kezdő lépések a kapcsolatban: (tételezzük fel, hogy komolyak a szándékaink) először, még akkor is, ha ijesztő, biztosítani kell a szándékok komolyságáról a másikat, és ugyanezt el is várhatjuk (aggszűz imitátor hibája). Igenis ássuk ki az alapot együtt, vegyük komolyan magunkat, a másikat, a kapcsolatunkat egyaránt. Ne büntessük a leendő kapcsolatot bizonytalansággal, ha a próba mellett döntünk, akkor csináljuk.
Ha már belekezdtünk, és a szándékok a jelek szerint összeillenek, a következő fázis a bizonyítás: bizonyítani az elkötelezettséget, kiérdemelni a bizalmat. Ilyenkor legyen első a randi, az egymásnál alvás. Ha nehezen összeegyeztethető ez együttlét akkor különösen: le kell mondani a péntek esti pókert, a salsát, a piás-barátnős-barátos kiruccanást. Ha ebből a barátok ügyet csinálnak, az őket minősíti. Itt az első számú dolog a kapcsolat (ahogy később is annak kell lennie): szükségem van rád, remélem, hogy neked is rám, legyünk együtt. Ez az állapot 1-3 hónapig nem minősíthető sem rátelepedésnek, sem szabadság korlátozásának. Ez az együttlét kialakítása, hiszen ha 40-50-60 évet valakivel szeretnénk lenni, akkor az a három hónap sokat számíthat. Örök tüske lehet abból, ha 3 héttel összejövés után elmegy egy este az ex-szel találkozni, és esetleg lemond egy randit emiatt. Itt még nincs meg az az ősbizalom, ami feleslegessé teszi a megkérdőjelezést, és beindul a kisördög, és talán sosem tűnik el. Nagy feladat és kell némi tapasztalat, önismeret hozzá, de tudnunk kell magunkról, hogy a másik mivel érdemelheti ki a feltétel nélküli bizalmat, és ennek elérésében segíteni kell őt. Fordítva szintén: érdemeljük ki a bizalmát, és kérjük ehhez a segítségét. Aztán, ha bizonyítottak a szándékok, tovább lehet lépni, kilépni kicsit a bűvkörből, és ahogy a légy önzőben írtam, elmenni a pókerpartira, a csajos-pasis bulira, azért, mert a szerelmem mellett megtehetem, elenged, és ez is a kapcsolatunk része. Természetesen a bizalom kifejezése és kiérdemlése továbbra is egy feladat, de a kezdeti rágyúrás után az a kis odafigyelés a legkevesebb.
Ezen felül el kell dobni a lángoló szerelem ideáját, és a mindennapok, a mély megismerés, a változékonyság csodáját választani helyette: igenis, látni kell a másik hibáit, azok motivációját, finoman, nem megsértve dolgozni azon, hogy kétoldalú változtatásokkal ezek a hibák lassan eltűnjenek és/vagy ne számítsanak. Ugyanerre legyünk képesek saját hibáinkat illetően is: lássuk be őket, legyünk nyitottak a másik igényei felé, és próbáljuk meg egy kompromisszumos, korrekt megoldást találni. Az elfojtás, a palástolás, a hitegetés, hogy a "szerelem ezt legyőzi", meg "amúgy jó ember" nem megfelelő út. Ne fojtsunk el semmit, ne hozzunk áldozatot soha senkiért, és magunknak se követeljük meg azt. Adni egy természetes jónak kell lennie, az adás és a vágyak mennyiségét, milyenségét kell összhangba hozni.
Az élet a változásról szól, és bármely működő kapcsolat, minden gondos tervezés és a sikerek ellenére is ütközhet akadályokba. Betegségek, vágyak, balesetek, unalom, munka, és ezeregy negatívum történhet, ami a boldog együgyüségben stagnáló kapcsolatokat kikezdheti (szét kell nézni van rá példa, amikor a házasság nem bírta a ki a gyerek megbetegedését, mert ez nem fért össze az addigi ideállal). Kiderülhetnek (sőt ki kell, hogy derüljenek) gyengeségek mindkét oldalról, az ember önmagában is csalódhat, de ezeket nem szabad gordiuszi csomóként megélni. Ne féljünk a változásoktól, igyekezzünk felkészülni rájuk (egyszer még talán fogatlan, bélgázos szottyadt öregek is leszünk). Ezért fontos, hogy mi magunk se féljünk változtatni: magunkon, a másikon, az elképzeléseinken. Ne féljünk döntést hozni, és ha megvan a bizalom, ha idővel kialakulnak a közös célok (ház, gyerek, nyaraló), akkor azok felé közösen lépdeljünk. Egy bizonyos kor után (25) a bizonytalankodás csak konzerválódik, ha utat engedünk neki, és ebből egyre nehezebb lesz kilépni. Ha egyet szeretnénk, ha elképzelhető, hogy együtt szeretnénk, akkor nem szabad várni az összeköltözéssel: a mindennapi rutinok kialakítása, a másik még jobb megismerése a szeretetet, az elhatározást mélyítheti, vagy elidegeníthet. Ne féljünk az apró örömöktől, a bensőséges kis megszokások kialakításától. A változástól.
Egy párkapcsolat a folyamatos változásról szól. Ahogy figyelem az embereket, a megfelelő alapozás és nyitottság nélkül a változások kezelése nehézkes. Konzerválódnak egy félúton lévő kényelmes helyzetben (jellemző példa erre az elhúzódó vagy látszat jegyesség, illetve a középkorúak kesergő elhidegülés melletti gyerekeskedései), aztán a környezet változásával (kor, gyerek, munka, munkanélküliség, a gyerekkel otthon levő nő) egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Nincs meg annak a rutinja, hogy visszanyúljon az ember a másik iránt érzett alapvető emberi tiszteletéhez, a kapcsolat iránti makacs elkötelezettségéhez, nincs meg annak a hagyománya, tapasztalata, hogy "dolgozzon" egy kapcsolaton. A folyamat ilyenkor pedig öngerjesztő, ha egyik fél sincs észnél, az öncélú, ostoba vagdalkozás, a képzelgések, a téves vágyak, hiú ábrándok előhozzák a csalódás érzését. Lehet sírni ilyenkor azon, hogy hova tűnt a régi varázs... de hova tűnt volna? Az csak egy állapot volt, nem annak a tündérfényével kellett volna áltatni magadat, hanem észre venni a mélységeket, és vigyázni kellett volna rá!
Vigyázni kell egymásra, és a távoli célnak egy vonneguthi duprasznak kell lennie, egy kétszemélyes saját világnak, amelyben apróságokkal folyamatosan éreztetjük az összetartozást, a szeretetet: Meghitt szokásokat könnyű kialakítani, olyanokat, amik kiszakítanak a mindennapok rohanásából, gyakran kell nevetni, viccelődni, bohóckodni, pusztán egymás örömére, apró figyelmességekkel megepni a másikat, s érezve a szándékot az ezredik ajándéknak is úgyanúgy teljes szívvel örülni. Nem szabad megfeledkezni egy-egy érintésről, ha elmegyünk a másik mellett, sose kerülgessük egymást, spontán ölelések, az öröm kifejezései - ezek mind azok az apróságok, amik a szürke mindennapok során fenntartják a rendet mindkét félben.
Egy működő kapcsolat mögött rengeteg munka áll, és ez így van rendjén: tudjuk, hogy mit szeretnénk, s teszünk érte. Dolgozni kell magunkon és a másikon is, de észben tartva, hogy megvan a határa annak hogy meddig terhelhetjük a másikat önismereti válságokkal vagy ennek tüneteivel. Ez is igaz barátságra is. Óvakodni kell azoktól, akik a váláságban partnerek, s nem annak megszüntetésében. Ez a felszínes emberi kapcsolatok veszélye: a pusztulás jóindulattal kikövezett útja. (Megjegyzendő, hogy ez a jogvédőknek is tipikus hibája: a sértetteket mentegetik, a fájdalmaik fölötti ésszerűséget meghaladó kesergésekre sarkallják őket, ezzel takargatva a problémákból kivezető utat, nehezítve minden lépést, amely a kiutat szolgálja)

Ha működnek a dolgok, megvan a szeretet mind a négy foka (felebaráti, szimpátia, vonzalom és elkötelezettség), akkor illő megpecsételni azt. Nem viccből, nem kényszerből, nem illendősségből, hanem a bizalom végső letéteményeként. Továbblépni abból az állapotból, hogy jó együtt, arra, hogy jó lesz együtt, és máshogy nem lehet, csak úgy. Megtenni az ígéretet arra, hogy vigyázni fogunk a kapcsolatra,és kölcsönös felelősséget vállalunk érte. A házasság egy fontos dolog. Én házasság-hívő vagyok. Szerintem egy gyönyörű emberi gesztus, amivel kifejezzük, hogy együtt szeretnénk lenni, bármi is történjen. Persze ezt sokan nem gondolják ilyen komolyan, nekik teljesen megfelelő lehet az élettársi viszony is, kivéve, ha szükségük van a lakodalom pompájára.
Az igennel kimondom, hogy komolyak a szándékaim, és annak ellenére, hogy valójában egy közös gyereknél vagy egy közös lakáshitelnél papírforma szerint sokkal kisebb ez a kapocs, mégis ez a legszebb. Mert kettőnkről szól, arról, hogy együtt akarunk lenni, az elhatározásról, hogy együtt leszünk jóban-rosszban, és hogy ezt komolyan gondoljuk...