Egyszer kimondtam azt a szót, hogy "kő", és elmosolyodtam.

Jött egy ember, lecseszett:
"Te biztos a drágakő tulajdonodra gondolsz, ez a mosoly tahóság a szegényekkel és a bányászokkal szemben!"

Jött egy másik:
"Te biztosan a sírkövekre gondoltál, és ez kegyeletsértés, botrányos vagy!"

Jött egy harmadik:
"Te biztosan a vesekőre gondoltál, lehet, hogy ez neked vicces, másnak közel sem az!"

Jött a negyedik:
"Kőbányát akarsz nyitni, de nem hagyom, hogy elbontsd a hegyeket!"

Jött az ötödik:
"Vonatok ablakát akarod bedobálni, vandál, közveszélyes barom vagy!"

Aztán jött a hatodik, aki nem csak jött, hanem egy kicsit maradt is, majd azt mondta:
"Lehet hogy te a napsütötte, leherekített, folyóparti kavicsokra gondolsz, de nekem a szirtek hideg, nyirkos sziklái jutnak az eszembe, amelyek felsebzik a bőrt."

Ö elmosolyodott, én kicsit elszomorodtam, aztán továbbállt, és mindketten többek lettünk egy kevéssel.